Bőröndnapló 83.: Szorongó boldogság

93

Az előző részt egy ígérettel vagy inkább fenyegetéssel (?) zártam: lévén ez is rettentő viszonylagos. Nevezetesen azzal, hogy a budapesti színházélményeimet fogom megosztani az olvasókkal. Ám közben könyvbemutatóm volt, és nem tudok nem megemlékezni róla, mert folytatódott vele az a sok kivételesen jó, az élményeknek az a felhőtlensége, ami már egy hónapja tart, a sorsnak valami egészen különleges kegyeként. Amiről óhatatlanul eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt ebben az időszakban rendkívül rossz napok jártak rám: a szemem világáért aggódtam, a látásom megmaradásáért könyörögtem a sorsnak, utazást mondtam le, anyagilag veszítettem, ami után aztán levontam a sorsdöntő következtetéseimet. Többek között azt, hogy még a boldogság is képes stresszt okozni. Egész pontosan arról van szó, hogy amikor nagyon jól mennek a dolgaink, hajlamosak vagyunk nem észrevenni, vagy el sem hisszük, hogy közben nagy megterhelésnek vagyunk kitéve. Mikor jókedvvel, eredményesen és kedvünk szerint éljük az életünk, elsiklunk az apró jelek felett, amik figyelmeztetnek arra, hogy talán lassítani kellene a tempón, le kellene tenni dolgokat, fel kellene szusszanni bizonyos értelemben. A boldogság elvakít. Mint különben minden szélsőséges érzés. Ilyenkor úgy tűnik, mindenhatók vagyunk, képesek megvalósítani a lehetetlent, fáradhatatlanul tevékenykedünk, mert szeretjük, vagy mert ez az eszközünk arra, hogy utána-közben azt tegyük, ami számunkra a legfontosabb. Egy évvel ezelőtt, a betegségem következtében nemcsak végiggondoltam, de meg is változtattam néhány dolgot az életemben. Az újságban futó két sorozatom egyikét – a Korképek és kórképek-et – letettem. Lehet, hogy ez előnyömre is vált, mert ha nem kell döntenem és nem állok itt meg, a végtelenségig folytathattam volna ezeket az apró, de nekem is, a visszajelzések alapján sok olvasónak is kedves írásokat, mert téma a korunkról és az elmebajokról mindig bőségesen kerül. Így ellenben lekerekítettem mindazt, ami addig, nagyjából egy szűk év alatt, megjelent, összehoztam egy helyre azt, ami egy helyre tartozott, és megszületett belőle az a kötet, amelynek múlt héten volt a bemutatója.
Csodálatos élmény volt számomra, mint az összes eddigi ilyen esemény, hisz azon szerencsés szerzők közé tartozom, akiknek nem kellett kongó teremmel szembenézni. Azaz volt rá példa eddig, egyetlen alkalommal, jó néhány évvel ezelőtt Székelyudvarhelyen, ahol csak megérkezésünkkor derült ki, hogy tulajdonképpen nem azon a helyen szokták a könyvbemutatókat szervezni, ahova ez alkalommal meghirdették az akkori „szervezők”, valószínűleg különben sem tartoztam az ismert, kedvenc szerzőik közé, ráadásul senkit sem szólítottak meg személyesen azért, hogy oda jöjjön. Mert az ilyen eseményeknek ez az egyik nagy tanulsága: mára sajnos az emberek leginkább akkor vesznek részt ilyen jellegű rendezvényeken, ha közvetlenül megszólítod őket. Illetve lehet, hogy régebb sem volt másképp. Vagy azért volt másképp, mert akkor csak kevés és – talán részben ezért (is) – ismert szerző volt. Eléggé híresek ahhoz, hogy vonzzák a közönséget. Bár, ha jól belegondolok, példám inkább arra van, hogy akkor sem volt másképp. Mert e sorok írása felidézett két történetet is. Az első tulajdonképpen egy mondat, ami 2014 márciusában hangzott el, az Önpusztító lélek második kiadásának a bemutatóján. Ez volt az első alkalom, amikor az író-olvasó találkozót a könyvtárban tartottuk, az intézmény dolgozóinak lelkes és hozzáértő támogatásával. A találkozó végén, mikor már csak mi voltunk ott magunkban a romok felett, de annál jobbkedvűen, lelkendezve mondták, hogy rég nem láttak ekkora tömeget, utoljára talán akkor, amikor Kányádi Sándor járt náluk.
A Kányádi neve a másik történetemben is fölbukkan, mely 2001 novemberében játszódik, a Szakszervezetek Művelődési Háza, azóta Művészetek Háza kistermében, ahol a találkozón az asztalnál Jókai Anna, Bächer Iván, Márton László, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Szilágyi István ült. Bevallom, ma már magam is csak segítséggel tudom fölidézni a névsort, amely akkor döbbent gyönyörűséggel töltött el, hisz ennyi nemcsak nagy, de jó szerző – számomra a kettő nem ugyanaz – nem mindennap kerül a közönség elé, és nem egyszerre. A közönség pedig alig volt több, mint az asztalnál ülők. Máig emlékszem arra a rossz érzésre, amivel ott ültem és szégyelltem magam azokért, azok helyett, akik nincsenek ott. Meg arra is gondoltam, hogyan érezhetik magukat ezek az emberek, akik akkorra bizony már sokat letettek az asztalra: Jókai Anna már megírta a Ne féljetek című regényét, melyről állítom, hogy csúcs a maga műfajában és nem csak a magyar irodalomban, a balszerencséje csak az, hogy a liberális sajtó nem kapta fel, azt is tudjuk, hogy miért nem. Szilágyi István munkásságát is akkor már többek között két elismert regény fémjelzi (még akkor is, ha engem nyomaszt az írói világa). Kányádiról nem kell semmit mondanom, hisz ő az, aki adott pillanatban talán a legismertebb név volt a magyar irodalomban határon innen és túl. Mint ahogyan a KAF-nak becézett Kovács András Ferenc is beírta magát addigra sokak szívébe. És valószínűleg a többieknek is kerültek olvasói mifelénk is, ha talán kevésbé ismertek is voltak.
A helyzet kényelmetlenségét fokozta, hogy valamelyik szerző szájából elhangzott, hogy az írók szép számban megjelentek a rendezvényen, akit aztán Kányádi azzal utasított rendre, hogy a közönség létszáma miatt nem a megjelenteket kell szidni.
Így most felidézve ezeket, eléggé egyértelmű, hogy a közönség érdeklődése az idők folyamán nem változott. De annál inkább változott valami más! Az írói attitűd. Hol van ma olyan szerző, akár a legismertebb, aki számon kéri, vagy inkább írjam azt, hogy számon meri kérni az olvasón, ha az nem megy oda egy író-olvasó találkozóra vagy egy könyvbemutatóra?! Egyáltalán hol ma a biztos támpont arra, hogy egy szerző ismert? Milyen körű ismertség jelent hírnevet és mennyire esik ez egybe a valódi értékével? És honnan tudjuk, ki, mi a valódi érték?
Azt hiszem, mára sokkal inkább írói csoportosulások, sokszor egymásnak író írók, vagy követő klubok, témához vagy személyiséghez kötött szimpátiák és elismerések vannak. És hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az idei vagy még inkább az utóbbi néhány év irodalmi Nobel-díjai körüli érdekességek, vagy egyenesen botrányok.
Mindezt figyelembe véve még boldogabban ülök a könyvbemutatóm rózsaszín felhőin, és színházról csak jövő héten írok.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek