Beszélgetés Lőrincz Hortenzia hivatásos néptáncossal – Minden felkérést megszeretek

553

Gyakrabban lesz itthon az új esztendő első napjaiban Lőrincz Hortenzia: az Udvarhely Néptáncműhely készülő új előadásán bábáskodik. A világ számos pontján ismert, és minden lehetséges szakmai elismeréssel kitüntetett néptáncos Székelyudvarhelyről indult, Magyarországon él, Sóskúton néptánctanár, ugyanakkor olyan, mintha el sem ment volna. Távozásról, táncos pályáról, a megtartó kötelékekről, népviseletről, az élet fordulópontjairól beszélgettünk.

Fotó: Dávid Botond

– Elevenítsük fel a kezdeteket!

– A Pionírok Házában kezdtem táncolni 6 évesen, Kovács Géza irányításával, majd jött a Venyige, ahol én voltam az egyik legfiatalabb. Később, amikor kilencedikes lettem a Tamási Áron Gimnáziumban, éppen megalakult a Gereben, László Csaba (a Pipacsok Néptáncegyüttes alapítója, vezetője) jött tanítani, és én lettem a párja. Tehát tanítottam, de táncoltam is, és ezzel párhuzamosan kapcsolódtam be a Pipacsok életébe. Szóval Kovács Gézán múlt, hogy ezen a pályán indultam el, és András Kati nénin. Sőt valójában az első magyarországi fellépésem népdalénekesként volt, Kati néni még logopédushoz is járatott, mert sistergett az „S” hangom. László Csabától is nagyon sok mindent tanultam, hiszen az nagy lépés volt, ahogy kezdtem, mert az ember oktatás közben ismeri meg mélységében az adott táncot. Amikor 1998-ban elmentem, nagyon jó ugródeszkám volt. Ha nincs meg az a tudásom, amit itthon kaptam tőlük, akkor nem tudok úgy helytállni, ahogy végül sikerült.

– Miért ment el?

– Mert úgy alakult akkor a magánéletem. Kimentem Budapestre, meglátogatni egy barátnőmet, és megnéztük az Állami Népi Együttes egyik előadását. Két udvarhelyi fiú (Kovács István és Pál Mihály) már ott táncolt, és nekem is szerződést ajánlottak. Azt éreztem, itt a lehetőség, hogy kilépjek az otthoni bajokból, meg nyilván az is benne volt, hogy húszévesen mekkora dolog, hogy elmehetek az „Államiba” táncolni.

– Hogyan fogadták a döntését itthon?

– Nagyon rosszulesett mindenkinek, hogy én elmentem. Nemcsak Udvarhelyen, Keresztúron, hanem még Csíkszeredából is levelet írt András Mihály az Állami Népi Együttesnek, hogy ne szippantsák el innen a jó táncosokat. László Csabával évekig nagyon távolságtartó lett a viszonyunk, kellett egy kis idő, hogy helyre kerüljenek a dolgok. Most már megint nagyon jó a kapcsolatunk.

– Mit nyújtott az, hogy az Államiban táncolhatott?

– Például azt, hogy a magyarországi táncokat is megismerhettem. Igazából ez teljesen autodidakta módon működött, mert az együttesben tudni kellett. De arra föl kellett készülni, viszont az a szerencsés helyzet állt elő, hogy rögtön az induláskor elhívtak a Molnár utcai táncházba tanítani, ahol sikerült sok tánccal behatóbban megismerkednem. Az sem elhanyagolható, hogy megtanultam, milyen a profi élet, ami teljesen más világ. És azt gondolom, hogy aki komolyan gondolja a táncos karriert, annak mindenképpen érdemes pár évet hivatásos táncosnak lenni.

– Hogyan alakult az élete Budapesten?

– Táncoltam, tanítottam, hozzámentem feleségül a Méta zenekar bőgőséhez, Mohácsy Alberthez, született egy fiam, és közben elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát. 2000-ben elindultam a Népművészet Ifjú Mestere versenyen, ahol meg is kaptam a díjat. Pál Misivel készültem a megmérettetésre pálpataki táncokkal (amit egyébként a szászcsávási cigánytáncokkal együtt tanítottunk is az államis kollégáknak), de a partnerem közben beteg lett. Volt egy nagyon kedves kollégám, aki azt mondta, hogy segít nekem, így végül együtt nyertük el az elismerést. Közben összehoztak a kollégák Kovács Norbert „Cimbivel”, mert ő is foglalkozott a szászcsávási táncokkal. Őt nagyon sokan ismerik Magyarországon, több díja is van. Megmutathattam, hogy én hogyan táncolok, hiszen én kicsit „közelebbről” tanulhattam meg a lépéseket. Cimbivel végül egy táncháztalálkozón táncoltunk először, és onnan kezdődött el egy másfajta, lendületes időszak az életemben. Nekem nagyon jól jött, hogy ilyen kaliberű emberrel, táncossal táncolhatok, és azóta együtt lépünk fel. Így az államis tagság után felnőtt szólótáncosként működöm.

– Minden díjat megkapott, amit egy néptáncos elérhet…

– Igen, bár volt kudarc is, ami után néhány év szünet következett. Aztán Cimbi biztatására – hogy menjünk, mutassuk meg a pálpataki csárdást a bizottságnak –, csak megkaptam a gyöngyöket. Háromszor lehet megkapni az Arany Gyöngyöt, ez azt jelenti, hogy kétévente elmegyek a versenyre különböző táncanyagokkal, s ha megnyerem, akkor örökös aranygyöngyös táncos leszek. Nekem sikerült. Egyébként kevesen vannak az erdélyi elszármazottak közül, akik elindulnak ezeken a versenyeken. Ezért egy kicsit az is bennem volt, hogy mutassam meg: mi is el tudunk jutni arra a szintre, ahol már több típusú táncot kell tudni. Ezek nagyon komoly szakmai fórumok, és bennem volt a csakazértis: ne szégyenkezzenek azok, akik itthon vannak, lehessenek rám büszkék, hogy bár elmentem, de nem hozok szégyent rájuk.

– Cimbivel hivatásos táncosként járják a világot?

– Igen, nagyon sokfelé hívnak bennünket. Sokszor voltunk az Egyesült Államokban, Kanadában is, a tavaly például Uruguayban, Ausztráliában is. Általában zenekarral megyünk, vannak fellépéseink is, kis műsorok, ahová eljönnek az ott élő magyarok, majd workshopokat tartunk.

– Milyen érzés olyan messze is bemutatni a táncainkat?

– Nagyon érdekli az embereket, hiszen sokan élnek szerte a világban, akiknek valamiféle kapcsolódásuk van ehhez a kultúrához. Viszont nagyon sokszor jönnek olyanok is, akiknek semmi közük a magyarsághoz, és mégis olyan szinten megtanulnak zenélni vagy táncolni, hogy az csodálatra méltó, akár példaértékű is lehet. Mi, akik itthon vagyunk, lehet, hogy nem is foglalkozunk ennyire a saját hagyományainkkal. Megélhettem azt is, hogy sokkal erősebben ragaszkodnak a kint élők azokhoz a dolgokhoz, amelyek nekünk adottak. Nagyon jó érzés mindezt megtapasztalni. De nekem ugyanolyan jó érzés volt, amikor néhány évvel ezelőtt Kelemen Erzsébet, a Boróka Néptáncegyüttes vezetője megkérdezte, hogy nincs kedvem hazajönni, és itthon tanítani valamit a gyerekeknek. Ő volt az első, aki visszahívott.

– Szerencsére van ennek folytatása…

– Így van. Nemrég volt a Pipacsok 30 éves évfordulója, az új évben pedig az Udvarhely Néptáncműhellyel is együttműködésbe kezdünk.

– Térjünk vissza még egy kicsit az utazásokhoz. Egyfajta küldetés is az, hogy a világ számos pontján magyar néptáncot tanítanak?

– Érdekes helyzet ez, mert én is elmentem itthonról. Azt gondolom, hogy van valami rokon érzés, hogy bármennyire is elszakadtunk az otthontól, nem vesznek el a dolgok, értékek… Ezek a találkozások egyfajta barátsággá is válnak, mert nemcsak tanítás, tanulás zajlik, hanem mint egy nagy pókháló a világban, úgy vagyunk mi együtt, akiknek ez fontos. És hogy ennek az eszköze épp a néptánc, az szerintem nem véletlen. Mert a tánccal, népdallal mindent ki lehet fejezni, örömet, bánatot, és ezek az érzések, élmények közösek minden emberben, bárhol éljen a világon.

– A sok utazás közben nagyon gyakran jön haza. Talán nincs is olyan sófalvi tánctábor, ahol ne venne részt.

– Az elején volt egy-két év, amikor nem jöttem haza, de azóta mindig. Ha nem tanárként, akkor résztvevőként jelen vagyok. Egy ideje már tanítok is, de segítek bármiben. Számomra ez egyértelmű, hogy ilyenkor itthon kell lennem. Néhány éve már a jelenlegi párom (Dresch Mihály Liszt Ferenc-díjas szaxofonos, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja, aki a magyar népzene és a dzsessz ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki – szerk. megj.) is jön velem, és kicsit megfűszerezzük a sófalvi tábor kínálatát. Sőt Sófalván gyűl össze a családom is, a testvéreimnek mind erős a kötődése a néptánchoz, és a családhoz számítom a nagyon közeli barátokat is!

– Tehát hiába, hogy a szakmai élet Magyarországhoz köti, a szálak nem pattantak el…

– Nem, sőt egyre jobban erősödnek. Egyre könnyebb a közlekedés, sokszor vagyok itthon. Általában másfél havonta hazajövök, vagy családi eseményre, vagy a munka hív. Vásároltunk Kissolymosban egy régi parasztházat, így lett még egy szál, ami ideköt. Egyre kevésbé érzem, hogy elmentem innen, nincs bennem az a határ, hogy itthon vagy otthon.

– Jut-e eszébe valami nagyon erős élmény, ami a tánchoz kapcsolódik?

– Az első táncos élményeim abból az időből vannak, amikor kislányként Nagymedeséren éltem a nagymamámnál. Látom, ahogy felnőtt emberek, férfiak, legények azzal szórakoznak, hogy ez a kicsi leánka milyen jól forog. Most jó lenne megnézni azt az önmagamat… A székelyruhát mindig ki kellett vasalni, ezen összevesztünk a nagyanyámmal, mert a régi, nehéz vasalóval, amit a kályhán kellett fölmelegíteni, nehéz volt kivasalni a fehér kötényt, de csak elmentünk a bálokba. És az maradt meg, hogy én végig táncolok…

– Az éneklés kimaradt?

– Nemrég jött ki a Dresch Vonós Quartet Forrásból című lemeze (Dresch Mihály új lemeze, amit népzenészekkel készített), és én ezen újra éneklek. Nem volt énekes pályafutásom, talán egyszer beugrottam valaki helyett az Államiban, de most, hogy Misi a párom, neki sikerült meggyőznie, hogy énekeljek. Ez az első lemez, amin ott a hangom. Nagyon szeretek énekelni, és tanítás közben nagyon sokat éneklek is, de soha nem képeztem a hangom.

– Hány saját viselete van?

– Nem számoltam meg, de az biztos, hogy két szekrény tele van! Nem tartok olyan viseletet, amit nem használok. Tíznél biztosan több van… Nagyon szeretek viseletbe öltözni, nagyon szigorú is vagyok ezen a téren, például zsűritagként is, de magammal is. Legyen az a ruha előkészítve, kivasalva, passzoljon a korosztályhoz. Éppen nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy érdemes lenne írni egy könyvet a népviselet etikettjéről. A civil ruhában is fontos az összhatás, a népviselet még nagyobb tiszteletet érdemel.

– Van kedvenc viselete?

– Van! Mondtam is, hogy engem a piros székely ruhámban kell majd eltemetni. Ezt Székelyszenterzsébeten szőtték, néhány évvel ezelőtt varrta nekem Mátéfi Zita, a Haáz Rezső által gyűjtött pálpataki viselet mintájára.

– Tervek a közeljövőre?

– Igazából nekem sosincsenek terveim, valahogy mindig jól alakul. Minden felkérést megszeretek. Nagy kihívás, hogy az Udvarhely Néptáncműhellyel fogok dolgozni, szeretném, ha nagyon jó lenne a közös produkció. És szeretnék jól megtanulni gardonozni…

– Meddig lehet táncolni?

– Van bennem egy olyan érzés, hogy nem akarok vénasszonyként a színpadra állni. De ehhez értek igazán, abban a szerencsében élek, hogy a munkám a hobbim, a hobbim a munkám. Emiatt nehezen tudok nyit­ni más irányba, egyelőre nincs más elképzelésem, amiben ennyire maximálisan részt tudnék venni. Talán még van egy kis idő, hogy kitaláljam… Fizikai, testi korlátai is vannak annak, hogy meddig lehet aktívan színpadon lenni. Már most sokkal többet tanítok, mint amennyi fellépésem van, viszont bevallom, hogy nagyon hiányzik a színpad, nekem az külön „lélekállapot”. Lehet, hogy az alkotás fejezet következik az életemben…

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.