Bőröndnapló 89.: Párizs, amely inkább Madrid

93

Tavaly november 15-én, délután 5 óra 5 perckor a Liszt Ferenc Repülőtérről elindultunk Buenos Airesbe és másnap reggel, helyi idő szerint 7 óra 5 perckor landoltunk az argentin fővárosban, borongós, épp ezért a vártnál kissé hűvösebb időben. Az időeltolódás hozzánk képest mínusz 5 óra és állítom, hogy igazuk van azoknak, akik mondják, hogy a mínusz jatleget könnyebb elviselni, mint az ellenkező irányút. A jelenségnek nem ismerek semmiféle tudományos magyarázatát, de azt bátran állíthatom, hogy én is így éltem meg minden alkalommal. Míg Ázsiában mindegyik utazásom elején három-négy napot kóvályogtam, és az út eleje legtöbbször eléggé ködbeveszővé vált, addig amerikai kirándulásaimon minden alkalommal szinte azonnal átálltam az új időszámításra. Mi több, ez alkalommal úgy tűnik, még haza is hoztam belőle.
Repülőn igen jól tudok aludni, ezúttal is így történt. A reggelink, szintén a repülőn, elégséges volt, a kávé is elfogadható, azaz készen álltam az élmények befogadására.
Csodálatos módon, minden csomagunk velünk együtt megérkezett. Kissé kevésbé pontosan érkezett a helyi idegenvezetőnk, aztán még kevésbé maga az autóbusz is. A bőröndöket rendezte a sofőr, mi pedig befizetés sorrendjében helyet választottunk magunknak. Ez az ültetési rend aztán érvényes volt az egész úton, az autóbusz nem, mert az naponta cserélődött. Néha kétszer is.
Én persze sajnáltam minden elfecsérelt percet, mert első napi programunk Buenos Aires végiglátogatása volt. Gyakorlatilag ez az egy napunk volt a főváros megismerésére, bár még két nap innen indultunk és ide tértünk vissza a fakultatív programokról, ám azok hossza nem tett lehetővé, hogy valamikor még bóklászhassunk kissé magunkban ebben a szép városban. Ráadásul az egyik ilyen, a pampák és ott egy estancia meglátogatása, meg a gauchók megcsodálása nem igazán nyerte el a tetszésem: teljesen jelentéktelen kocsikázás, lovaglás, a hússütés megmutatása, azaz láthattuk, hogyan készül a híres marhasteak (amiről később még mesélek), evészet, ivászat, időtöltés, a nagy puszta közepén álló farmon található ház megtekintése, mind elhanyagolható, felejthető foglalatosságot jelentett. A hatalmas vendégfogadóban, ahol mozogni is alig lehetett a sok, párhuzamosan terített asztal között, természetesen műsorral is szórakoztattak: muzsikáltak, táncoltak, énekeltek a gauchók, akik eredetileg a jellegzetes dél-amerikai macsó argentin változatét jelentették, de mára inkább mindenessé süllyedtek vagy avanzsáltak, nézőpont kérdése, más országbeli társaikkal együtt. Mert ugyanők voltak azok, akik a lovasbemutatót (inkább lósétáltatást) tartották, kocsikáztattak és lovagoltattak. A műsoruk különben szép volt, de hasonlót bárhol lehet arrafelé látni. Egyáltalán nem érte meg a korai felkelést, a másfél óra buszozást oda meg vissza is, nem kifejezetten kényelmes utakon. Persze a végén azt mondtuk, hogy ha már ez van, akkor jó, hogy ezt is láttuk, de a valóságban szinte senkinek sem nagyon tetszett. Az volt az érzésem, mint különben néha más alkalmakkor is, hogy az a lagymatag hozzáállás, ami most is jellemezte a csoportot, egyfelől ilyen személyiségeket takar a mindennapokban is, másfelől meg olyat, aki nem is tudja, mi tetszik neki, mert tulajdonképpen elvárása, felkészültsége, előre tervezése nincs: amit felszolgálnak neki, azt fogyasztja, és kész. Ugyanakkor ott is, most is eszembe jut, mi mindent hagyunk ki, esetleg szalasztunk el a lehetőségekből mi itthon a szépséges Székelyföldünkön. Mert annyi látni- és megtapasztalnivaló, mint amiért mi másfél órát úttalan utakon buszoztunk, mifelénk is van és talán érdekesebb is, még az itthoni, a megszokottság szemüvegén keresztül nézve is. Elég, ha csak a mi nyugati – és nem csak – vendégeinkre gondolok, akiket elbűvöl a táj, aztán ha kivisszük őket a telekre nem győznek gyönyörködni a méhek szorgoskodásában, ha pedig egy kis lépes mézet is kapnak, az maga a boldogság. Úgy örülnek, mint a gyerekek, ha halat foghatnak a kis medencéből és lelkesen tanulják pucolni őket. Amikor meg azt is kitaláltuk, hogy a férjem elviszi őket a közeli esztenára, és ott összekeveredhettek a juhokkal, félhették távolról az acsarkodó pásztorkutyákat és látták, hogyan készül a sajt, meg is kóstolhatták, a zsendicével egyetemben, akkor már igazi egzotikus utazásnak érezték a tanyánkra tett kiruccanást. Sajnos nemcsak ezek a legegyszerűbb programok nem léteznek még mifelénk, hanem többen elmondták azt is, hogy például hiába szeretnék mifelénk tölteni a karácsonyt egy panzióban, ahol a 4 országba és három földrészre szakadt család találkozna, hogy gondtalanul, mesés környezetben és igazi erdélyi finomságok fogyasztásával üljék meg az ünnepet, mert mifelénk erre nincs vállalkozó: karácsonykor nem dolgoznak. Márpedig ha azt szeretnénk, hogy jobban éljünk, hogy a miénk maradjon, ami még félig-meddig legalább az, akkor sürgősen változtatnunk kellene bizonyos elképzeléseinken.
Mondom, hogy sok minden megfordult a fejemben, míg a pampán – ami tulajdonképpen síkságot jelent kecsua nyelven – utaztunk, de leginkább a sajnálat, hogy ehelyett miért nem Buenos Aires utcáit jártam. Azét a Buenos Airesét, melyet szokás Dél-Amerika Párizsának nevezni, nem véletlenül. Minden megtalálható benne, még a felépítését is beleértve, ami szívem városához teheti hasonlatossá. Ezzel együtt, vállalva a tévedés lehetőségét, hisz rövid ott-tartózkodásom következtében csak roppant felületes képem alakulhatott ki róla, mégis megkockáztatom, hogy szerintem inkább Madridhoz hasonlít. És ez semmit sem von le az értékéből, illetve ezzel nem kisebbítem, hisz amikor először megláttam Madridot, elbűvölt, és azonnal Párizzsal hasonlítottam össze. Azt hiszem, Párizsnak azt a sajátos ízét, amivel a francia szellem és életstílus járt – és amiből sajnos egyre kevesebb észlelhető – és aminek következtében kialakultak a jellegzetes mulatói, bohém városrészei, a szellem találkahelyei, hiába keressük bárhol máshol a világban. Ha ezt leszámítjuk, akkor már össze lehet hasonlítani vele más városokat. És ebben bizony nem nagyon marad el Madrid, és nyilván az argentin főváros sem. És úgy gondolom, hogy az utóbbi kettő meg nem véletlenül emlékeztet engem egymásra, hisz azért csak a spanyolok tették olyanná, amilyen azt az országot. Az ő leszármazottaik jelentik ma is a lakosság túlnyomó többségét az olaszokkal együtt és adják az ország jellegzetes pezsgését. Szeretem.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek