Bokor Botond, a fenyédi autógyűjtő – Amerikai nagyvasak szerelmese

71

Tegye a kezét a szívére és őszintén vallja be, maga elé tud hirtelen képzelni egy 1982-es Pontiac Firebirdöt? Nem? Semmi baj. És ha azt mondom: KITT a Knight Riderből? Ugye, egyből könnyebbé vált a feladvány. Most akkor képzeljen el valakit, aki Hargita megyében ilyen autókat gyűjt. Nehéz? Semmi baj. Olvassa el a fenyédi Bokor Botond amerikai autógyűjtőről szóló riportunkat.

Amerikai autócsoda a kapuban. Gyűjtőhobbi
Amerikai autócsoda a kapuban. Gyűjtőhobbi

Nem szükségszerűen tartozik minden amerikai filmhez egy autó, de az elmúlt ötven év alatt azért bőven készültek a tengerentúli filmgyárak futószalagjain olyan alkotások, amelyekből, ha a történetre és a színészekre már nem is, de a jelenetekben feltűnt autómárkákra, -modellekre biztosan emlékezünk. A romániai és a magyarországi tévéképernyőkön is futott filmek közül anno – amikor mifelénk az utcaképet Daciák, Oltcitok, Ladák, Trabantok és társaik alkották – ki ne tekintett volna vágyakozva a legendás, V-nyolcas, 7-8 ezer köbcentis izomautókra: Starsky és Hutch 1975-ös Ford Grand Torinójára vagy az 1968-ban forgatott Bullitt egymást hajszoló két korabeli ikonjára: a zöld Ford Mustangra és a fekete Dodge Chargerre. De idekívánkozik a közelmúltból Nicolas Cage tolvajtempós Eleanorja, polgári nevén 1967-es Ford Mustang Shelby GT-500 Coupéja is. Ki ne emlékezne a Magnum-filmek eleganciát sugárzó tűzpiros Ferrari 308 GTS-ére, avagy épp a szintén a 80-as években futó tévéfilmsorozat, a Miami Vice főszereplőjének fehér Ferrari Testarossájának vagy a fekete Ferrari Daytona Spiderének lehengerlő formájára. Akiket a filmek és az autók egyaránt érdekelnek, tisztelettel biccentenek az Esőemberben használt hófehér 1949-es Buick Roadmaster előtt, és megmosolyoghatják Columbo hadnagy ütött-kopott, a gyártósorról valamikor 1957 és 1961 között legördült szürke Peugeot 403 Cabrióját is. És ha már nosztalgiázunk, ne hagyjuk ki a sorból a 80-as, 90-es években generációkat a tévékészülékek elé ragasztó Knight Rider sorozat fekete KITT-jét, azaz 1982-es Pontiac Firebird Trans Am-jét sem.
Na épp ez a film és a főszereplővé előléptetett autómodell volt az, ami bő húsz évvel ezelőtt a fenyédi Bokor Botondot is megfertőzte, és – némi kerülővel – a hobbi-autógyűjtők táborába sodorta. Botond – sokunkkal ellentétben – nem elégedett meg az álmodozással. Nemcsak a képernyőre tapadt gyermek fantáziájában élt, hogy egyszer neki is lesz egy ilyenje, hanem tett is azért, hogy autós vágyai megvalósuljanak: így történt, hogy az 1982-től tíz éven át gyártott – a filmben használtakkal azonos – harmadik generációs Tűzmadarak példányai közül a fenyédi családi ház udvarára adott időszakban egyszerre három is beköltözött. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz bár az autószerelem igen, de a gyűjtés nem a Pontiac Firebirdökkel, sőt még nem is az amerikai nagyvasakkal kezdődött. Hanem a Mercedesekkel.

Csillag, csillag, fényes csillag…
A fenyédi gyűjtő esetében a kezdetet egy igencsak leharcolt állapotú „állólámpás” – gyári kódján W115-ös –, illetve az autó feltámasztására, rendbe tételére irányuló erőfeszítések jelentették. Botond úgy tartja, ezen a korai, 1971-ben gyártott dízel Mercedesen fizette meg a hobbiautósok tandíját, és szűrte le egyszer és mindenkorra a tanulságot: ha valaki élvezni és használni is szeretné veterán korú autóját, akkor a vásárláskor olcsóbb a drágább, de jó állapotban levő autót választani, semmint a pénzt a bagóért kínált, de aztán csak nehezen, komoly ráfordítással és munkavolumennel menthető példányokra költeni. Márpedig – gondolom, már sejtik – Botond első Mercedesével ez utóbbi utat választotta: meg is bánta. Akárcsak később hasonló esetekben néhányszor.
A csillagos gyűjteményben a ’71-es állólámpást egy 1980-as W123-as sportkupé követte, míg a felszereltség és teljesítmény terén a csúcsot a W126-os, első szériás S Mercedes testesítette meg. Utóbbi kapcsán csak a filmrajongók kedvéért említem, hogy hasonló modellel közlekedett a népszerű Dallas sorozat híres-hírhedt JR Jockey Ewingje is, csak abban nagy valószínűséggel az eleve amerikai piacra szánt 6,9 vagy 4,5 literes, 8 hengeres benzines erőforrás dohogott. A fenyédi gyűjtő 1974-ből származó S Mercedesét ehhez képest „csak” 2,8 literes, 185 lóerős, 6 hengeres – természetesen benzin – motorral szerelték, de állítja: a kasztni tisztes mozgatásához ez is bőven elég volt. A modellt amúgy a németek 1972 és 1980 között gyártották, a kor minden létező és nem létező extrájával ellátva. A két csillagos emblémás autó – a 123-as és a 126-os – ráadásul azonos időben ált Bokor Botond garázsában: a rendre cserélődő Mercedes-gyűjteményének ez az időszak jelentette a csúcspontját.

Túl az óceánon
Aztán gondolt egyet: 2010-ben felszámolta Mercedes-gyűjteményét, és régi álmát nem feledve, gyűjtői szenvedélyével az amerikai – zömében a 80-as években gyártott – nagyvasak felé fordult. Azt mondja: bár a német márkától nehéz szívvel vált meg, döntését mégsem bánja. Igaz, ehhez nagyban hozzájárultak azok az élmények, impulzusok, amiket egy-egy korábbi, amerikai autós klubtalálkozón kapott. A Pontiac egyediséget sugárzó Tűzmadarával élőben találkozni pedig számára szerelem volt első látásra. Nem mellesleg a hazai utakon sem sűrűn jött vele szembe hasonló.
Aki amerikai autókra vágyik, persze nem árt, ha tisztában van a márkákra és a közös gyártásra, alkatrészellátásra vonatkozó információkkal is. Botond márpedig e téren igyekszik jól végezni a házi feladatot. Rögtön mondja is, mi az, amit a szívéhez legközelebb álló modellről, a kisebb ráncfelvarrásokkal 1992-ig gyártott, harmadik generációs Firebird-ről tudni kell. Ugyanarról a modellről, amely egykor a Knight Riderben is szerepelt.
– A Pontiac a Chevrolet égisze alá tartozik. És érdekes módon egyes Pontiac modellekkel saját konkurenciát is támasztott magának, mert például a Chevrolet Camaro egy az egyben ugyanaz, mint a Pontiac Firebird. A korabeli modellek csavarra megegyeznek, egyedül csak az első lámpák terén mutatkozik különbség: a Firebirdnek bukó, a Camarónak pedig kicsi, rejtett fényszórói vannak. Az autó méretei, a motor, a technikai paraméterek viszont ugyanazok – sorolja lelkesen fenyédi vendéglátóm. Ennek ellenére a Camaro Botondot nem igazán vonzotta, noha racionálisabb választás lett volna. A Chevi-emblémásokból – a nagyobb gyártott és eladott példányszámnak köszönhetően – mind a jó állapotban megmaradt használt autók, mind pedig az alkatrészek terén nagyobb a választék. A Pontiac Tűzmadarát viszont kisebb példányszámban gyártották, ezért ha a keresőkben ragaszkodik a márkához, az eladósorban levő autókhoz ma drágábban, a pótalkatrészekhez pedig kisebb számban fér hozzá. De ez nem annyira számít: a hűvös, józan ésszel felsorakoztatható érveket és számításokat – ha az adott projektre szánt anyagi keretbe belefér – az érzelmek könnyedén felülírják.

Szerelem, boldogság, nem pedig logika
Hogy mi a jó az amerikai autókban? Kérdésemre Botond kapásból válaszol: az egyedi megjelenést biztosító forma, a kényelmi felszerelések, az egyszerű, de robusztus felépítés, az európai kortársaikat magasan verő extrák sora. Fenyédi vendéglátómat viszont az amerikai vasak – ahogy ő egy ízben nevezte: tepsik – európai szemmel szokatlanul nagy méretei is rabul ejtették. Nem is csoda, ha diszkréten arra kért, döntésében ne keressem az ésszerűséget.
– Ebben nincs semmi logika. Ez szerelem, bolondság. Aki ebben a hobbiban a logikát keresi, rossz helyen tapogat – teszi hozzá kacagva Botond, elismerve, hogy biza az amerikai autózás árnyoldalait feszegetve – a magas fenntartási költségeket, a tetemes üzemanyag-fogyasztást, a problémás alkatrészellátást emlegetve – párszor barátai, ismerősei is nekiszegezték már az általam feltett kérdést. Pedig – cáfolja – a tengerentúli autók nem drágák, az alkatrészárak nem horribilisek, sőt ellenkezőleg. Bár az ár a márkától és modelltől egyaránt függ, de az 1980-as, 90-es években gyártott amerikai autók zöme az óceán túlpartján nem kerül többe egy használt Dacia Logannál, és az alkatrészárak is hasonló szinten, sőt – adott esetben még – a román népautónál is sokkal olcsóbban mozognak. Baj nem is ezzel, hanem a szállítással, az interneten, az eBay-en keresztül rendelt alkatrészek Európába juttatásával van. Márpedig mire a kiválasztott áru Fenyédre jut, az eredeti vételár – a szállítási és esetleges közvetítési díjak, no meg a borsos vámilletékek miatt – a végén nem ritkán három-, négy-, ötszörös szorzót kap. Alkatrészeket persze régebbi modellekhez az európai bontókból sem lehetetlen szerezni, de Romániában ilyen elvétve akad: kifejezetten amerikai autókra szakosodott bontó pedig legközelebb Magyarországon működik.
De ez csak az amerikai autózás egyik nehézsége, a másik fő problémát a szakemberhiány jelenti.
– Az amerikai autókról tudni kell, hogy nagyon-nagyon egyszerű autók, főleg ha a régebbi, 1950-es és 80-as évek között gyártott modellekről beszélünk. De néha idetartoznak az 1990-es évek elején készültek is. Az akkor szerelt motorok méretesek, nagy köbcentisek, viszont felépítésükben roppant egyszerűek – bizonygatja Botond. Viszont hiába egyszerűek, megfelelő tapasztalat és márkaismeret híján, tájainkon a legtöbb szerelő nem szívesen vállalkozik a javításukra.
– Sokszor csak kerülgetik. Nem ismerik ezeket a modelleket, és előbb ki kell tanulmányozzák, mi miért történik. Ebből viszont sokszor rossz diagnózis születik – jegyzi meg némileg keserű szájízzel a fenyédi autógyűjtő.

Türelem V8-ast teremt
Az amerikai autózásból Botondnak – bár 2010 óta jó néhány márka és modell megfordult a keze alatt – egy fontos dolog még kimaradt: ez pedig a V8, azaz a nyolchengeres motor. Az eddigi autói ugyanis mind hathengeresek voltak: a garázsában az utóbbi öt évben négy sportkocsi – három Pontiac Firebird és egy Chevrolet Camaro –, egy Jeep Grand Cherokee terepjáró, valamint egy amerikai piacos Toyota T100-as kisteherautó fordult meg.
– Nem gyorsulásra szántam, egyikkel sem versenyezni akartam, hanem – amikor a kedvem úgy tartotta – csak beülni és autózni egyet, vagy elmenni az amerikai autós klubtalálkozókra – hangsúlyozta. Elárulta, a találkozókon nemcsak a kiváló hangulat miatt érdemes részt venni, hanem újabb ismeretségeket kötve a tagok kiterjedt kapcsolati hálóját is igénybe lehet venni, amennyiben szerelési tanácsokról, ritka, nehezen beszerezhető alkatrészekről vagy akár a piacon felbukkanó járművekről van szó. Előélete márpedig minden autónak van: a hazai piacon árult amerikai járgányokról pedig valaki biztosan mindent el tud mondani. Azt is, hogy melyikkel igen, és melyikkel nem érdemes foglalkozni.
Bokor Botond garázsa jelenleg üresen áll: gyűjteménye utolsó, kifogástalan állapotban őrzött darabját – az 1989-ben gyártott, 2,8 literes Tűzmadarát – egy neves romániai gyűjtő januárban vásárolta meg 7 ezer euróért.
– Amikor megvettem, apró darabjaira szedtük szét. Csak a festése több mint egy évig tartott. Úgy érzem, jobbra sikeredett, mint a gyári – sorolja Botond, miközben az autóról pár héttel korábban, a vevő kérésére készített részletes fotókat mutatja. Azt mondja: bár a Pontiacot az egész család nagyon szerette, mégis el kellett engedni. Tovább kell keresgélnie, mert bár az autó hibátlan állapotú volt, valamiért úgy érzi, „nem ez volt az igazi”. A sok keresgélés, az autógyűjtő hobbival együtt járó csereberélés alatt viszont egy új, értékes képességre is szert tett. Megtanult türelmes lenni: mára képes ellenállni a csábításnak, és nem csap le azonnal az első tetszetős, a hirdetőportálokon vagy az amerikai autós klubtagok látókörében felbukkanó nagyvasra. Az mondja, nagyobb önuralmat gyakorolva megtanulta kivárni a pillanatot, és ha vételre kerül a sor – akkor az esetében projektautókra szánt maximum 10 ezer eurós keretet – igyekszik minél költséghatékonyabban felhasználni.
Régi amerikai autókból egyébként a legjobb vételt – tapasztalata szerint – a skandináv országokban lehet nyélbe ütni: a térségben rengeteg amerikai autósklub működik, rajtuk keresztül pedig nagyon jó állapotú járgányokat lehet venni viszonylag megfizethető áron. Jó fogást a német piac is tartogathat, ám ott a baráti klubok helyét már a kereskedőhálózatok vették át, ami a felsrófolt közvetítési díjakon keresztül nyilván az autók árában is meglátszik. De akik nem akarják bejárni egész Európát, azok már Magyarországon is több száz használt amerikai nagyvas közül válogathatnak. Ehhez elég megtekinteni a használt autókat kínáló portálokat, tudva viszont azt, hogy az itt kínált amerikai „tepsik” fele indulásból törött, átfestett, buherált, lelakott, tekert órájú, bizonytalan előéletű példány.
– A komoly, jó állapotú autóknak viszont már az ára is komoly. De szemrevételezésre mindenképpen ajánlott egy szakértőt vagy az adott modellt jól ismerő klubtársat is felkérni – tanácsolja Bokor Botond.

Domján Levente

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.