Beszélgetés Zsehránszky Istvánnal: Egy élet a színház vonzáskörében

43

Kiskora óta a színház a lételeme, ahol először nézőként, majd statisztaként, később kritikusként van jelen. A 2000-es évek elején lehetősége nyílik kezdeményezni egy kisebbségi rendezvényt, így lehel életet a Kisebbségi Szín­házak Kollokviumába, és azóta is a szívén viseli annak sorsát, a kisebbségi színházak helyzetét. Zsehránszky István Bukarestben élő újságíró a minden második évben Gyergyó­szent­miklóson megszervezett kollokvium meghívottja elvárások nélkül érkezik a fesztiválra, hogy a valóságot láthassa. A tíznapos fesztivál közönségtalálkozókkal és előadásokkal tarkított napjainak egyikén beszélgettünk – mi másról, mint a színházról.

– Mi volt az a hatás, élmény, ami a színház felé terelte, mikor kezdte el foglalkoztatni ez a világ?

– Én a színházat mindig szerettem: kisgyermekkoromban Kolozsváron, a szülővárosomban a kisiskolásoknak is bérletük volt a magyar színházba, egyetemi éveim alatt pedig statisztáltam mindkét színházban és operában, úgyhogy szinte többet jártam próbákra, mint az egyetemi órákra.

– Később újságíróként is a színházi témák vonzották…

– Nekem az első cikkeim színházi cikkek voltak. Az egy külön szerencse volt, hogy Sepsiszentgyörgyön a megyésítéskor megalakult a Megyei Tükör című újság, ahol újságírói pályámat kezdtem. Akkor Illyefalvára voltam kihelyezve tanárnak – azért választottam ezt a falut, mert a legközelebb volt egy olyan városhoz, ahol színház volt. A színházról írtam az Előre újságba is, és amikor megtörtént a megyésítés, jöttek utánam az autóval, hogy ezután már a megyei újságnál fogok dolgozni. Persze szigorú kritikákat írtam, és nem tetszett nekik a dolog, ezért a helyi szekuritáté főnöke behívatott, és megkérdezte, mi a véleményem a színházról… tartottam neki egy hosszú előadást, végül alig várta, hogy vége legyen és hazaküldhessen.

– A Kisebbségi Színházak Kollokviumát 1978-ban szervezték először Sepsiszentgyörgyön, ezután még két alkalommal ugyanitt került sor a színházak seregszemléjére, majd tíz évig úgy tűnt, hogy megszűnt. 2001-ben mégis újraindulhatott Gyergyószentmiklóson. Meséljen erről az időszakról!

– Akkor már két éve a Kisebbségügyi Hivatalnál dolgoztam (most Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala), és ott lehetőségem volt, hogy egy kisebbségi rendezvényt kezdeményezzek. Arra gondoltam, hogy a kollokvium, amely három kiadást ért meg Sepsiszentgyörgyön és utána lefújta a kommunista hatalom, miért ne folytatódhatna valahol? És hogy miért Gyergyószentmiklóson? Mert itt volt egy fiatalokból álló társulat, amely úgy éreztem, megérdemelné, hogy megerősítsék. Úgy gondoltam, hogy ez a rendezvény nemcsak megerősítheti a társulatot, de fontossá teheti országos viszonylatban is. Sepsiszentgyörgyön a kollokviumon nekem az tetszett a legjobban, hogy a színházi előadásokra és az azok után következő vitákra Erdély minden városából jöttek értelmiségiek, és ott egy olyan találkozó volt, amit a román állam és a román kommunista párt nem kívánt… nem tudták cenzúrázni a szövegeket, gyönyörű beszélgetések voltak, az erdélyi magyar értelmiség színe-javának részvételével. Gondoltam, hogy ezt meg lehetne valósítani itt Gyergyóban is: ennek tíz éve, és a három szentgyörgyi alkalommal együtt tizenhárom kiadást ért meg a Kollokvium.

– Az újraindításkor Ön megálmodott egy utat ennek a rendezvénynek, azon az úton jár ma is?

– A színházak részéről igen, mert idén is a kisebbségi színházak legfontosabb, legfigyelemreméltóbb előadásait láthatjuk. A színvonal maradt, az erdélyi magyar értelmiség viszont restebb lett… nem nagyon látom itt őket, inkább csak a helybelieket. Persze ez is jó, de az a nagyszerű találkozás, ami annak idején Sepsiszentgyörgyön megvalósult, s amelyik – hogyha halványabban is – megismétlődött itt az első kollokviumokon, kezd eltűnni. Jó lenne, ha valahogy újra elérnénk azt, hogy az erdélyi magyar értelmiség itt legyen, s akkor nem lenne üres hely a teremben egy-egy előadáson.

– Hogyan látja, a kisebbségi színházak témaválasztásban és szakmaiság szempontjából milyen utat jártak be a hetvenes évek óta? Milyen társadalmi kérdések merülnek fel, amelyek mint mondanivaló, fontosak ezeknek a társulatoknak?

– Mindegyik megpróbált mást nyújtani, mint amit a múlt rendszer utolsó éveiben kívántak tőle… Vannak kiemelkedő előadások mindegyik színháznál és vannak kevésbé kiemelkedők, amelyeknek csak a szórakoztatás a céljuk, de erre is szükség van, mert jobb itt szórakozni, mint a tévét nézni. Ugyanakkor nehéz társadalmi kérdések is felmerülnek. A zsidó színház darabjára utalnék itt, (Bukaresti Állami Zsidó Színház: Jiddis? – r.: Andreea Valean) összeszorult a torkom, amikor azt a vitát produkálták, hogy jiddis nyelven vagy román nyelven játsszanak? És úgy döntöttek, hogy román nyelven, mert a romániai zsidók már nem tudnak jiddisül, csak románul. Ez esetleg előrevetíti a mi helyzetünket is, mert megtörténhet – reméljük, nem fog –, hogy egyszer csak a magyar színházak is románul kezdenek játszani, mert elfelejtettük az anyanyelvünket… Ami a zsidókkal megtörtént, az megtörténhet bármelyik nemzeti kisebbséggel, és ez torokszorító. Ezért volt számomra döbbenetes az előadás, és amit később hallottam, hogy Izraelben az oda költöző zsidóknak megtiltották, hogy jiddis nyelven beszéljenek, még inkább elgondolkodtatott. Nagyon sok groteszk dolog van a mi világunkban, amiket a színház ha feltár, elgondolkodtatja a nézőt. Ettől függetlenül a politikai színházat nem szeretem, az emberi lényeget, az emberi dolgokat feltáró színházat annál inkább.

– A kőszínházak mellett több független színházi társulat, kísérletező műhely is jelen van a kezdetektől a kollokviumon. Milyen jelentős különbség van közöttük, kritikusi szemmel?

– Nem tennék különbséget színház és színház között, hiszen lényegében minden előadásban benne van a kísérlet: valami újnak, valami másnak, valami eddig ismeretlennek a felfedezése, megmutatása. A három nővér című előadás a legjobb példa erre: korszakalkotónak tartom a Figura Stúdió Színház előadásában, mert ha még eddig nem hittük volna el, Albu István rendező bebizonyította Csehovról, hogy valódi klasszikus. Mert a valódi klasszikus a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt érvényes. Mai emberek mai élethelyzetekben mai szöveghasználattal mondják a darabban a Csehov-szöveget, és tökéletesen talál! Minden jelenetben, minden mai élethelyzeteben Csehov szövege pontosan olyan igaz és hatásos, mint amilyen volt megjelenésének idején, az 1900-as évekbeli Oroszországban.

Boncina-Székely Szidónia

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek