Bőröndnapló 75.: Tanított életérzés

57

Hol van még egy ország, ahol az életérzésnek lefektetett szabályai vannak? Hol van még egy ország, amelynek életérzését tanítani kellene, mert pszichoterápiás elvként alkalmazható? És nem utolsósorban, hol van még egy ilyen ország, amely az ősi törvényei alapján él, gondolkozik, ha úgy tetszik, érez mai napig?!
Mert bár tény, hogy Keleten a beletörődés, a sors elfogadása szinte minden gondolatkörben a buddhizmusnak köszönhetően megtalálható, mégis, ennyire komplex és használható filozófiát egyik ország és nép gondolkodásmódja sem nyújt. Nem véletlen, hogy az életszemléletüket és életmódjukat megismerők sokszor ott ragadnak, de ha nem, akkor is magukkal viszik ezt az életfilozófiát. Mert élhető.
Ezért születtek és születnek a nyugatiak könyvei, hisz az a ritka helyzet áll fenn, hogy a japánok között élve, a szakember szinte úgy érzi, egy pszichoterápiás módszer hosszas gyakorlati tesztelésének és alkalmazásának részese, és ezt aztán igyekszik megosztani olvasóival. De még ha nem is egy pszichológus vagy terapeuta szemével nézzük az ottani életfilozófiát, felkelti érdeklődésünket néhány tény – például a hosszú élet vagy a mindennapjaik meghökkentően egyszerű, mégis nagyon szép és elegáns művészete és harmóniája –, melyeknek titkát megtudni minden nyitott embernek vágya. Bár nyilvánvaló, hogy Japánt lassacskán ezen a téren is megérinti és talán meg is változtatja a Nyugat. A globalizáció nem kímél senkit és semmit. Hogy ez jó vagy rossz, még nem tudjuk, és végleges, meg egyértelmű választ valószínűleg egyhamar senki sem adhat. De a drogosokat már saját szemünkkel láthattuk, bár egyelőre eléggé eldugott helyeken, ám ott egyértelműen övék a tér. Az alkoholizmus is hódít, bár részeg emberrel az utcán nem találkoztam. Rengeteg kis vendéglőjük van, melyekbe bekukucskálva békés képet mutatnak, bár így sem vonzottak. Utcahosszat sorakoznak sok helyütt, néha nem is a periférián, legtöbbször az állomások közelében. Hogy mi az összefüggés az állomások világa, az alkoholfogyasztás és bodegák világa között, valószínűleg alapos pszichológiai és szociológiai tanulmányozást érdemelne. Tény, hogy én a japán tapasztalataimat ezen a téren Oszakában, az Umeda állomás mellett szereztem.
A lányok amerikai stílusú öltözködését, a szivárvány minden színében pompázó haját ellenben mindenfele láttuk. Úgy tűnt, leginkább az élénk világoskéket és a rózsaszínűt kedvelik.
Úgy tűnik, míg az életük és az életfilozófiájuk, meg legtöbbjük mindennapjai a hagyományok nevében telnek, a nagyvárosaik, és bennük a hétköznapok megélése meg a civilizációjuk, ami ezúttal az anyagi javakat és a technikai fejlettséget foglalja magában, már rég nemcsak követi, hanem talán le is körözi a nyugatit. És a köztudatban is leginkább ez a Japán jelenik meg. Szinte mindenki, aki az élményeimről faggatott, erről az oldaláról érdeklődött, és élvezték a vécéjük dicséretét, mely számomra is nagyon kellemes és egyben meghökkentő meglepetés volt. És talán itt már meg is ragadtuk a japán civilizáció lényegét és lényegi ellentmondását. Megteremtettek egy rendkívül modern küllemű, műszakilag roppant fejlett társadalmat, mely nagyon kényelmes életet biztosít – a tökéletes, illatos és zenésített tisztaságtól kezdve a szupergyors közlekedésen keresztül az egy karnyújtással mindent elérő fürdőszobáig – kényelmet, melyet gyakorlatilag alig van idejük élvezni, hisz vagy dolgoznak, vagy utaznak, vagy alusznak, esetleg munka után egy kis kötelező társasági életet élnek valamelyik kiskocsmában, ahol beszélgetnek, és talán leisszák magukat.
