Bőröndnapló 91.: Tangólépésben a La Bocán

54

 

A híres, különleges La Boca negyedet sajnos végig szemerkélő esőben csodáltuk, de csodáltuk. Mert Buenos Aires sűrű sötét felhőbe burkolózott már akkor, amikor első pillantásunkat vetettük rá. Ez is külön élmény néha, bár nem a legkellemesebbek közül való, amikor a repülő előbb csodálatos napfényben száll, és elképzeljük, milyen gyönyörű lesz a híres város, ahova megérkezünk – hisz repülővel szinte kivétel nélkül valamiért híres, ismert városba szoktunk érkezni –, aztán ahogyan ereszkedünk le a célunkhoz közeledve, egyszer csak sűrű fehéres vagy sötétebb semmibe ereszkedünk, és ahogy süllyedtünkben elhagyjuk, a borúba mélyedt vagy már esőbe burkolózott város terül el alattunk. Az argentin főváros az elején „csak” szomorúan sötét volt, esni később kezdett.
Szerencsére a La Boca színei így is pompáztak, a kávéházaiban pedig zajlott az élet és a turistacsalogatás. Mi is lelkesen bóklásztunk az utcán és igyekeztünk megörökíteni valamit belőle nemcsak a szemünkben és a szívünkben, hanem a fényképezőgép kártyáján is. Mint ahogyan mások is ezt tették, míg a zuhogni kezdő eső be nem üldözött egy – nem is tudom, hogy nevezzem, talán leginkább azt mondhatnám: vegyesüzletbe. Mert volt benne bőráru, szuvenír, ital, frissen sült étel, kis omlós tésztából készült batyuk többféle (zöldséges, húsos) töltelékkel, meg pénzváltó is egy helyütt. Az eredeti cél, mint kiderült, ez a váltóhely volt: állítólag itt lehetett előnyösen megszabadulni az amerikai dollártól, amelyet nem érdemes fizetőeszközként használni, mert legtöbb helyen el sem fogadják, vagy ha mégis, akkor nagyon előnytelenül számolják át. Legalábbis ezt állította az idegenvezetőnk. Ezért hatalmas sort álltunk végig a szent ügy érdekében, mert az eső még vagy két autóbusznyi turistát behajtott az üzletbe, akik mind-mind váltani (is) akartak. Később a szállodában kiderült, hogy ott sokkal előnyösebben váltottak.
Sorban állás közben azért szemeztem a bőrtáskákkal meg kabátokkal is, amelyek első ránézésre nagyon szépek és hatásosak voltak. Ám ha megnéztük közelebbről és alaposan, akkor kiderült, hogy bár a bőr szépen kidolgozott, puha volt, a belőle készült tárgyak – én leginkább a táskákat meg a lábbeliket vettem szemügyre – nagyon egyszerűen, a népi kézművesség szintjén készültek, azaz nem voltak finoman eldolgozva, beszegve, a bélés – ha egyáltalán volt – eléggé durva és felületes munkával készült. Minden bőrholmi élénk színű volt, nagy, legtöbbször a szivárvány minden színében pompázó virágmintákkal, mégis, nagyon ízlésesnek és harmonikusnak tűntek: egyáltalán nem volt zavaró a táskák, pénztárcák, csizmák, papucsok, szandálok vagy sportcipők színorgiája. Az alapszín lángvörös volt, és annak az árnyalatai a sárgától a sötétbarnáig váltakoztak a szürke, a kék és a zöld bizonyos, meghökkentően jól passzoló árnyalataival. Az árak ellenben a csillagos egekben jártak. Ezért megelégedtem egy csinos pénztárcával. És ugyanott sikerült megvásárolnom az ólomkristály obeliszket is, amely a főváros jelképe, benne az ország szimbólumával, egy lézerrel mintázott tangózó párral.
