Beszélgetés Lakatos Mihály íróval: Kis és nagy ügyekről, publicisztikáról, jövőképről, irodalomról

19

A közelmúltban jelent meg Laka­tos Mihály Súlyos ügyek című kötete. A könyvben szereplő tárcák a Magyar Hírlapban jelentek meg 2007 után, aztán egy többéves szünet következett, majd a Magyar Idők, később a Magyar Nemzet hasábjain láttak napvilágot ezek az írások. Mivel az író a közelmúltban székelyföldi könyvbemutató-körúton járt – Sepsi­szent­györgyön, Csíkszeredában találkozva olvasóival –, kihasználtuk az alkalmat, hogy munkájáról, mostani elfoglaltságairól faggassuk.

Fotó: Dimény Haszmann Árpád

– Egyértelmű, hogy ez az Ábel nem az az Ábel. Hanem egy másik. Kortársunk. Kétségtelen, hogy ez a Lakatos Ábel, ahogy én szoktam nevezni, rokona Szakállas Ábelnek. És biztos, hogy innen indult el Ud­varhelyszékről. Nem Lövétéről, nem Csicsóból, de valamelyest Ká­pol­nás­faluból, Szentlélekről és Udvarhelyről is. Tehát a miénk. Épp úgy szerethető, mint volt nagy elődje… Mikor született meg a figura?

– Tárcákat már korábban is írtam, a régi Krónikának, illetve az Udvarhelyi Híradónak – még a kilencvenes években –, de ez a sorozat, amelyből a kötet nagyobb része összeállt, 2015 körül indult. Valóban úgy igaz, hogy motivációt és kihívást jelentett az akkor még működő Magyar Idők felkérése, hiszen a szépirodalom és a publicisztika határmezsgyéjén elhelyezkedő tárca alkalmas arra, hogy megírjam véleményemet a világról, a pillanatnyi lelkiállapotomról, arról, hogy minek örülök, vagy mi az, ami bosszant, de a bennem lappangó emlékek és ötletek is alkalmasak arra, hogy beépüljenek az ilyen jellegű írásokba. Emlékszem, hogy nagyon vártam a rendszerváltást, és azt reméltem, hogy attól kezdődően minden egyértelmű, minden szép és jó lesz. Hát nem lett az. Arra kellett ráébrednem hosszú évek múltán, hogy azért a letűnt rezsimben is voltak jó dolgok. Például egyértelmű volt, hogy kik alkotják a családot. Tudtuk, hogy van apa, anya és gyermekek. És az is világos volt, hogy ki az ellenfél. Ma már minden másképp van, azt mondják egyesek. Sutba vágták mindazt, ami a józan paraszti ész hozadéka, és nekünk a marhaságok ellen kell hadakoznunk. Ma már nemcsak férfi és nő van, hanem a gender-ideológusok hatvanvalahány – vagy még több! – „nemet” határoznak meg. Kezdetben voltak a nemzetállamok mint entitások. Immár egy évtizedes folyamaton vagyunk túl, amely nem ért véget, hanem ma is erősödik, támadják a hagyományos nemzeti értékeket, mindazt, ami hagyományos és keresztény jellegű. Arra gondoltam, hogy ezekkel az írásokkal is küzdeni fogok az említett bomlasztó jelenségek ellen.

– Hogyan „íródik” egy-egy ilyen ábeles történet? Hazajövetelek alkalmával, Budapesten, vidéken járva? Különböző kulturális élmények hatására? Vagy a családi események is befolyásolják egy-egy ilyen történet megszületését?

– Van egy másik motiváció is a lap szerkesztőségének igénye mellett. Nagy traumaként értem meg ötödikes koromban anyai nagyapám elvesztését. Nagyon ragaszkodott hozzám, hiszen azon az ágon én voltam az első fiúunoka. Jól emlékszem, hogy belenézett a történelemkönyveimbe, s nagy fejcsóválások közepette mondta, hogy használjam csak nyugodtan, mondjam fel a tanáraimnak a bennük foglaltakat, de ne vegyek semmit sem túl komolyan, mert amikor nagyobb leszek, ő elmondja nekem rendesen, hogy mi az igazság. Ő erre alkalmas is lett volna. Úgy tudom, hogy ő volt az Szentléleken, aki 1940 őszén üdvözölte a bevonuló honvédeket. És szintén ő volt az, akik 1968-ban, amikor a házi őrizetből kiszabadult boldog emlékezetű Márton Áron püspök a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi templomban szólásra emelkedett, mert dadogott, nyökögött az alkalmi szónok, elégedetlen volt a hivatalos beszéddel, és szót kapva, elmondta mindazt, amit ilyen helyeken és ilyen alkalmakkor el szokás mondani, és a mise után a püspök magához hívatta, majd hosszan elbeszélgettek. Sajnos, nagyapám nem vezetett naplót, így én ezeknek a beszédeknek és sok minden egyébnek a részleteit soha nem fogom megtudni… Úgy gondoltam, hogy amit tudok a régi falu világáról, amit nagyapámtól hallottam, és nyilván a saját élményeimet is beleszövöm ezekbe az írásokba, hogy majd az én unokáim, a dédunokáim ismerjék a mi világunkat, tudják meg, hogy engem mi gyötört, és mi az, ami boldogított. Úgyhogy módszeresen dolgoztam fel az emlékeimet.

– Hisz-e abban az író, hogy a kötet által meghosszabbított életű tárcák beivódnak a köztudatba, és így – együttes erővel – is hatnak? A könyv csak pár hónapja van a piacon. Milyenek a visszajelzések? Találkozik-e elszánt olvasókkal? Érzi-e, hogy a könyv által is elébb mehet Ábel hatása, és felerősödhet hatása a világunkra?

– Woody Allen mondta, hogy megkérdezték, szeretne-e tovább élni az emberek emlékezetében, amire azt mondta, hogy ő tulajdonképpen a saját nappalijában kíván tovább élni… Én a szerző pozíciójából nem tudom megítélni, hogy milyen az írásaim hatása. Hogyha elkészültek, ha megjelentek újságban és könyvben, akkor ott vannak, léteznek, s pár emberre mindenképp hatással voltak, vannak. És már ez is sokkal több, mint az, ha egyáltalán nem tenném szóvá. Szerencse, hogy nem vagyok egyedül, azért kezdett alakulni az ellenszél, az ellentábor, aki velem együtt ébresztgeti a társadalmat, hogy vissza kellene térni a józan ész mezsgyéire, s egy olyan jövőt tákoljunk össze a gyermekeinknek, amelyben ők normálisan tudnak élni. Férfiként. Nőként. Magyarként. És székelyként is – nyilván. Arra jöttem rá a közelmúltban, amikor meghívtak Kápolnásfaluba azok a negyvenévesek, akiknek én egykor a tanító bácsija voltam, hogy azért még sok helyen élnek a hagyományos vidéki közösségek. Köreikben is. És határozottan büszke vagyok arra, hogy ezek a gyermekek – már régóta meglett férfiak és asszonyok! – mennyi fontos dologról, történésről számoltak be. Láttam az anyagi és a szellemi gazdagodást is. És meggyőződtem arról, hogy ez a község lélekszámban is gyarapodott. Arra is rájöttem, hogy gondolkodásukat az Isten–haza–család hármasa határozza meg, az a gondolkodásmód, amely a szüleink-nagyszüleink értékrendjét is. És ez így van a legnagyobb rendben. Ezen túlhaladóan már sok baj nem érhet, s ha mégis, akkor azokat megoldjuk. Ötvenöt éves vagyok. Úgy határoztam, hogy hátralevő éveimben igyekszem majd e három érték jegyében és érdekében dolgozni, úgy írni, úgy hatni, hogy az egészséges konzervatív értékrendet erősíthessem.

– Abban a városban beszélgetünk most, ahol Nyirő József életének egy igen fontos szakaszát élte. Abban a könyvtárban, amely a helyi tanács döntése értelmében felvette az író nevét… És azonnal cirkusz is lett belőle. A táblát a hatóságok levetették. Tudjuk Lakatos Mihályról, hogy Nyirő-kutató, többször elolvasta a teljes életművet. A Lazi Kiadó számára több Nyirő-kötethez írt tanulmány jellegű utószót. Tudjuk róla, hogy Nyirő élete és munkássága készülő doktori disszertációjának a témája is. Kérjük, foglalja össze röviden, hogy miként, milyennek látja Nyirő munkásságát a maga egészében. Megalapozottak-e azok a vádak, amelyek magyar és idegen oldalról érik, olyan emberek részéről, akik talán egy sorát sem olvasták, de hitelt adnak az előítéleteknek…

– Amikor újratemetése körül volt a botrány, akkor is elmondtam, hogy legalább háromszor, ha nem többször, minden szépirodalmi írását elolvastam. Ugyancsak átolvastam az Országos Széchényi Könyvtárban található kollekcióban publicisztikáit és az általa szerkesztett újságokat. A parlamenti felszólalásait nem találtam meg az országgyűlési levéltárban. Már kamaszkoromban elolvashattam több könyvét, mert azért a rokon családoknál megvolt egyik-másik kötete, még akkor is, ha ezeket a példányokat folyton vadászták az állambiztonságiak, és elhatároztam, hogy amikor egyetemre kerülök, akkor majd szakszerűen és többet fogok vele foglalkozni… Könnyű dolgom volt, mert megbukott a rendszer. Nyirőből írtam a szakdolgozatomat is, de a PhD-záró-dolgozatomban ugyancsak foglalkoztam vele, több más helikonista írótársával együtt. A vonatkozó kutatásokat ma is folytatom. Hitellel és magabiztosan mondom, hogy nincs egy vállalhatatlan sora sem! Minden olyan állítás, hogy fasiszta, hogy antiszemita vagy nyilas lett volna, nem más, mint vegytiszta hazugság. Öl a méreg, amikor nézek egy-egy televíziós beszélgetést, amelyben a „szakember” elítéli Nyirőt, szajkózza a sztereotípiákat, s ha véletlenül a riporter rákérdez, hogy olvasta-e, akkor azt mondja, hogy ő nem, de X vagy Y szerint ez az igazság, s ő azt annak elhiszi. Így terjed a hülyeség a magyar oldalon. S ha lehet mondani, akkor mindaz, amit a románok mondanak és gondolnak, az mind ennek a rosszul beidegződött magyar véleménynek a hatványozódásán alapul. Valóban követte a parlamentet Sopronba, az utolsó pillanatig, emiatt sodródott Nyugatra, s került ki az emigrációba, ahonnan soha nem térhetett vissza. Tisztában volt azzal, hogy amennyiben a németek elveszítik a háborút, akkor a területszerzéseknek annyi, Erdély ismét román fennhatóság alá kerül, és a szovjet érdekszféra magába kebelezi Magyarországot. Ő alapvetően kommunistaellenes volt. Hogy magánemberként, különböző társaságokban mit mondhatott, azt nem tudjuk. Ez az ember. Az író viszont a művei által képes hatni. Az írások tehát – ahogy oly sokszor elmondtam – messzemenően rendben vannak. Hogy a Magyar Erő, majd a Magyar Ünnep című újságokat szerkesztette, az tény. Valóban tele voltak ezek a kiadványok háborús propagandával, de ne felejtsük el, hogy hadat viselt az ország, amikor nem lehet másképp írni, és nem lehetett aláásni azt az irányvonalat, amelyet az állam képviselt. Más országokban működött az ilyen propaganda. Épp a magyar ellenében! És a németbarát Nyirő a legutolsó szalmaszálba is kapaszkodott, ezért tartott ki. Ami a propagandalapokat illeti, szerkesztette, valóban ott a neve, de nem írt uszító cikkeket, inkább a saját régi írásait használta enyhítő vagy némi értéktöbbletet nyújtó pótlásként, emberi hangként a dühöngő öldöklés évadán.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek