Bőröndnapló 9. – Kafkai hangulat

94

Amikor február végén fölültem a vonatra, még nem tudtam, miről írom majd a Bőröndnapló következő részét. Kecskemétre és Budapestre utaztam, baráti látogatásra, interneten vásárolt műtárgyaim begyűjtésére, de legfőképp – ezt illik bevallanom – a rendszeresen jelentkező megfutamodás és kilépési, fellélegzési igényem kielégítésére. Mert van ilyen. Bár sokáig azt mondogattam, ha azt választottam, hogy itt, ebben az országban élem le az életem, akkor pofa be: legyen jó az, ami van, és kész. Persze azért nem volt jó. Most sem az, de sok szempontból végtelenül kényelmes. És a négy falamon belül éppolyan, amilyennek szeretem. Ám ami azokon kívül van, azt néha nagyon nehezen viselem el.

Tehát ezelőtt tíz nappal fölültem a Koronára. A Koronára, melyen megszüntették a hálókocsit – tetszik tudni, azt, amelyiken kétágyas fülkék vannak, benne mosdókagylóval, tükörrel, törülközővel, ásványvízzel. Reggel meg kávéval és croissant-nal. De január elsejétől ilyen nincs, mert majd csak a szezonban – egészen pontosan május 18. és szeptember 28. között (Miért épp akkor? Nem tudom.) – lesz újra. Most csak négy- vagy hatszemélyes fekvőkocsikba lehet jegyet venni. Megvettem. Menet négyszemélyesbe, alsó ágyra. Jövet négyszemélyesbe, szintén alsó ágyra.
Aztán felültem. Sokadmagammal. Nem tudom, mi volt az a népvándorlás február 24-én este, de húszan szándékoztunk az éjszakát végigaludni Budapestig fekvőkocsi helyett hálókocsiban. Mert az utóbbi kb. két hétben azt csatolnak a Koronára. Persze egészen más helybeosztással, mint ahogyan a jegyek szóltak. A kalauz kissé idegesen szaladgált egy listával a kezében, tekintélyt parancsolóan mindegyre a törvényre és előírásokra hivatkozva, olyan helyzetben, amely minden törvénynek, előírásnak, rendelkezésnek és logikának ellentmondott. Miközben felszólított, hogy senki ne menjen be a fülkékbe. Persze kettőben vagy háromban már voltak. Az egyikben egy mozgáskorlátozott, a másikban egy súlyos influenzás, aki kikérte magának. Senki sem értette, hogy mit is? Fél órás látszólagos szervezés és nem kevés kapkodás után lassan elült a huzavona. Már csak a hideg lengedezett a kiosztott fülkékben. Dicsértem utolsó pillanatban feléledt előrelátásomat, amely egy pár gyapjúzoknit és egy vastag trikót is betetetett velem a már lezárt bőröndbe: hasznát vettem az alig fűtött vonaton, ahol plusztakaró nem volt.
Valójában mindenki már csak azt várta, hogy lehuppanhasson vagy felhengeredhessen a helyére. Mindössze én vitatkoztam a fejetlenségért, a hidegért, meg tiltakoztam az ellen, hogy egy kétágyas fülkében a fejem fölött a középső ágyat nyissák le (alatta föl sem lehetett volna rendesen ülni) a felső helyett.
Végül mindenki viszonylag békésen nyugovóra tért, én azzal a fagyos elhatározással, hogy írok a MÁV-nak. Mert ez felháborító. És érthetetlen. És megmagyarázhatatlan. Minden logika híján van. Lehet ez bojkott. Meg provokáció. És lejáratás, meg mit tudom én, hogy még mi minden.
Budapesti barátaim fensőbbséges nyugalommal biztosítottak, hogy csak a jellemző fejetlenségről és nemtörődömségről van szó. Hogyan? Nekem valami egészen szürreális, kafkai hangulatot idéző történetnek tűnt az egész, ami messze meghaladja a rendetlenség és szervezetlenség fogalmát. De hát ők jobban tudják. Persze írni kell. A MÁV-nak, az igazgatónak személyesen, a nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak, egyszóval mindenkinek, aki él és mozog, aki tehet és felelős miértünk. Mert íme, mit tesznek velünk az anyaországbeliek és a kormány, meg a vasút! Reklamálni fogok!
