Bőröndnapló 87.: Arc és álarc

60

A múlt év vége és a tizedforduló – mert ugye ilyen is van – hozott néhány olyan érdekességet, amelyet nem hagyhattam szó nélkül. Talán azért sem, hogy most nyugodtan evezhessek vissza az esztétikusabb, tartalmasabb és mindenképp lélekemelőbb vizekre, melyek ily módon lehet, még jobban megmutatják szépségüket és fontosságukat. Mert ezekből töltekezünk és épp ezért belőlük sosem elég. Gondolom én. Sőt, az idők kezdetén, ami az énem önmagára ébredésének a kezdetét jelenti, azt hittem, mindenki így gondolja. De aztán minden és mindenki gondoskodott róla, hogy ráébredjek, micsoda illúzióban ringatom magam, milyen tudatlanságban leledzem bizonyos helyzetekben.
Akkor persze jött a következő kérdés: vajon miből töltekeznek azok, akik nem adnak ezekre? Egy ideig hajlamos voltam azt hinni, hogy semmiből, hogy nincs élet a gondolaton és az azt sajátos eszközökkel megfogalmazó művészeten, irodalmon, filozófián kívül. Persze, tudtam, hogy van. De milyen?!
Mára már arra is rájöttem, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb. A válasz egyáltalán nem egyértelmű. Épp ezért azt is elképzelhetőnek tartom, hogy alkothatnánk olyan társadalmat, ahol mindenki a szépség, a nemes eszmék és csodálatos olvasmányok világában él, ha lenne rá közös akarat. De hogyan lehetne milliárdnyi embernek – az emberiségnek, ha van ilyen – közös akaratot faragni? Mert külön kis állam, külön kis népecske vagy embercsoport hiába esküdne fel erre. A nagyvilág, a nagyurak, a korszellem egy legyintéssel vagy esetleg kettővel, elsöpri az eszmét és hirdetőit, ha ezek vele szembemennek.
Ráadásul feltevődik a kérdés, vajon tényleg jó lenne ez? Vagy inkább egy képtelen világ életképtelen történése lenne? Tudom, nem én vagyok az első, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Különösen a német nyelvű filozófia és irodalom bővelkedik olyan alkotókban, akik az ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket járják körül, miközben számtalan mást is felfejtenek.
Tény, hogy nevelhető állat az ember – hisz ez (az egyik) lényege. Látják, ma már nem merem leírni semmiről, hogy az ember lényege. Mert nem igazán tudjuk, mert nincs egyetértés ebben (sem), és mert bármit írnék le, kerülne valaki, aki az ellenkezőjét vagy legalábbis valami mást állítana. Körülbelül itt tartunk. Hogy ez jó vagy rossz? Lehet, hogy mindenki maga, az idő, a jövő vagy soha semmi sem dönti el. A nevelhetőségünk azonban tény, és egy remek lehetőség. Talán ott dől el minden, mikor és mire használják és használjuk ezt az egyszerre képességet és lehetőséget.
Nekem meggyőződésem, hogy az ember emberi mivoltánál fogva érzékeny a szépre, az igazra, mindarra, ami túlmutat az egyszeri biológiai adottságainkon. Meggyőződésem, hogy egyediségünk sokkal inkább a lelkünk sajátja, és hogy a szélsőséges esetektől eltekintve – miknek száma nő, de ez egy másik kérdés – az emberpalánta rászoktatható (lenne) minden alkotás élvezetére, a magasabb rendű gondolkodásra és az erkölcsre. Csak megfelelő időben, megfelelő módszerekkel és mindenhol (otthon, az utcán, az óvodában, az iskolában) efelé kellene őt irányítani. Persze ebből a mondatból automatikusan már azt is tudjuk, mi hibádzik.
Népnevelő elképzeléseim ezek szerint utópisztikusnak mondhatók, ami nem akadályoz meg abban, hogy a régebb elkezdett, majd új élményekért és kommentálnivalókért megszakított színházi élményeim bemutatását folytassam, hogy utána újra elmerülhessek az egzotikum világába.
A múlt év végi budapesti kiruccanásom harmadik darabja az Életrevalók című keserédes komédia volt a Játékszínben, a produkció Eric Toledano és Oliver Nakache filmje nyomán került a magyar színpadokra, Horgas Ádám átiratában. A történet állítólag „igaz mese” alapján született – így áll a cím után. És ha nem is minden így történt a valóságban, a játék nagyszerű történetté áll össze előttünk. Lényegében arról szól, mit kezd(het) egymással egy mozgásképtelen, kerekes székhez kötött francia arisztokrata (a pimaszul jóképű Hirtlig István alakításában) és egy sötét(ebb) bőrű mihaszna (Vadász Gábor játszotta), városszélen tengődő bevándorló és börtönviselt fiatalember. Az előbbi ápolót keres, az utóbbi jelentkezik az állásra, de csak azért, hogy kiderüljön az alkalmatlansága, mint eddig minden alkalommal, megkapja a pecsétet és ezzel az újabb segélyt. Ezúttal viszont állást talál és kénytelen elkezdeni dolgozni. Így kezdi el nevelgetni egymást a két végtelenül különböző személy, amely rengeteg komikus helyzettel jár. Nem vagyok meggyőződve, hogy ez a valóságban is épp így működne, de a színpadon végtelenül üdítő volt.
A tavalyi utolsó fővárosi előadásomat az Új Színházban láttam. A Zserbótangó tragikomédia, amelyben Esztergályos Cecília és Tordai Teri nemcsak a valódi korukat, hanem lehet, hogy a helyzetüket is játsszák, meg a játékot is játsszák. Kulcsár Lajos darabja mely kérdéseket vet fel ragaszkodásról, barátságról, érdekekről, megértésről és irigységről, szerintem nem fog egeket rengetni, mert leginkább a neves színésznők viszik előre a cselekményt, lekötötte a figyelmünket, de mikor kiderül, hogy a menőt játszó örökmozgó színésznő programjai a halálos betegségét hivatottak elkendőzni, nem lepődtem meg túlságosan. És természetesen marad a kérdés: meddig színház az élet és élet-e a színészkedés?
Érdekes módon ebbe a gondolatkörbe illeszkedett nemrég egy itthoni előadás is (temesvári Csiky Gergely színház, Pirandelló: IV. Henrik). Hol a határ, ha van egyáltalán, játék és valóság, álarc és valódi, őrültség és épelméjűség között? Mi mindentől véd meg a maszk, mennyi szenvedést okoz a való? És még az is lehetséges, hogy könnyebb, gyakoribb az átjárás, mint hisszük. Mint ahogyan gyakran fizetünk örök sötétséggel bűneinkért, sötétséggel, mely több lehetőséget rejthet, mint a fényes valóság. És talán arra is választ keres(het)ünk, hogy mi az erősebb kapocs: a szeretet vagy inkább a bűn, a közös titok és a pénz?
És végül Yasmina Reza: (Művészet)! Mintha csak összebeszéltek volna mostanában a színházak. A darab a modern művészet, műélvezet és műértés, meg az összefüggéseik kapcsán gondolkodtat el: mi a barátság lényege, igaz vagy hamis a szókimondás békítés ellentéte, hova vezetnek a kiürülő, átértékelődő kapcsolataink, meg a kényszerítő választásaink, érzelmeink és „kegyes” hazugságaink, amelyekre mind szükségünk van ahhoz, hogy létezhessünk, hogy másokkal együtt élhessünk, most és mindörökké. Vagy egymással úgy, mint Kosztolányi (Bilibók Sándor) és híres Ilonája (Némethy Zsuzsa), akik egyszerre voltak férj és feleség, öcs és nővér, anya és gyermek egymás számára, míg a halál el nem választotta őket, megfojtva a költőt. De örök játszótársak maradtak. Tanulhatnánk tőlük.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek