Bőröndnapló 3. – Toszkána, a reneszánsz bölcsője

75

Be kell vallanom, nemcsak Olaszországgal, de egyes régióival meg városaival is megjártam! Toscanába például úgy jutottam el először, hogy bár tudtam, hogy onnan indult a reneszánsz és ott tevékenykedtek a legismertebb művészek, ott vannak a csodatemplomok és a bűnöző fejedelmek, ráadásul a táj is nagyon szép, de amíg oda nem jutottam, mindez csak egy élettelen tudáshalmaz volt, amelyről nem is sejtettem, hogy a valóságban egy olyan különleges és mesés, külön kis világot alkot, amilyennel ritkán találkozni. Amióta először ilyen felkészületlenül bámultam rá Toscanára, állítom, hogy néha áldásos is lehet a nem tudás.


Ahhoz, hogy a rajongásom érthető legyen, előre kell bocsátanom, hogy számomra a természet szépségei… természetesek. A szó szoros értelmében. És rendszerint ezt így érzem és érzékelem akkor is, ha új, egzotikus, különleges tájakon járok. Rendszerint úgy veszem őket tudomásul, mint mondjuk az időeltolódásokat, és leginkább a közérzetemre hatnak, mert állapotokat sugallnak nekem. A végtelen hullámzó sivatag nyugalmat, a hegyek ismerősséget, a pingvinek olyan örömöt jelentettek, mint egy balettező gyerekcsapat, a pálmák pedig különös módon, mindenütt a világon, az otthoniasság, a megérkezettség érzésével töltenek el. Azt hiszem, hogy bár teljesen más ez az attitűd, mint a természeti népeké vagy azoké, akik a természetet részesítik előnyben a város, különösen a nagyváros és egyáltalán minden épített környezet műviségével, zajával és sokféle szennyével szemben, mégis valamiféle természettel azonosulásos állapotot jelent. Amit, úgy tűnik, elég nehéz másnak megmagyaráznom, különösen a természeti szépségeken gyakran csodálkozó és szájtátó útitársaknak, de így most írásban is. Talán most fogalmazom meg először ennyire szabatosan, ezért keresem a szavakat, próbálom előbányászni és megragadni azokat a benyomásokat, amiket a természet kivált bennem. És csak ismételni tudom, hogy az erdő–mező–hegyek–völgyek szépsége és hangulata számomra valami olyan eleve adott, amire rendszerint nem tudok rácsodálkozni, mert szerintem ezeknek olyannak kell lenniük. Még akkor is, ha először tapasztalom meg. Valahogy azt érzem: persze, hogy ilyen! Mintha az én meghosszabbításom volna vagy fordítva, természetszerűleg illeszkedem bele, hisz odatartozom. És valahol azt is érzem, hogy a természet mindenre képes, ám ez is benne van születésemtől a pakliban, nem? Rácsodálkozni, meghökkenni csak az emberi alkotástól tudok, elbűvölni csak a homo sapiens eredményei képesek, és elszörnyedést is csak ezek okozhatnak nekem. Ezek ismeretében lehet csak kellően értékelni azt a csodálatot, amelyet Toscana kiváltott belőlem, és amely azóta is mindig megjelenik, amikor ott járok. Pedig igazából olyan kevés eszközzel „dolgozik”. Sárgálló búzamezők vagy a szintén sárgálló, szénabálákkal pöttyözött tarló, szőlő, olajfák, néha citrom is, ciprusok, pineák, halványan pirosló tetejű kőházak. Eredetileg ezeket alakítgatták az emberek ösztönösen, a szükségleteik és elképzeléseik szerint, az eleve adott, finoman hullámzó dombos tájban. Rendszerint a dombtetőn vagy lenn a völgyben, jókora kövekből készített épület, épületegyüttes, esetleg egész kis városka áll, szinte a magaslat meghosszabbításaként vagy elbújva alant a fák között. A