Aztán hazafelé a helyzet kissé (?), nagyon másképp festett, bár akkor is hálókocsit kaptunk fekvő helyett. Szerencsére. Mert ezúttal alig lézengtünk benne néhányan. Egyedül, első osztályú kényelemben és viszonylagos melegben aludtam hazáig. Igaz, a reggeli kávét magam készítettem el az egyik apró, kiürült vizesüvegben – azt is lehetett vásárolni a resti nélkül közlekedő vonaton (igaz, aranyáron, de volt!). És miközben kortyolgattam a kedvelt nedűt, elvégeztem a könnyen eredményre vezető számadást: mit is kellene, illetve mit is lehetne vagy érdemes reklamálni ezen a rendszeren? A stresszt? A rendetlenséget? Vagy az áron felüli kényelmet? Minek? Így lehet a káoszt, a fejetlenséget, ha nem is megmagyarázni, de élhetővé és elfogadhatóvá tenni. Ha úgy tetszik, akár intézményesíteni (is). Mert a jelenséget jól ismerjük, mi magunk régóta benne élünk. Mi nagyon tudunk lavírozni az eleve pontatlanul megfogalmazott törvények és rendeletek betű szerinti vagy csűrve csavart értelmezései között. Mint ahogyan a tengelytörő gödröket, a sarokpróbáló kövezetet vagy a darabokra tört aszfaltot is megtanultuk kerülgetni, miközben örülünk a szupermarketek dömpingjének és a kis kézművesboltok híguló valódiságának. Mint ahogyan vegyes érzelmekkel öltjük magunkra a turkálók kínálta (nem éppen vagy csak ritkán világ)márkák használt darabjait, azzal vigasztalódva, hogy ez még mindig jobb, mint az új, de gyorsan szétmálló kínai áru, miközben már régen felfedeztük, hogy azokat is az ázsiai nagytestvér gyártja vagy másolja – ki tudja ma már ezt pontosan eldönteni?
Az élmény, a kettősség, az ellentmondásosság folytatódott a határon túl, a vonatról leszállva is. Ideje lenne felismerni és elismerni, hogy a jelenség nemcsak a harmadik világ országaira jellemző: egyre inkább tetten érhető kulturáltnak, fejlettnek tudott, ma már egyre inkább csak vélt öreg kontinensünkön is. Csak a dimenziók és az arányok másak. No meg a fokozatok. Mindezzel most nagyon élénken szembesültem. Ez a súlyos télutó, a megkésett tavasz Budapest legrosszabb arcát hozta elő. Budapestét, amely így is, mindig, lelkem fővárosa marad. Tett is érte ezúttal is. A Váci utca ragyogott és úgy zajlott benne az élet, mint mindig. A lefoglalt apartman remek volt, az üzletek ontották a szezon végi leárazásokkal megvásárolhatóvá vált minőségi árut, ami igen jól jött: csizma, pulóver, steppelt mellény boldog tulajdonosa lettem, mert nem vettem komolyan az időjárás-előrejelzést. Ráfáztam (volna).
Aztán a budai vár felújított pompájában mutatta meg magát, az Országháza kissé párába burkolózva, ám a megszokott szépségében. Minden kissé havasan, de a hét végén végre felragyogó napsütésben. A föld gyomra ellenben elhanyagoltan, hangosan és szomorúan emésztette a hajléktalanok, a rongyok, az ital okozta ostoba jókedv és a szegénység meg a reménytelenség kiváltotta kihívó felhangoltság csiricsáré forgatagát. Amit egyik kedvenc utcám, a Rákóczi út foghíjas üzletsora, ahol az elhagyott, betört ablakú egykori boltok elegáns butikokkal váltakoztak, és a kariatidás, csodás boltíves kapuk alól szennylé folyt a lábam elé, szomorúan tetézett. Beköltözött a periféria a központba. Otthon, itthon voltam.

Albert Ildikó

A cikk a Hargita Népe március 9-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.