Beszéljünk sokat, semmiről!

71

„Ha a ti időtökben nem volt számítógép, a gyerekek mivel játszottak?” – kérdezte tőlem nemrégiben egy kisgyerek, ugyanis a felnőttek közt zajló diskurzus épp arról szólt, hogy a mi gyerekkorunkban nem volt számítógép. Kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy mi biza kergetőztünk, fogócskáztunk, kincseket kerestünk és nagy „felfedező” túrákat tettünk a természetben. De nemcsak ezek voltak a kedvenc játékaink, hanem voltak mások is. Így többek közt volt egy olyan, amit akkoriban egyszerűen úgy neveztünk: Hazudjunk! Ennek a lényege az volt, ki tud minél hihetetlenebb, minél kerekebb történetet kitalálni, olyant, aminek semmi valóságalapja nincs. Ezt rendszerint esős időben vagy a téli nagy hidegek idején játszottuk, amikor nem lehetett fogócskázni és kincset keresni. Ki is találtunk olyan hajmeresztő történeteket hazajáró szellemekről, kísértetekről, rablókról és pandúrokról, hogy bármelyik hollywoodi forgatókönyvíró megirigyelhette volna. Előnye az volt, hogy lefoglaltuk magunk, szabadjára engedhettük a fantáziánk és a hazudozásainknak is gátat szabtunk, ugyanis nagyon elítéltük azt a társunkat, akit e játékon kívül hazugságon fogtunk. Ez a játék aztán idővel átalakult olyanná, hogy úgy soroljunk szavakat egymás után, hogy annak semmi értelme ne legyen. Dobókockával dobtunk, és ki ahányast dobott, annyi percig kellett értelmetlen szöveget mondjon, aki belesült a szövegelésbe, vagy mégis valami értelme kerekedett a szóhalmazának, zálogot adott, amit büntetés fejében lehetett kiváltani. Bár nevet nem adtunk neki, ez amolyan „beszéljünk sokat, semmiről” játék volt, amin jókat nevettünk, s főleg jól szórakoztunk.
Ha viszont ezt a játékot felnőttek „játsszák” más felnőttek idejével visszaélve, már nem vicces, nem is szórakoztató, hanem elkeserítő és szomorú.

Jánossy Alíz

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.