tetőn bokrok, finom ernyőjüket széttáró pineák vagy elegánsan égbeszökő ciprusok állnak mellette. Körülötte látszólag véletlenszerűen, de valójában végtelen rendszerrel megzabolázva váltakoznak a négyszöget, kört vagy trapézt formázó ültetvények. Hosszan elnyúló, keskeny, kanyargó gabonatáblákat fa- vagy bokorsorok választanak el egymástól. Gyakran tökéletesen párhuzamosan sorakozó szőlőtőkék és olajfasorok keresztezik, máshol kis kerek gyümölcsfaligetecskék, precíz glédában álló vetemények, magányos vagy nyílegyenes, esetleg játékosan kerengő ciprusok váltják egymást egyenetlen sakktábla formájában. Évszaktól függően virágzó bokrok, fák, a házak mellett, előtt vagy rajtuk cserépből, kancsóból, hordókból, amforákból kiömlő virágözön színorgiája kápráztatja el az arrajárót. A sárga, a zöldnek az éretlen olajbogyótól a szinte feketébe játszó sötétzöldig terjedő árnyalatai, a szürke, a lila, a barna és a rozsdabarna keveredik a homokkő és a terrakotta élénk foltjaival, és az egészet a horizontot lezáró távoli hegyek többféle kékben pompázó, párhuzamos sorokban elhelyezkedő, finoman recézett ködbe vesző sorai teszik már-már misztikussá.
A toszkán tájat eredetileg a feltételei, lakói életvitele alakította olyanná, hogy a szem nem tud betelni csodálatával. Így lett a Világörökség része. Aminek egyik következménye, hogy mára tudatosan is tervezik az arculatát. De akárhogyan is van, a szemlélője valahogy természetesnek veszi, hogy onnan indult a reneszánsz, a megújulás és az öröm ideológiája és művészete. Leülve bármely szegletében, valamelyik híres borát (mondjuk Chiantit vagy Brunellót) kóstolgatva, étvágygerjesztő – és egyben nyomtatásként – aranysárga olívaolajba mártogatott kenyeret meg toszkán sonkát, jellegzetes, nem darált, hanem vagdalt húsból készült szalámit és isteni sajtdarabkákat majszolva érezzük, hogy csak itt születhetett meg Michelangelo meg híres alkotásai, a Dávid, a Mózes, a csíkozott és kecsesen díszített, stílust teremtő márványtemplomok, a világhírű harangtornyok – közte a leghíresebb ferde is Pisában – vagy a középkori Manhattan, San Gimignano 70 lakótornya. Nyilvánvaló, hogy innen ered Dante, hogy itt forgott először a föld Galileinek köszönhetően, mint ahogy Collodi bájos kastélyát, kertjét és lepkegyűjteményét nézegetve azonnal tudjuk, hogy csak toszkán fából faraghatta ki Lorenzini (alias Carlo Collodi) mester nagy magányában Burattinót, a fabábut, aki Pinokkió néven vált világhírűvé (részben Disneynek köszönhetően, de ez már egy másik történet). És hogy a zene is szereti e tájat, mi sem bizonyítja jobban, mint Lucca szülötte, Puccini, aki Torre del Lagóban földi Paradicsomát is megtalálta. Bizonyítom, hogy ha egy esti séta után a tóra épített szabadtéri színpadon meghallgatjuk valamelyik operáját, magunk is osztozunk érzésében. A tökéletességet csak tetézhetné – ha lehet, és állítom, hogy lehet –, ha a főszerepet Andrea Bocelli énekelné, hisz ő is errefelé született.
Nem folytatom, pedig tehetném szinte a végtelenségig, hisz ez az a táj – tájnak nevezem ezúttal a világ egy szeletkéjét – amely az athéni gondolatból nemcsak ihletődött, hanem sikerült is annak szellemét és áttételesen a küllemét is úgy megközelítenie, hogy talán valamit még mára is megőrzött számunkra belőle.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.