Bőröndnapló 8. – Országnyi város

54

Sanghaj egy külön világ – a szó minden értelmében. Már a neve is: „tenger feletti”-t, „tengerre szállni”-t vagy költőien „tengermagas”-t jelent, aszerint, hogy az őt jelölő írásjegyeket hogyan értelmezzük. Mert ilyen érdekes jelenség a kínai vagy han írás (is), melyet az egész országban használnak, és amely, mellesleg, az élő nyelvek egyik legrégebbike. Nagyjából három és fél ezer éves töretlen és dokumentált múltra tekint vissza. A hagyomány szerint gyógyszerként használatos sárkánycsontokon fedezték föl, melyekről aztán kiderült, hogy tulajdonképpen jóslócsontok. A kínai írás külön érdekessége, hogy mindegyik nemzetiség a maga módján értelmezi és ejti ki ezeket, de írásban ettől függetlenül mindannyian tudnak értekezni. Akkor is, ha a beszélt nyelvük teljesen más. Ami eléggé egyedülálló jelenség. Az összegyűjtött írásjegyek száma jelentős, negyven-ötvenezerre tehető – de ebből ma egy diplomával rendelkező kínai átlagosan 3500–4000 írásjegyet ismer. Ez a mennyiség elég ahhoz, hogy újságot olvasson, illetve, hogy „beszélgessen” a segítségükkel. A legegyszerűbb kommunikációhoz már olyan 900 jel is elégséges. A humán értelmiségi kb. ötezret használ, de a történelmi kutatásokhoz például legalább kilencezer szükségeltetik. Az ősi kínai kultúra az írással párhuzamosan vagy ennek köszönhetően a vele szorosan összefüggő felfedezésekben is jeleskedett, így neki köszönhető az ecset, a papír és a mozgatható nyomóelemes könyvnyomtatás feltalálása is.

No de térjünk vissza Sanghajhoz, melyről azt is tudnunk kell, hogy egy tartományon kívül álló metropolis, lakossága pedig meghaladja Románia lakosságának nem csak a mai, de a népszaporulat szempontjából legdicsőbb, a decemberi fordulat körüli számát is, azaz majdnem 24 millió főt. Egyben a világ egyik legnagyobb népsűrűségű városa is. A bevásárlóutca élettel teli volt, de a Bundon meg a bazárban csak néhányan lézengtek. Ránk kifejezetten a nyugis, szellős város benyomását tette.
A Jangce torkolatában elhelyezkedő település különleges szerepe a gyarmatosítók előretörésével kezdődött a tizenkilencedik század közepetáján, az ópiumháborút követően. Akkor sikerült az angoloknak a nanjingi egyezményt létrehozni, mely megnyitotta Sanghaj kapuit a nyugati befektetők előtt, és aminek emlékét a már emlegetett híres és elegáns bevásárlóutcája is őrzi. Így lett rövidesen „Kelet Párizsa”, tele pezsgő élettel, szórakozási lehetőséggel, üzleti fellendüléssel, ami egyben kulturális felvirágzást, új eszméket is hozott. Kínában szinte minden itt kezdődött, vagy legalábbis itt érlelődött. Betört ide a radikalizmus is. Aztán itt alakult meg a Kommunista Párt (1921-ben), majd innen indult Mao kulturális forradalma – mely a múltat volt hivatott eltörölni, és rombolt is becsületesen. Ehhez képest egészen csodálatos, hogy még mennyi szép és elegáns gyarmati épület, sőt egész városrész maradt fenn. Itt folytak a nagy koncepciós perek, ide menekültek a holokauszt áldozatai, és nem kevés világhírű regénynek nemcsak a helyszíne, de számtalannak a címében is szerepel Sanghaj neve. Érdemes lenne egyszer ilyen jellegű kutatással is foglalkozni: melyek a könyvcímek szerinti leghíresebb – legtöbbet emlegetett – városok? Azt hiszem, Sanghaj igen előkelő helyet foglalna el ebben is.
A kilencvenes évek végén – amikor közeledett a két nagy kínai álom megvalósulása, Hongkong (1997) és Makaó (1999) visszacsatolása – a pártvezetés úgy döntött, hogy Sanghajt a bank- és pénzvilág, egyáltalán a világgazdaság első számú központjává teszik. Vagy legalábbis igyekeznek azzá tenni. Valószínűnek tartom, bár ezzel így leírva vagy kimondva soha sehol nem találkoztam, hogy ebben volt egyfajta kihívás is, a „majd megmutatjuk mi” érzület a Nyugattól visszakunyerált metropoliszokkal, és úgy általában a Nyugattal szemben. Hisz a két európai indíttatású világváros nem akármilyen múlttal és különösen nem mindennapi küllemmel rendelkezett, amely a világ szórakozni vágyó pénzembereit és a gazdasági potentátok üzleteit vonzotta, illetve ezeknek köszönhette létét, amely visszahatott ezekre – és egy színpompás életigenlést alkotott.
A modernizációs törekvés, különösen az építkezésben, ahol a már említett szokásukhoz híven szinte mindent ledózeroltak, olyan intenzív volt, hogy a daruszükséglet kielégítése például hiánycikké tette ezt az eszközt egész Ázsiában! Így végül megszületett a mai világváros, melynek emblematikus vízparti sétánya, a Bund ma a világ egyik leglátványosabb együttese. De arrább is világhírű szállodaláncok épületei szöknek az égre, és üzletemberek, pénzoligarchák meg turisták járnak a dolguk után, vagy bámészkodnak, mint ahogyan mi is tátottuk ott a szánkat éjjel is, nappal is.
Mert ahogy megérkeztünk Hangcsuból a szuperexpressz vonattal, máris folyami hajókázásra vittek, hogy a kivilágított partban gyönyörködhessünk. Bár szemerkélt az eső, a látvány annyira szép és valljuk be, impozáns volt, hogy mi kinn álltunk a szerencsére eléggé védett fedélzeten, hogy fotózhassuk az élénk színekkel kivilágított épületeket, melyek sokszor önmagukban különleges formájúak voltak – mint mondjuk a költői Kelet Gyöngye nevet viselő 468 méter magas tévétorony – amit aztán a fények kiemeltek, másoknál megváltoztattak vagy légiesítettek. Másnap pedig sétálhattunk, fotózkodhattunk ugyanott. Sőt, a Hyatt szálloda tetejére, illetve a 34. emeletére is föllifteztünk, ahol kialakították azt a bárokkal, fotelekkel és körben hatalmas (eléggé nem tisztított) ablakokkal ellátott területet, amelyről lenézhet az arra vágyó, hogy az alant elterülő panorámában gyönyörködhessen. Voltak néhányan, akik nem elégedtek meg ezzel, és kívülről, kikötve lépegettek körbe, bámulva a világba visongva és ujjongva.
A metropolisz egyik szállodájának előadótermében akrobatashowt is láttunk. Mi régebb ezt cirkuszi mutatványnak neveztük. És mindig tudtuk, hogy ebben a kínaiak remekek. Az előadás különlegessége az egyszerű, de nagyon szép, elegáns színpadképek, a nyugati zene és számomra két mutatvány volt. Az egyiket egy embernyi karikában álló lány táncolta ördögi ügyességgel. A másikat egy kecses fémállvány tetején, fehérbe öltözött fiatalember mutatta be: két izmos karjára támaszkodva szinte legyőzte a gravitációt, mint a koncentrálás és harmonikus mozgás tökéletes alakja, miközben a hátteret hatalmas vetített könyv uralta, és az egészet a magasból szétterülő aranyló fénysugarak foglalták keretbe.
Sanghaj óvárosa még őriz valamennyit a híres kert­művészetükből is, amiről majd máshol lesz szó.

Albert Ildikó

A cikk a Hargita Népe március 2-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.