Szerencsénkre, az üzlet és az üzleti szellem felülírta az esőt, és ennek következtében az egyik kocsmában, valószínűleg a csoportjaink – a miénken kívül még egy angolul beszélő társaság szorongott az üzletben, illetve kereste az utcán az esőtől védő tetőket – jelenlétének is köszönhetően, a vendégcsalogatás nem hagyta magát. Ezért sikerült megcsodálni egy sarki kocsma bejárata előtt a negyed sokat emlegetett, az útikönyvekben is mindig leírt különlegességét, az utcán táncra perdülő párt. És bár nyilvánvaló volt, hogy a többé-kevésbé ifjú a vendéglő alkalmazottaiként annak forgalmát hivatottak növelni, örültünk, hogy legalább egy pici ízelítőt kaptunk abból, milyen is lehet az élet arrafelé, mikor jó idő van. A feketébe öltözött férfiú, meg a tengerkék rövid, szűk, popsija-combja vonalát jól kiadó szoknyát és fekete topot viselő hölgy szinte komoran jelent meg – ami szerintem az elmélyültséget volt hivatott jelezni –, utána meg szinte agresszíven szembenézett egymással, a háttérben már szóló zenére összefonódtak, majd néhány szenvedélyes tánclépéssel megmutatták, mit is jelent errefelé a tangó. És ott járva meg is értettünk sok mindent, amit innen Európából nézve annyira másképp élünk meg.
Szeretek táncolni, bár erre egy idő óta nincs igazán lehetőségem, pontosabban nem adom meg magamnak a lehetőséget, mert mindig más elfoglaltság élvez elsőbbséget az életemben. Mindig élveztem keringőzni meg tangózni, persze csak azon a hétköznapi szinten, amit otthon – édesapám nagyon jól táncolt és tanított engem is – meg egy keveset valamikor az iskolában elsajátítottam. Persze nem a tánciskolában, mert az az egy iskolaféleség valahogy elkerült engem. Gyerek- és ifjúkoromban már megszüntették mint polgári csökevényt, bár az iskolai műsorokba a néptáncok közé becsempésztek néha valami keringőre emlékeztető mozgásformát. Aztán mire újra feljött a társasági tánc csillaga, addigra már az én korom és életstílusom lett olyan, hogy abba már nem fért bele a tánctanulás. És szerencsére vagy sem, olyan életesemény sem jött közbe, amely ilyen jellegű tevékenységre buzdított volna. Ezt azért fogalmazom így, mert az utastársaim egyike terápiaként kapott rá a tangózásra. A kedves hölgy, akivel sok időt töltöttem az utunk alatt, mert kellemes partner volt, szerencsés lefolyású daganatos betegségen volt túl. Az út pedig szinte valami jutalomjátékkal ért fel. Az történt ugyanis, hogy amikor kiderült az ijesztő betegség – hisz tudjuk, szinte mindannyiunknak a rák a legriasztóbb diagnózis, mert a lelkünk mélyén, még akkor is, ha tudjuk, hogy ma már sok formájával sikeresen száll szembe a tudomány, kicsit a halált, az elkerülhetetlent, és most egyszerre testközelbe került véget juttatja eszünkbe – a kezelőorvosa, mint egy jó pszichológus, nagyon okos tanácsot adott: találjon magának valami erőt, kedvet adó, mozgást és szépséget is biztosító elfoglaltságot, mely elérendő célt is foglal magába. A szófogadó, mert gyógyulni akaró és az ötletgazdában is mélységesen bízó páciens úgy döntött: tangózni tanul. Olyan igazi, szenvedélyes tánccal tölti ki a mindennapjait. A végső cél pedig meglátni, kipróbálni a valódit. Így lett az útitársamból szenvedélyes tangótáncos, ma már egy tangóklub tagja, szakoktatóval és a mindennapjait is jobbá tevő ifjú partnerrel. Végül a koronát feltevő dél-amerikai úttal, ahol aztán igazi nagyokkal is megismerkedett. Mert léteznek igaz mesék.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek