Beszélgetés Szabó Attila filmes alkotóval: Azt akartam megmutatni, hogy ott is emberek laknak

8

Fotó: Asztalos Ágnes

Dokumentumfilm készült a szé­kely­udvarhelyi Budvár lakótelepről, ahol többségében romák élnek. A szőnyeg alá söpört negyed – Élet Székelyföld legnagyobb nyomornegyedében című, majdnem egyórás alkotást múlt vasárnap a Duna Televízióban már bemutatták, szűk körben Székelyudvarhelyen is levetítették. Főszereplője két gyerek, Zitus és Lóri.

– Miért éppen a Budvár negyed az új filmed témája?

– Valóban, nem igazán járunk oda mi, a város nem roma lakói. A Caritas volt az a szervezet, amely reménysugarat vitt oda, évekkel ezelőtt belevágtak ott egy oktatási programba, nemcsak a gyerekekkel, hanem a szülőkkel is foglalkozva. Ennek kapcsán kerültünk mi oda, amikor a magyar televíziónak készítettünk egy műsort a nyári iskoláról. Ez volt az első kapcsolatom a Budvár negyeddel. Aztán rájöttem, hogy Szász Emilnek – Hófehérkének, ahogy többen ismerik – van ott egy vállalkozása, és személyében rátaláltam arra az emberre, aki a közösséget is valamennyire ellenőrizni, vezetni tudja, és aki egyfajta kapocs a külvilággal, és általa mi is be tudtunk kerülni oda.

– Érdekes lehetett közel kerülni az ott lakókhoz…

– Az első egy–másfél hónap főként azzal telt, hogy odamentünk, ismerkedtünk, hogy elfogadjanak, majd kiválogattuk a két főszereplő gyermeket. Egyrészt azt gondoltam, próbáljuk megmutatni, hogy még ezen a nyomornegyeden belül is vannak szociális különbségek. A kis Lóri az ottani tehetősebb családok egyikének gyereke, a kislány, Zitus egy elesettebb család sarja. Másrészt köztudott, hogy a gyerek sokkal jobban „visz” egy filmet, a néző sokkal inkább oda tud fordulni, ha két gyerek a főszereplő – hát ezt én is „kihasználtam”, és így együtt kereshetjük a kitörési pontokat.

– Hogyan fogadtak a lakók?

– Azt vettem észre, hogy bizalmatlanok. Ahogy a város bizalmatlan az irányukba, ami nem csoda, de ezt érzik 30 éve, hát ők is bizalmatlanul fordulnak a kívülről jövők felé. Aztán lassan-lassan rájöttek, hogy nekem nincs ártó szándékom, és természetesen – ahogy a film költségvetése engedte – segítettük is őket, a főszereplők egy kis „gázsit” is kaptak. Onnan kezdve tudtunk dolgozni, amikor elfogadtak. De még a terepszemle időszak után is minden egyes alkalommal fél óra–óra kellett ahhoz, hogy elfeledkezzenek a kameráról és megnyíljanak.

– A film bemutatója után a közösségi portálon viszont eléggé negatív hangvételű bejegyzéseket is lehetett olvasni…

– Furcsa látni a kommenteket, amelyekből nagyon jól látszik a székelyföldi rasszizmus. Volt olyan is, aki azt írta, hogy a filmre szánt pénzt jobb lett volna például munkahelyekre költeni. Tudni kell, hogy egy film nem azért születik, hogy egy szituációt megoldjon, mi egyszerűen csak az ottani helyzetet akartuk megmutatni, hogy lássák az emberek. Aki illetékes, az pedig elgondolkodhat, hogy hogyan tovább. Mert egy dolog tiszta: bárhonnan is közelítjük meg a Budvár negyed kérdését, ott minden teljesen illegális. A lakhatás, a villanyáram, a közegészségügy, minden. Én azt akartam bemutatni, hogy ott is emberek laknak. Nem azt, hogy szörnyülködjenek a nézők, hanem lássák meg az ott élők emberi arcát. És nem mondok ki semmi igazságot, bár a szereplők sok érdekes dolgot kijelentenek.

– Merthogy ők maguk beszélnek magukról a filmben.

– Úgy a legnehezebb a dokumentumfilmeket elkészíteni, amikor játékfilmszerű a koncepció. Nincs narráció, senki nem vádolhat meg, hogy manipuláltam a történetet, én azt láttatom, amit láttam.

– Hozott-e számodra a munka új felismeréseket?

– Persze. Rájöttem például arra, hogy nem a pénz, nem a gazdagság függvénye a boldogság. Ez itt biztos. Szerintem, ha átlagot vonunk, a nyomorúság ellenére ott boldogabban élnek az emberek, mint a város más részein. Teljesen más kép élt az én fejemben is róluk, mint amit kaptam. Ami a legnagyobb baj a Budvár negyedben, hogy nem igazán közösség az ott élő emberek csoportja. Összegyűlnek innen-onnan, aki teheti, meglép, helyébe jönnek újak, még szegényebbek, s emiatt van az, hogy mindenki a saját magánterére, a kis magánvagyonkájára próbál vigyázni, rendben tartani azt, de minden, ami közösségi tér, a lépcsőház, a tető, az udvar, az borzasztóan elhanyagolt. Pár éve például holland támogatásból az önkormányzat csinált nekik fürdőt, de mire kész lett volna, el is hordták. Mert nem közösségként működnek, nincs egy közösségi vezető, aki valahogy az alapvető normákat betartatná. Talán ez lenne a legfontosabb. Egyébként van esély arra, hogy Szász Emil valamennyire összefogja őket.

– Mi változott benned a film elkészítése során?

– Én – bevallom – rosszabbra számítottam. De azt láttam, sokan vannak, idősebbek, fiatalok, akik dolgoznak, külföldre járnak, kínlódnak, bár az is tény, hogy van, aki ha pénzhez jut, rögtön elmulatja, s másnap elfelejt bemenni dolgozni. És ott az a sok gyerek, és értük nagyon kár. Az ő sorsukon sokat gondolkodom, nem feltétlenül filmes szemmel, de szeretném is követni a főszereplők életét.A gyerekek szempontjából szerintem a legnagyobb baj az, hogy teljes mértékben szegregációban élnek, ott van az iskolájuk is a lakóhelyhez közel, egy szűk körben, pár száz négyzetméteren zajlik az egész életük. Nincs lehetőségük mást látni, egyébhez kapcsolódni. A városban sehol nem látják szívesen őket. Eközben a főszereplő srác szülei hetedik éve munkakönyvvel dolgoznak az egyik ruhagyárban. Mindent megtesznek a gyerekért. Lórika az egyetlen, aki futballozni jár, nagyon jó ebben. De például amikor születésnapja van, nem meri hazahívni a focistársait. Szégyelli azt, ahol él. Most próbáljuk beleképzelni magunkat ebbe a helyzetbe! Mihez kezdenénk ott, külső segítség nélkül?
A másik probléma, hogy kitörési példát még sajnos nem tudunk eléjük állítani, mert nem tudjuk azt mondani, hogy tanulj fiam, mert olyan lehetsz, mint
X Y, aki tengerbiológusként most szerzett diplomát. Egyelőre, ha el is jut néhány gyerek a középiskoláig, a házasodás, az ilyen-olyan munka miatt rendre kimaradnak.
Érdekes tény az is, hogy munkaerőhiánnyal küszködünk, de ha valaki a Budvár negyedből jelentkezik egy helyre, esélye sincs. Persze, megvan ennek az előzménye, de mégis kezdeni kéne valamit az ott élők sorsával. Jó példa lehet, hogy Szász Emil ott, közülük szervezett egy kőműves és belsőépítészeti munkával foglalkozó csoportot, és komoly helyeken is dolgoztak már. Nem reménytelen tehát a történet, csak olyan emberek kellenek, akik értenek az ő nyelvükön, és akire ők is hallgatnak.

– Látták a filmet a szereplők?

– Még a tévé előtt, Hófehérke kocsmájában megnézték. Nagyon tetszett nekik. Viszont annak talán még jobban örültem, ahogy az udvarhelyi közönség fogadta. Aznap volt a vetítés, amikor a gyulafehérvári Caritas Romák egy befogadóbb társadalomban című konferenciája zajlott. Magyarországi integrációs szakemberek és olyan cigány származású fiatalok is jelen voltak, akiknek sikerült kitörniük. Másfél órás beszélgetés alakult ki, és eléggé mélyen sikerült érinteni a romák életének problémáit.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek