Bogdán László: A szoros délben

10

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt.

2018 februárjában a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat majdnem teljes számát az akkor hetvenesztendős írónak, költőnek szentelte, sőt a szerkesztők, egy újabb nemzedék írói-költői, szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre is leugrottak, hogy a könyvtárban beszéljenek munkásságáról. De persze, köszönthették volna az újságírót, a publicistát is, aki az egykori Megyei Tükörtől a Művelődésen és a Héten át a jelenlegi Háromszékig íráskészségével, bármiféle témában gyorsan megfogalmazott szövegeivel nemegyszer húzta ki a csávából a mindig anyaghiányban szenvedő lapokat. Életeleme az írás, és ha a Székelyföld vagy a Látó, netán még néhány irodalmi lap úgy gondolná, hogy minden esztendőben egy-egy Bogdán László-számot (1948) hozna ki, annak se lenne semmiféle akadálya, mert az évtizedek során több mint negyven kötete jelent meg. És a József Attila-, valamint a Márai Sándor-díj azt bizonyítja, hogy akár a versek, akár a próza tekintetében a bőség távol áll bármiféle minőségi zavartól. Persze, nehéz ezt felmérni, de alighanem ő az egyik legolvasottabb erdélyi magyar író. Márminthogy ő olvasott a legtöbbet a jelenkori magyar és a világirodalomból. Nem véletlen, hogy igen gyakran verseiben, olykor még prózájában is rájuk vagy hőseikre jellemző alteregókat, hasonmásokat keres, és gondolataikat, stílusokat viszi tovább erdélyi mindennapjaink, egykori és mai helyzetünk ugyancsak összetett kérdés-, gondolat- és érzelemvilágára hangolva. De kitalált önmaga számára egy orosz költőnevet is. Vaszilij Bogdanovot olyannyira valósághűen felépítette, hogy még unokája is van, aki visszaemlékszik tetteire és cselekedeteire, és ha leírja, hogy Bogdanov verseit magyarra fordította Bogdán, akkor az irodalmi játékokban járatlan olvasók minden további nélkül elhiszik. Regényei rendszerint sok-sok apró történetből állnak össze, amelyek az idők, a történelem különböző síkjain és helyszínen mozognak, de ötvöződve mégis olyan egészet alkotnak, amely bizonyítja, hogy számos tekintetben sok minden ismétlődik a nap alatt, és hiába gondoljuk azt, hogy a megújuló nemzedékekkel egész korszakokat hagytunk magunk mögött, csak részben van igazunk. Ahogy ma szeretnek fogalmazni, Bogdán Lászlónak van egyfajta, évek hosszú során át kialakult külső imázsa, imidzse, és azt hiszem, ebben nincs semmiféle erőszakoltság, megfontoltság, ez számára természetes. Én soha nem láttam nyakkendővel, öltönyben, csak farmerben, mellénnyel, hosszabb vagy rövidebb körszakállal, de mivel mi csak ritkán futunk össze, lehet, hogy nem kellene általánosítanom. Szemüvege viszont olyan sokdioptriás, mint a Ginsbergé, akinek hatására annak idején elkezdte a versírást, amitől az akkori romániai magyar irodalmi élet nagyjai eltanácsolták, hiszen a hömpölygő, szabad formák és gondolatok nehezen illettek a sokoldalúnak nevezett, de egyoldalúvá nevelt emberhez. Tévedtek, de alaposan.

(Bogdán László: A szoros délben. Erdélyi magyar regény az elválásokról. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2002. Szerkesztő: Megyaszai Kinga, műszaki szerkesztő: Császár Csilla, borítóterv: Hervai Katalin)

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek