Boldogok a lelki szegények…

102

Vonatkoztassunk el most a Máté 5:3-tól, amelyet pontatlanul és csonkán idézek, s amelyet így kellene folytatnom: „mert övék a mennyek országa”. Most ne menjünk olyan hatalmas magasságokig, és ne emlegessük az öröklétet sem.
Ültünk többen egy társaságban, mert nyomós oka volt az együttlétnek. Amolyan ritka mulatság volt, amilyen ebben a formában egyszer adódik egy esztendőben. Nem mondhatom, hogy gyakran találkozom ezekkel az emberekkel, hiszen olyan ismeretségi kör, olyan társadalmi keresztmetszet részecskéi vagyunk úgy mindösszesen, akik a legkülönbözőbb rétegekből érkezünk ama fehér, majd kávéval, sörrel, borral összelocsolt asztalhoz. Nem szokásom gyakran érintkezni ilyen felállásban, és nem vagyok túl gyakran ilyen minta része sem. Akad köztük nagy- és kis- és kényszervállalkozó, idősebb, fiatalabb, falusi meg városi környezetből érkező, külföldről visszaszakadó hazánkfia, röghöz kötött és gyökértelen, notorikus vénlegény és többszörös házasságszédelgő, nősülőművész is. Szó esik ilyenkor bizonyos egzotikus országokról. Nagy és kisebb utazásokról. Ekkor is előjött ez a téma.
Valaki elkezdte mondani, hogy miféle távoli országban járt a közelmúltban. Hogy eléggé rossz volt a repülőút, csak többszöri átszállással és méregdrágán jutott el arra a helyre. Egy másik asztaltárs erre kibökte, hogy tavaly ő is járt ott. Addig csűrik-csavarják a dolgot, míg kiderül, egyazon időben tartózkodtak kint. Gyakorlatilag találkozhattak volna, de erre az előbbi székely turista atyafi megjegyzi, hogy nem azért utazott 5000 kilométert, hogy ismerőssel találkozzék, hiszen csak pihenni, kikapcsolódni vágyott. Aztán egy bizonyos whisky-féleséget emlegetnek sokáig, hogy az milyen jó abban az országban. Van hétéves és létezik tizenkét éves változata is. A hétéves a jobb – tudom meg hamarosan.
Aztán éttermekről is szó volt. Az adagokról, tengeri meg szárazföldi herkentyűkről. Mert nagy ám a távolság az európai és az ottani konyhakultúra között. Akkora adagok voltak, hogy csak. Az „előadó” gyorsan átszámolta euróba, hogy szemléltetni tudja. Valóban semmiség volt ahhoz képest. Mihez? A helyhez? Vagy a színvonalhoz? A fele sem fogyott el. Tulajdonképpen bagóért vesztegették, valahol 5 euró körül lehetett borravalóval együtt. Senki nem jegyezte meg, hogy 2 euróból egy olyan országban egy napon át lehet etetni egy éhező gyermeket.
Egy harmadik cimbora valami múzeumot emlegetett, amelyet az egykor elhurcolt rabszolgák emlékére építettek – feltételezem, hogy ilyen több afrikai országban is van –, hiszen oda készülvén útikönyveket olvasott és tájékozódott, és ott, abban a gyűjteményben nemcsak a helyiek szenvedéseit idézik, hanem a civilizált és keresztény fehér ember hozzájárulását is, aki generációkon át, tűzzel-vassal, keresztényi meg keresztyéni elhivatottsággal vadászta, vetette rabságba, hurcolta és értékesítette felebarátait egy kontinenssel odébb. Ugyanott – folytatja – találkozni lehet a szellemi és az anyagi kultúra lenyomatával, azokkal az emlékekkel, amelyek a helyi 16. meg 17. század történelméből jönnek, amikor még nem történt meg a természeti népek „civilizálása”.
Nem azért mentünk – jegyzi meg erre szintén nyomatékkal az a férfiú, aki elsőként szólva vallott útjáról, s megállapította, hogy nem kívánt ismerősökkel találkozni –, ki akartunk kapcsolódni, és más dolgunk nem volt, csak az, hogy érezzük jól magunkat… Másért miért is mentünk volna?

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.