Beszélgetés Orosz Annabella illusztrátorral: „A művészettel is lehet gyógyítani”

99

Azt gondolhatnánk, hogy aki gyermekkönyveket illusztrál, maga is közel áll ahhoz a varázslatos mesevilághoz, amely hitelessé, feledhetetlenné teszi alkotásait. És valóban így is van, legalábbis Orosz Annabella esetében biztosan: a mindig mosolygós ötletgyártó, gyermeklelkű művész rajzai sajátos hangulatot, feledhetetlen színeket és formákat adnak a legkisebb könyvbarátoknak. A gyergyószentmiklósi születésű Annabella Bukarest és Moszkva után jelenleg Londonban dolgozik, de munkáit sok kortárs magyar gyermekirodalmi műben és a Napsugár gyermeklapban csodálhatjuk meg. A technikának hála egy virtuális kávézás alkalmával a képzőművésszel egy (Londonban is) napsütötte délutánon Boncina-Székely Szidónia beszélgetett.

Mi volt az a meghatározó élethelyzet vagy történés, ami a művészet útjára vitt? A családodban, rokonságodban több orvos is van, felmerült-e a te jövőddel kapcsolatban ez a lehetőség?

Igen, a családomban gyerekként orvosnak indítottak volna: édesanyám és nagynéném orvosok, unokatestvéreim is azok lettek, a nagybátyám állatorvos volt. És mégis édesanyám volt az, aki elindított a művészet útján, azáltal, hogy támogatta a választásomat. Erősebb volt a fantáziám, az alkotás iránti vágyam, a kreativitásom, mint hogy orvos legyek, pedig az is vonzott: ahogy mondani szokták, amiben felnőssz, az mindig meghatározza az egyéniséged.

A kilencedik osztályt a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban kezdtem, majd folytattam a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti és Formatervezői Egyetemen. Az alkotás örömét a középiskolában éreztem, jó indítást kaptam, úgy érzem, akárcsak a lengyelországi áthallagtásom ideje alatt. Fantasztikus munkaszeretet van a lengyelekben, mindig is felnézek rájuk ezért.

2010-ben lettem a Napsugár gyermeklap munkatársa, és ott nagyon jó élményeim születtek az illusztrálással kapcsolatban: akkor azt éreztem, művészként közelebb tudok kerülni az emberekhez, és talán így is tudok egy sajátos formában választ adni bizonyos kérdésekre. Művészként meghallgatom az embereket, válaszolok képben, rajzban a felhívásokra, a felmerülő problémákra, de ez másfajta gyógyítás, mint az orvosoké.

Legutóbbi beszélgetésünk idején Moszkva és Bukarest volt a bázisod, most Londonban élsz. Hogyan lépsz meg egy-egy élethelyzet-váltást?

Ahogy telik az idő, egyre különbözőbb a motivációja annak, hogy helyet változtatok. Amikor az egyetem elvégzése után Bukarestbe költöztem, kezdőként, tapasztalat nélkül munkát kerestem – ez volt a motiváció. Moszkva már szakmailag volt érdekes: más kultúra, más szemszögek, más elvárások jelentkeztek. Nem megfelelni, hanem kipróbálni akartam magam: rengeteget tanultam, nagyon sok klienssel dolgoztam, különböző stílusokban. Néhány évvel később, az ottani bizonytalan helyzet miatt Bukarestbe költöztünk vissza, ahonnan még egy ideig dolgoztam az orosz reklámügynökségnek, majd folyamatosan jöttek az illusztráció-felkérések. Valójában mindig is az volt a célom, hogy gyermekkönyvekkel foglalkozzak. Londonba a párom munkája miatt költöztünk két és fél évvel ezelőtt, és meggyőződésem, hogy ez a próbálkozás teljesen más jellegű, mint az eddigiek, máshogy is élem meg. Voltak és vannak nehéz és kedvező helyzetek, de azt tapasztalom, hogy a nyugati kultúrában sokkal nagyobb a bizonytalanság, még akkor is, hogyha úgy tűnik, otthon sokkal nehezebb az anyagiak miatt a megélhetés. Itt megvan a betevő falat, a munka, amihez nem kell feltétlenül szakképesítés, meg lehet kényelmesen élni belőle, de ha ez megtörik, nem marad semmi.

Egy bemutatkozódban így határoztad meg magad: szabadúszó illusztrátor és ötlettenyésztő. Mi szab határt egy illusztrátornak? Mennyire érzed keretek közé szorítva magad egy-egy történet képi megalkotásakor?

Nem korlátokat és kötöttséget érzek egy-egy gyermekkönyv illusztrálásakor, hanem csupán különbségeket: kicsi gyereknek másképp kell rajzolni, mint a nagyobbaknak, más stíluselemeket használva, felnőtteknek pedig teljesen máshogy. Nem érzek megkötést, de vannak történetek, amelyekkel nehezebben tudok azonosulni, nehezebben találom meg a képi világot hozzájuk.

Reklámiparon belül illusztrálni másabb. Ott vannak korlátok, vannak küszöbök: színek, formák, elhelyezések: minden amitől úgymond felismersz egy terméket. Rendszerint a téma is adott, de azt, hogy ebből a palettából hogyan lesz egy végleges munka, rád bízzák.

Én úgy látom, az illusztrációidnak van egy jellegzetes hangulata, vonása, összetéveszthetetlensége…

Sokáig azt gondoltam, hogy eléggé különböző figurákat alkotok, mert különböző színekkel dolgozok, más stílusokban, de aztán rájöttem, hogy mégis felismerhető a kezem munkája, a stílusjegyeim. A Napsugár első perctől kezdve rám bízta a stílust és a technikát, ezek váltakoztatását, nagy szabadságot adva nekem ezzel. Ez nagyon jó, hiszen érződik a munkák hangulatán, ha jó kedvvel dolgozik a művész és van lehetősége kísérletezni. A Napsugáron keresztül sok jelenkori gyermekirodalmi alkotással találkozok, s a munka által egy részem otthon van, és nem is szeretnék elszakadni sosem ettől.

Ha jól tudom, digitálisan rajzolsz, hogyan alakult ez?

Az elején, amikor Bukarestben elkezdtem dolgozni, akvarellt és színes tusokat használtam, de minden munkát digitalizálva kértek. Ez azt jelentette, hogy megfestettem, beszkenneltem, utána letisztítottam, azután beállítottam a színeket: ez nagyon sok időt vett igénybe, ezért döntöttem a digitális technika mellett, és most már el sem tudom képzelni, hogy ne így rajzoljak. Ez mindenképpen más, mert a végeredményt a nap végén csak számítógépen látom, nem úgy, mintha konkrét rajzlap lenne, és ki lehetne állítani. Talán csak ennyi a hátránya, hogy nincs tapintható eredmény a nap végén. Ezért az utóbbi időben elkezdtem festegetni, kísérletezni, mert nagyon szeretem a harsány színeket. Amikor festek – jelenleg csak magamnak – a munka visszahozza azt a műhely-élményt, hogy a nap végén megfogható eredménye van a munkámnak, amit nagyon hiányoltam egy ideje.

Hol találkozik a munkásságodban a gyermekkönyvek illusztrátora és a reklámgrafikus? Milyen módon egészíti ki egymást a két munka akár a hétköznapokban, akár szakmailag? Gondolom, más lelkiállapotot, hozzáállást igényel mindkettő…

Szabadúszóként dolgozom, ami azt jelenti, hogy folyamatosan vannak felkéréseim Magyarországról és Romániából gyermekkönyvek illusztrálására. Ezen kívül vannak olyan munkáim, amikor rendezvényekre kell illusztrációkat készítenem, és van a reklámgrafika-arculattervezés. A munkák között sokszor nehéz váltani, van egy átállási idő, ezt szoktam kihasználni vázlatok készítésére. Sok esetben egy-egy könyvillusztrációt elejétől a végéig elkészítek, de miközben azzal foglalkozom, az agyam eldugott szegletében azért motoszkál valami ötlet, gondolat, egy másik munka alapja.

Alakul-e ki beszélgetés alkotó és befogadó között? Kapsz-e visszajelzést a gyerekektől?

Szerencsére igen. Ismerősök, barátok küldenek fotókat, amelyeken a gyerekek olvassák az általam illusztrált könyvet, vagy éppen kifestik a fekete-fehér rajzokat. Kiállítások alkalmával pedig személyesen is találkozom a gyerekekkel, ugyanakkor sokan, akik 5-10 évvel ezelőtt olvasták a Napsugarat, megkeresnek a közösségi oldalon.

Ki lehet-e emelni néhány munkát a sok közül, amelyekkel a leginkább tudtál azonosulni?

Minden könyvet szeretek, amelyeket eddig volt szerencsém megrajzolni. A hozzám legközelebb álló könyv Kertész Erzsi Labirintó című mesekönyve: a második kiadást illusztrálhattam, és amikor megkaptam ezt a munkát, egy hétig ünnepelt a lelkem, hiszen ismertem már a történetet. Azt éreztem, hogy akárhányszor újra tudnám rajzolni, mindig egyre mélyebbre ásva a történet értelmezésében. A könyv amúgy ezekben a nehéz időkben rendkívül aktuális, hiszen mindegyikünk egy-egy szigethez közelít egyedül, hogy ott megtudja, ki is ő valójában. De ez csak egy megközelítés, mindenki másként értelmezheti majd ezt a történetet.

Ugyancsak kedvenc munka volt Lászlóffy Aladár Bukfencóra című tavaly megjelent lapozója, vagy például Balázs Imre József Álomfarsangja, amelynek rajzolása közben mintha zenét hallgattam volna, jó zenét. Vagy akár a Vajon Nagyi és az aranyásók című meseregény Szabó Róbert Csabától, amelynek kapcsán hittem és hiszem, hogy meg kell-lehet menteni a környeztet, tenni a jövőnkért.

De mindegyik könyvben azokat a részeket, amelyeket kiemelek rajzban, imádok valamiért.

Ezzel egyidőben félek is attól, hogy az olvasott szöveg az általam alkotott rajzokban nem fog visszaköszönni, de bennem van a vágy, hogy megvalósítsam mégis. Minden egyes illusztrált könyv kapcsán szerencsésnek érzem magam, mert azokról a dolgokról mesélnek, amelyek engem is foglalkoztatnak: biztonságos és jó érzés, hogy egymásra találunk ezekkel a szerzőkkel.

Mi az, ami művészként leginkább foglalkoztat, amit feltétlenül meg szeretnél valósítani a jövőben?

Az ötlettenyésztés folyamatos bennem! Munka közben, mivel nem keresem, előjönnek olyan megoldások, amelyekre nem is számítok: ezeket a kis inspirációkat, rövidzárlatokat lejegyzetelem, nagyon sok ötletem gyűlt már össze. Gondolkodom textilben, ékszerkészítésben, installációkban – több vonalon jönnek ötletek, ezeket különböző térben, technikában képzelem el. Most leginkább vázlatozok, jegyzetelek, és egyszer csak robbanásszerűen jön majd a megvalósítás pillanata. Kiállítóművészként azok az ötletek, amelyekben nagyon hiszek, valamilyen formában meg fognak valósulni, függetlenül a kivitelezés formájától.

Boncina-Székely Szidónia

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek