Bezzeg az én időmben

61

„Idős korban az emlékeknek olyan értelmük van, mint fiatalkorban az álmoknak.”
Erna Behrens-Giegl

„Ezek a mai fiatalok” csóválta fejét nagyapám, apám, most én is. Ezt mondja majd a gyerekem, unokám és így tovább, az idők végezetéig. Nem is csoda, egy emberöltő alatt óriásit változik a világ, jó és rossz irányba egyaránt. Nagyapám még örült, ha a lányok bokáját láthatta, apám már a térdükben gyönyörködött. Ma már a lányok ruházata alig takar valamit, nem csoda, ha a muszlim bevándorló letámadja, hiszen ő otthon egy életen át csak a nők szemét láthatta. Logikus sorrendben a meztelenség következik? Bár megérném!
Minket még arra oktattak, hogy szégyen szakadt, rongyos ruhában járni, tű, cérna a legszegényebb házban is akad. Ma egy hígagyú divatba hozza a rongyos öltözéket, csakhogy valamivel több legyen látható viselője bájaiból. Emlékszem, a lányok téglával dörzsölték rongyossá a farmerek térdét, majd addig szűkítették, amíg minden domborulatuk eredetiben láthatóvá vált. A legénykék görbe, pipaszár lábai is persze. Ma már készen megvásárolhatják a cuccot.

Az én időmben az internet forradalmasította a világot, mint valamikor a gőzgép dédapám idején. Ha most azt mondom, hogy osztálytársaim fele még petróleumlámpánál (milyen szép a lángja) írta a leckét, ugye nem hiszik el? Pedig igaz. A templomban száz gyertya világított (vagy még több), Gyula sekrestyés és felesége gyújtogatta, oltogatta őket, közben 350-szer hajtottak térdet, valahányszor átmentek az Oltáriszentség előtt. Ők húzták a harangokat, végezték a perselyezést, és minden padsornál tudtak mondani egy Isten fizessét. Itt őrzöm őket valahol a bensőmben. Mi, gyerekek mise alatt felváltva fújtattunk az orgonánál, mindez most gombnyomásra megy. Volt ugyan egy kis villanytelepünk (a róla elnevezett utca most is megvan), ez adott 110 voltos áramot, ami a városközpont világítását és 3-4 rádiókészülék működtetését ellátta. Háztartási alkalmatosságokat szénnel vagy „tarkafaszulyka”-gőzzel működtettek.
Négyéves lehettem, amikor édesapám elmesélte, Amerikában olyan rádiókészüléket csináltak, amelyen a bácsinak nemcsak a hangját hallhatjuk, de őt magát is láthatjuk. Évtizedek múltán és is megláttam a bácsit, 1968-ban. Autóm hamarabb volt. Aztán elkezdtünk utazni 100 kilométereket, hogy olyan adókat lássunk, amit a miénk nem tette lehetővé. Ma már unom az egészet!
Az én koromban még arra oktattak, hogy messzemenően tiszteljük az időseket. Tízből kilencen ezt be is tartottuk. Még örültünk is, ha átadhattuk helyünket vagy segíthettünk a cipekedésben. Örültünk, ha idős urak vagy asszonyságok megdicsértek, megsimogatták a buksinkat és elmondták szüleinknek, milyen jól nevelt gyerekek vagyunk. Most segíteni akarok egy öregasszonynak, megijed, azt hiszi, ki akarom rabolni. Egy jöttment pofátlanul rám ordibál a lépcsőházban, és azt sem tudja, mit beszél. Egy pártvezér odaát sértegeti a nyugdíjasokat és közben az iszlámmal paktál. Felszólítják, kérjen bocsánatot, nem kér. Ne is kérjen, de Allah növessze hosszúra a szakállát a jámbor üszkübnek, érjék meg a 80 éves kort, hogy aztán egy-egy senkiházi gúnyolódjon velük. „Felületesség a kor jelleme. Felületes a munka, amit végzünk. Felületes a szerelem, a barátság, csak a gyűlölet nem az” – írta volt Benedek Elek 100 évvel ezelőtt. Ma is érvényes.
Szerencsére, nem kell mindent általánosítani. Tízből egy nem rongálja a padokat, nem tördeli az ágakat a parkban, csemetefákat a városközpontban, nem rondítja, nem mázolja össze a frissen meszelt falakat, nem tojpasztja be a csatornák lefolyóit csak azért, mert Amerikában is így van. Hála Istennek, ma is akad fiatal, aki kezdeni tud valamint az életével, aki tudja és műveli páratlan irodalmunkat és hagyományainkat, fiatal orvosok, akikre méltán lehetünk büszkék, az újság is oldalnyi interjúkat közöl velük. Ha betévedünk a művészeti iskola koncertjeire, bizony tátva marad a szánk és azt mondjuk, ez igen, ez ifjúság! (Két gitár és egy dob manapság zenekar. Amit előadnak: koncert. Baj, ha nekem a zenekar is és a koncert is mást jelent? A rap új zenei műfaj. Láthatnám a kottáját?) Tudok fiatal újságírókat, tanárokat, jogászokat, mérnököket, de mesterembereket is, akikre örömmel felnézünk. Tízből egy?!
Az én időmben sohasem zártuk be a kaput, ha elmentünk hazulról. Kerékpáromat nem kellett lebilincselni. Akárhol letámaszthattam, másnap is ott találtam. Ha a járdán bicikliztem, azért megbüntetett a milicista. Ma már nemcsak aszfalt, de biciklisáv is van, amelyen gyalogosok járkálnak és autók parkolnak. Ha megszólítod, lekommunistáz és a pokolba kíván. A magamfajta arról álmodik, hogy bár kettő a tízből!
Az én időmben (ma már nevetségesen hangzik) kezitcsókolomot köszöntünk a lányoknak és ezt ők pá-val fogadták. Ma első látásra letegezik egymást és domborulataikra tesznek ilyen-olyan megjegyzéseket. Régen, ha megjelent egy új sláger, másnap már énekeltük, dudorásztuk. Dallama és szövege is volt. A mai slágereket csak az tudja, aki előadja, pedig azt, hogy Levi a béka 30-szor ismétli üvöltve, nem lenne nehéz megjegyezni. Az Eurovíziós versenyre is azt küldik, aki a legjobban tud ordítani.
Mi lesz veled, emberke? Egy emberöltővel ezelőtt a gyerekek karikáztak, csürköztek, kergetőztek, bújócskáztak, számháborúztak, fociztak kinn, a friss levegőn. „A mai generáció leggyakrabban az online téren találkozik egymással, ami egy manipulált tükröt tart elé, irreális elvárásokat ébreszt és legfőképp felkészületlenek maradnak a valós életeseményekre” – írja Tari Annamária pszichológus. És még függővé is válnak, tenném én hozzá.
Nyolcvanon túl, akik megértük a román királyságot, a második bécsi döntést, a második világháborút, a menekülést, a zsidóüldözést, az oroszok, majd a románok bevonulását, a szocializmust és a kommunizmust, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat tartományból, rajonból megyét, s ezért torzsalkodást az udvarhelyi székely testvéreinkkel. Végül a rendszerváltást, hogy forradalom volt-e vagy államcsíny, hogy ugye mégis robban a puliszka, igen, mert pastoru’ Tőkés felrobbantotta stb. stb.
Nyolcvanon túl ugye nem baj, ha emlékezünk, nosztalgiázunk?

„Szívünk, ízünk, harcunk,
fakul, bomlik, vásik,
s helyünkre lopózik
sok fiatal másik.”
Tóth Árpád

Kopacz Zoltán, Csíkszereda

A cikk a Hargita Népe március 21-i számában jelent meg.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.