Bőröndnapló 10. – Pest arcai

57

Úgy, ahogyan a múlt heti részről csak utolsó pillanatban derült ki, hogy miről fog szólni, a jelen írás tartalmáról is csak most döntöttem, amikor már ég a körmömre a gyertya: küldenem kell órákon belül az anyagot, és én még vacillálok. Illetve már nem. Vállalva az ismert, nagyon ismert (?) helyek jelentette kevesebb érdeklődés és az esetleges ismétlés ódiumát, Budapestről fogok írni még egyszer. Arról a városról, amely nekem mindig tud újat nyújtani. Pontosabban, amelyikben mindig tudok olyan szegletet vagy elfoglaltságot találni, amely feltölt és eltölt. Ezért lepett meg a múltkoriban néhány fészbukos komment, amelyet tizenévesek tettek, amikor egyik osztálytársuk boldogan osztotta meg a budapesti képeit, hisz ő először járt ott. A jártasok nyegle és fitymáló hozzászólásai szerint „Ott már mindenki volt. Ki ne járt volna már ott? Már unok odamenni”, és hasonlók voltak.

A kamaszos nagyotmondás mögött sok egyéb is meghúzódik, ami több mindenre rávilágít. Elsősorban arra, hogy bár sokan és sokszor elszaladnak odáig, mégsem veszik a fáradságot, hogy alaposan meg is ismerjék a fővárost. Mert nem elég odamenni, hanem fel kell fedezni, és aki elkezdi ismergetni, az sosem unja meg, hisz ha odafigyelünk, akkor Budapest esztétikailag, művészetileg, de kocsmailag is kimeríthetetlen, hogy a történelméről, nagy emberek lábnyomáról ne is beszéljünk. Mikor ezeket született budapesti barátoknak és ismerősöknek mondtam el, némelyek simán egyetértettek velem, bár legtöbbjük bevallotta, hogy sok helyre nem jutott még el, épp azért, mert ott élve, nyugodtan halogathatja, hisz bármikor odamehet. De olyanokkal is találkoztam, akik beismerték, hogy miután a sok külföldi Budapest-rajongóval, esetleg épp velem találkozott, kezdte el más szemmel nézni az addig ismertnek vélt várost és döbbent rá, mennyire „nem látta” hol is él? Persze sok egyebet sem. Mert a pesti ember a világ legpanaszosabb polgára. Állítólag mi, magyarok mind ilyenek vagyunk – valóban, itt szép szűkebb hazánkban is sikeresen zárkózunk föl az állandó panaszkodás hungarikuma mellé –, ám a pesti, az az elégedetlenség és negatívumok kvintesszenciáját hordozza magában és önti állandóan a környezetére, az meg viszont. Mert nem jár a metró, a troli, a villamos – igaz, ő autóval közlekedik, ami borzasztó, mert sok a dugó, a gyalogos, a lámpa meg a rendőr. Mert minden drága, mindenki lop, hazudik és képmutató, mert megint mit csinált, mit nem csinált vagy csinálhatott volna a kormány, a polgármester, az ellenzék, mert omlanak a falak, túl sokat költenek felújításra, mindent elhanyagolnak, túl sokat cifráznak, túl sok, túl kevés a szobor, a park, a szökőkút, ki-ki pártállása vagy hangulata szerint. Aztán túl magas a lépcső, túl alacsony a korlát, másnapos a kenyér, nem tették ki idejében a leárazást, hideg van, meleg van, számla van – egyszóval él, pedig jobb lenne meghalni, pedig már meghalni sem érdemes. És így tovább, és így tovább…
Persze a budapesti embernek érdemei is vannak. Nem is kevés. Hihetetlenül ismeri a városát. Bármikor, ha álmából is költöd, gondolkozás nélkül eligazít, hogy jutsz el a város egyik feléből a másikba, az összes tömegközlekedési eszköz és átszállás pontos megnevezésével, gyakran még azt is hozzátéve, mikor melyiken hányadik megállónál kell leszállni.
A budapestiek sokat utaznak. Bár lehet, hogy ez a megállapítás nem így igaz. Lehet, hogy van egy rétege, mely rengeteget utazik: igen sok képviselőjével találkoztam magam is. Tény, hogy az utazási irodák adatai szerint is közönségüknek nagyjából a fele a fővárosiak közül kerül ki.
Az én szememben a budapestiek legnagyobb érdeme azonban a színházba járás. Még megsaccolni sem akarom, hány színház és társulat van a fővárosban. Sok. Minden előadás teltházas. Néha hónapokkal előre elkelnek a jegyek – ezt saját tapasztalatomból tudom. És a legtöbb előadás élmény. Élmény a szó legjobb, legnemesebb értelmében, amely a jelenben a jelennek szól akkor is, ha klasszikus darabot játszanak. Aktuális és katartikus, anélkül, hogy a székek támláján sétálnának a színészek vagy mobiltelefonálna Iluska, esetleg drogosként jelenne meg Rómeó és cédaként Júlia, mint láttunk erre példát és hagytunk ott ezért a számukra emészthetetlen modernségért (?) előadást itthon nem is egyszer. Európa egyik leglátogatottabb fővárosában nyomát sem találom ennek a mindenáron meghökkentő és a régit elképesztően felelőtlenül újjáíró igyekezetnek – és nekem ez jólesik. Mint ahogyan a patinás helyek is mindig elvarázsolnak.
Egyik kedvencem az alig 6 éves Rózsavölgyi Szalon – amely ellenben őrzi a másfélszáz éves zeneműkiadó hírét, patináját és eleganciáját, biztosítva nemcsak a hangulatot, hanem a minőséget is. Minden alkalommal igyekszem megnézni ott legalább egy előadást, mert bármelyikre sikerül jegyet kapni – csalódást nem okoz. Sajnos, ez az egyetlen hely, ahol nem lehet állóhelyet vagy pótszéket szerezni. Lévén, hogy eleve zsúfolásig van székekkel és asztalokkal, hogy minél többen elférjenek. Máshol szerencsére mindig sikerrel járok. Legutóbb a Nórát néztem meg így – mindössze 1500 forintos állójeggyel (az eredeti ár ennek kétszerese vagy háromszorosa!) az első sorban ülve. Mert mindig kerül ülőhely. Az Ibsen-darabot eredetileg nem szándékoztam megtekinteni, hisz már igen sok változatát láttam, és mára igazán nem nagy ügy az alaptéma, hogy egy asszony elhagyja a családját, a gyermekét! Mert új életet akar kezdeni, miután felismeri a régi értelmetlenségét. Többé-kevésbé így, néha már-már bohózatba vagy tragikomédiába illően játszódik le ez ma már a szemünk előtt nap mint nap, tehát megszoktuk. Vagy mégsem? Ki tudja. Ám a barátaim elmondták, hogy életük egyik legjobb előadását látták. Ezek után nyilván nem hagyhattam ki. Megérte. Igaz, az előadásnak a címe is jelezte (Nóra – karácsony Helmeréknél), hogy átírt – finom és értő kézzel átírt, inkább csak kissé másképp hangsúlyozott – formáját mutatják be egy fiatal rendezőnő irányításával. Pergő, ízig-vérig aktuális előadást láttunk arról, hogy meddig nyújtható, feszegethető egy párkapcsolat, egyáltalán mit bírnak meg az emberi kapcsolatok, a szeretet és az elfogadás, benne az őszinteség és a hazugság, illetve a látszat és a valóság néha meghökkentő egymásba fordulása.
Ugyanilyen más, újszerű és időszerű volt a két Tennessee Williams-darab is (Az ügynök halála, Az üvegfigurák): meghökkentően ragyogó előadások álmodozásról, menekülésről a valóságtól/ból és elől, de gyakran a családtól, önigazolásról, vágyakról, csalódásokról, megcsalatásról és sok másról, ugyanúgy, mégis másképp, mint a mindennapokban, továbblendítve és megnyugtatón felkavarva – hisz ez a művészet csodája.

Albert Ildikó

A cikk a Hargita Népe március 16-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.