A modern Japán nagyon mutatós, ezt el kell ismernem. Bár szinte mindenhol, minden megvalósításuk valamiféle utórezgésnek tűnt. Gyakran volt az az érzésem, hogy mindaz, amit látok, ha nem is déjà vu, de valami már látottnak egy másik formája. Ami, ha belegondolunk, teljesen érthető, hisz az ország szinte erőszakos fejlesztése a második világháború után amerikai segítséggel, hogy ne mondjam: parancsra, kezdődött és az ő mintájuk alapján szerveződött. Aztán az már a japán zsenialitás – vagy valami más – eredménye, hogy miután mindent átvettek (megvettek), azt továbbfejlesztették és valóban az ország, a nép hasznára fordították. Ezt megvalósítani nem egyszerű. „Kellett hozzá egy egyenjogú, tudatos emberekből álló társadalom, amely, ha szükséges, az életét adja, de ha nem szükséges, akkor vitatkozik, engedelmeskedik vagy lázad, aszerint, hogy az érdekei és meggyőződése hogyan diktálja” – írja valahol Radnai Tamás, az ország egyik kiváló magyar ismerője. És valószínűnek tűnik, hogy ez a mentalitás az ősi szamuráj etikában gyökerezik, mely átitatta a hagyományos japán kultúrát. E szerint a modern Japán története, fejlődésének iránya és magyarázata a híres, sokszor, sokféleképp feldogozott valós alapokkal rendelkező legendában, a 47 ronin történetében gyökerezik. Azért volt képes ez az ország a feudális állapotokból mintegy varázsütésre a mai hiper-szuper Japánná fejlődni, mert a Meidzsi restaurációkor eltörölt szamuráj rend tagjai íróasztalhoz ültek. És oda is vitték magukkal kasztjuk becsületkódexét, mely megköveteli tagjaitól, hogy bátrak, igazságosak és erényesek legyenek. Érdemes lenne tanulni tőlük, mert az eredményeik igazolják őket.
Ezek az eredmények látványosak. Elsősorban a tornyaik és a felhőkarcolóik. És ha az utóbbit a nálunk románból tükörfordításként használt toronyblokk kifejezéssel illetjük, akkor még inkább hangsúlyossá válik az épületek toronyszerűsége. Hogy miért ez az erős vonzalom a tornyok iránt, miért kell minden magára valamit is adó országnak, esetleg városnak, minél hivalkodóbb, minél magasabb tornyot építeni, nem igazán tudom, magyarázattal sem találkoztam semerre. Mifelénk, ahol én, ahol mi élünk, a kilátást inkább a hegyek csúcsai biztosítják és errefelé még mindig inkább a templomépítés a divat. Akár azért, hogy hívei megmutassák, ők az urak itt, akár azért, hogy mi is hirdessük, még itt vagyunk és bár fogyunk, talán mégis, egyesek legalább, itt is maradunk. Igaz, a tornyok errefelé is növőfélben vannak. Legalábbis azok, melyek eredetileg inkább zömökek és hagymakupolások voltak. Mára megnyúltak, gyakran szinte gótikus csúcsokat is kapnak, hogy túlszárnyalják a régebbről létezőket. De ez egy más történet. A torony, az igazi, az egyedül, büszkén égre szökő, a magasra törés, szinte a repülés, a végtelenség meghódításának a jelképe – gondoljunk csak Bábelre –, hisz gyakran (mindig?) rendkívüli műszaki kihívást is jelent. És persze hatalmas megvalósítást. Talán ezért találkoztunk mindenfelé vele. Mesélek róluk.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek