Bölcsesség a tányéron

Csizma a konyhaasztalon 40.

37

Az 1950-es években kis zsákokba gyűjtöttük a csíkszeredai Mikó-vár előtti bokrétafák termését – mai, ismertebb nevén a vadgesztenyét. Aztán otthon a felnőttek éles késsel bevágták a héját és meghámozták, majd megreszelték, és langyos vizet öntöttek rá. Másnap leszűrték a vizet és kész volt a mosószer a finom kelméknek, mint a gyapjú és a selyem, és a molyok támadásától is megóvta ezeket. Ugyanígy készült mosószer a pityókából is, a szomszéd asszonyok vitatták, hogy melyik jobb, de persze vitán felülállt, hogy melyikből van több és melyik hozzáférhető egész évben. A módszer nem valami sajátos székely találmány, ismerték ezt sokfelé. Veszelszki Antal orvosdoktor és botanikus életéről keveset lehet tudni, a kutatók feltételezik, hogy híres könyve A növevény-plánták országából való erdei és mezei gyűjtemény (Pest, 1798) nyelvezete szerint vélhetően Sopron környékén gyűjtött adatokat és megfigyeléseket tartalmaz. A vadgesztenye hasznáról többek között ezt írja. „Ha lisztté törik, és bő vízzel felkavargatván, szitán általbocsátják, az mi abból fenékre száll, és leülepedik; jó keményítő lesz, melyből a könyvkötők igen alkalmatos csirizt készíthetnek, melyet a moly nem bánt: a vize pedig, felforraltatván, mosásra olyan, mint a jó szappanos víz.” Jobb lett volna, ha nyelvünkben megmarad a vadgesztenye régi neve, mert azzal világosabbá válna mindenki számára, hogy a szelídgesztenye nem annak nemesített változata, hanem két különböző növényfajtáról van szó, a vadgesztenye nem is ehető. A gesztenye szó önmagában tehát nem egyértelmű, jelzővel, előtaggal kellett ellátni: ehető a szelíd, jóféle, édes. A vele rokonságban nem lévő, de hasonló színű és alakú termést hozó vadgesztenyének a szelídgesztenyétől vagy marónitól megkülönböztető neve bokrétafa, vagy lógesztenye volt. Magyar nyelvterületen legöregebb szelídgesztenyefa Kőszegen él: csaknem 11 méter az átmérője. A 20. század elején telepítettek szelídgesztenyét tájainkon is. A homoródkarácsonyfalvi szelídgesztenye-liget a Székelyföld különlegessége. A szelídgesztenye a középkorban talán azért érdemelte ki a bölcsesség fája nevezetet, mert átlag életkora meghaladhatja az ezer évet is, és valamikor a bölcsességet az öregek élettapasztalatával, tudásával azonosították. A régi rómaiak egyik fontos tápláléka volt, emellett azt tartották róla, hogy az ember számára ott vannak a legkedvezőbb, legjobbnak ígérkező életfeltételek, ahol megél a szelídgesztenye. A világ legnagyobb és legidősebb ismert gesztenyefája Szicíliában található, korát több mint 2000 évre becsülik (vannak, akik 4000-re), kerülete eléri a 60 métert. Olaszországban nevezik kenyérfának is, a gesztenyelisztből készült pogácsa az ókorban a szegények eledele volt, a római legionáriusok útravalójából sem hiányzott. A rendkívül sokáig termőképes, s évszázadokig gondozás nélkül gyümölcsöző fa terméséből készült liszt évekig eltartható. A réges-régi hagyomány ma is él, ma is készül gesztenyelisztből kenyér, keksz, piskótaféle, palacsinta. Nem tartalmaz glutént, az íze is más, mint a gabonaliszté, ezért keverni szokták ilyen lisztekkel. De olvassuk tovább Veszelszkit, mit tudott ő a róla: „Épületekben a fája sok száz esztendeig tart, hordóknak, szőlőkaróknak igen dicsértetik. A gesztenyefát a szú meg nem emészti, sem a pók az ő levelére nem száll, nagy kár, nagy hiba az a mi nemzetünkben, hogy nálunk még sehol nem láttam ültetésről szaporítani, holott a végre elég alkalmatos kopár hegyoldalak volnának, ahol két s három lábnyi gödröket kéne ásni, négy-öt gesztenyeszemet bele tevén a kiásott földbe, magától megnőne.” A magyar irodalomban is megtaláltam, íme, Devecseri Gábor (1917–1971) a szelídgesztenyéről: „Közel az ország határához határnemtudóan állnak a faóriások. A kőszegi Királyvölgyben a legöregebb gesztenye; itt Velemben a kisöccse, aki csak hat-hétszáz éves. Mi azt mondjuk: haza, ők azt: föld, fű, kő, napsugár és felhő, sok-sok eső. Mi azt: közel az ország széle; ők azt: nincs pereme, szegélye, általuk kitapintható vége az időnek, s az időben a hazának sem. Határnemtudóan, de helyükőrzően állnak. Vándorútjuk nincs. Visszatérő négy évszak bolyong bennük örökösen. A velemi gesztenyefa nem nézi le a házat, emberi lakásunkat. Magasan fölébe nőtt, de csak azért, hogy óvja. Legszívesebben körülölelné.”

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.