Beszélgetés Koncsag Lászlóval, a szentegyházi Szent András apostol-templom plébánosával: Istent szolgálni tegnap, ma és mindörökké

3 015

Koncsag László plébánossal beszélgettünk hitről, hivatásról, kihívásokról. Az egykori börtönlelkész, aki a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet lelkivezetőjeként is szolgált, vallja, hogy a hit mértékét az Istenbe vetett bizalom mutatja. Nap mint nap azon dolgozik, hogy a lélek sugallatát megértve jelen legyen a hívek életében és gazdagítsa azt.

Fotó: László F. Csaba

– 1991-ben szentelték pappá. Miért indult el a papi hivatás útján?

– Minden embernek hivatást ad a Jóisten, olyan feladatot, amiben jól érzi magát és kiteljesedhet. A papi hivatás isteni elhívás az ő szolgálatára, amiben az Istent kell a legfőbb értéknek tekinteni ahhoz, hogy szívvel-lélekkel szolgálni tudjuk. Boldogok csak ott lehetünk, ahová Isten szánt, egyébként céltalan lesz az életünk, mint egy elkallódott levél, amely nem jut el címzettjéhez. Isten szolgálatát meg kell tanulni, s az ő akaratát mindenben keresni kell. Ő az ember mellé áll és erőt önt belé, segíti a sugallataival, az ember ennek függvényében próbál megfelelni a mindennapokban. A hivatás számomra azt jelenti, hogy növekvő bizalmam van a Jóistenben. Nagyban meghatározza a papi életet, hogy én az Isten elvárását akarom-e kutatni, merem-e a mindennapok történéseit ennek függvényében átgondolni. Ha rá merem bízni magam, akkor biztosan megőriz olyan helyzetektől, amelyek a rossz útra vinnének. Csak olyan valaki vállalkozhat erre a szolgálatra, akit Isten valóban meghív. Ez a meghívás lehet olyan esemény, alkalom, felismerés az ember életében, ami arra készteti, hogy igent mondjon és életét Istennek szentelje.

– Ha jól tudom, Gyergyóremetén szolgált először tanulmányai után. Milyen tapasztalatokat szerzett ott?

– Gyergyóremete a Gyergyói-medence legfiatalabb és legnagyobb települése. A gyergyói települések nagyközösségei hagyományőrző közösségek. Ha valahol a papi munkát értékelik, akkor ott igen. Minden ünnepi mise alkalmával megtelt a templom hívekkel. Mindenre a nagy létszámban való hozzáállás volt jellemző, és minden korosztály képviseltette magát. Ez mindenképp lelkesítő volt számomra, ahogy az az őszinte ragaszkodás is, amit a pap iránt tanúsítottak. Mindenhol az Istenhez tartozni akaró emberek közösségét láttam. Nem csak vallási programokat szerveztünk, egy önképzőkört is létesítettünk, három évig ennek keretében havonta egyszer találkoztunk, s egy felkért előadó vezetésével megbeszéltünk egy témát.

– Később a csíkszeredai Szent Kereszt Plébániára helyezték, majd 2000-ben jelentkezett börtönlelkésznek. Mi késztette erre?

– Tekintettel arra, hogy a plébánia területén található a börtön, a Zöld Péter utca 2. szám alatt, a Szent Kereszt Plébánia segédlelkészeként én is be kellett járjak időközönként. Egyébként hetente kellett valakinek a papok közül bemennie és valamit szerveznie. Az ember ilyen ellenállással nem szembesül máshol, mégis volt egyfajta érdeklődés. Először nem szívesen mentem, de egy idő után, ahogy egyre inkább megnyíltak a fegyházban lévők, kezdtem látni a szépségét. Ha megnyertem a tetszésüket, elmondták, hogy mi az, ami zavarja őket. Együtt megoldásokat kerestünk, mit lehetne tenni azért, hogy ne fájjon a múlt. 2000-ben jött a fordulat, miszerint minden megye a rabjait el kell tartsa és teljes munkaidős börtönlelkészt kerestek. Érdeklődtem a segédpüspök úrnál, kifejezve nyitottságomat, így enyém lett ez a munka. Közben tisztázódott, hogy napi nyolc órát kell bent ülni, ami abból a szempontból előnyös volt, hogy sosem tudtuk, mikor nyílnak meg a fogvatartottak, így az ember bent volt, látta őket, találkozott velük, erősíthette a jót. Szent II. János Pál pápa szerint a mindenkori börtönlelkésznek az a feladata, hogy Isten ingyenes irgalmát képviselje a rabok között. Véleményem szerint az is fontos, hogy a lelkész az emberségre törekedjen, amennyire a helyzet engedi. Akkor van a munkának értelme, ha ezekből valamit meg is értenek a fegyencek, hiszen a börtönben telik életüknek egy része, s ezt az időt nem adják vissza, amikor innen távoznak. Éppen ezért nem mindegy, hogyan élik meg ezt az időszakot, romlanak vagy próbálnak kibékülni magukkal s a világgal. Aki beismeri vétkeit s megbocsát, az nem nyomorodik meg, hanem lélekben felszabadul. Szép megtéréseknek lehettem a tanúja, bár kicsit nyomasztó volt minden nap bent lenni. Programokat szerveztem, hittanórát tartottam, imádkoztunk, miséztem, más egyházi vezetőket is bevontam. Évente kétszer: karácsonykor és húsvétkor színdarabot is tanultunk, a Csíki Játékszíntől kértem ruhákat és a rabok nagyon jól érezték magukat, hiszen köztudott, hogy jó lélektani hatásai vannak az új szerepnek és ruháknak a fogvatartottak életében. Nem a bűnös önmagukkal találkoztak, hanem új szerepben, felszabadultan létezhettek egy rövid időre. Most is visszajárok, meglátogatni őket, tavaly már huszonötödik alkalommal voltunk a segédpüspök úrral karácsony másodnapján ünnepi látogatásra, de húsvét másodnapján is szoktunk menni. Szentolvasót imádkozunk, közben gyónhatnak, majd szentmisét végzünk, és a vendégekkel együtt még maradunk beszélgetni velük, ha igényük van rá.

– Hogyan fogadta a hírt, amikor felkérték, legyen a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet lelkivezetője?

– Mindenképpen nagy újság volt egyik intézményből egy teljesen más jellegűbe átmenni. Számomra újfajta programot kellett ott is szervezni, bizonyos kereteknek és szemléletmódnak megfelelve. Mindenképp újra kellett gondolnom, mi az, amit közvetítek, mert itt mások voltak az elvárások. Igazából, hogy mit jelent az Isten szolgálatára készülni, azt tudjuk, de benne lenni és megtapasztalni, az teljesen más élmény. A legfontosabb a bizalom erősödése Isten iránt, ami a rendszeres imádságban és elmélkedésben fejlődik. Megtapasztalni Isten hűségét, hogy mellettem áll, nem hagy el, megerősít a szolgálatára. Erre alkalmat kerít az élet, csak ne menjek el mellette érzéketlenül. Isten körül kell forognia az életemnek. Meggyőződöm, ha tudom, hogy miért hívott papi szolgálatára az Isten, akkor ez erőt ad, így tudom alázattal szolgálni nap mint nap őt.

– 2017 óta Szentegyháza plébánosa, mit tekint küldetésének ezen a helyen?

– Ez sajátos hely. Nagyon híres, mert nagy kultúrájú, sok hagyományt őrző helység. A 2011-es népszámlálás szerint 2890 a hívek száma. Vannak más vallásúak is, azokat is tisztelni kell, s az embert kell látni bennük, akiket az Isten szeret. Mindenképp az Isten szolgálatában próbálom végezni a munkámat, és sokat jelent számomra, hogy ezt a hívek elfogadják, meghívnak az általuk szervezett eseményekre és természetes számukra, hogy része vagyok az életüknek.

– Milyen elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban?

– Istent szolgálni, mert ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ha sikerül őt hűségesen szolgálni mindennap, ahogy a Lélek sugallja, hogy mi az, amit tenni kell, vagyis mit jelent az, ahogy a papnak jelen kell lennie a hívek életében. Azt mondják, legalább három év kell, hogy egy közösség új plébánosaként fel tudjuk mérni a helyzetet. Én a harmadik évben vagyok, és azt keresem, mi az, amit örökségül kaptam és tovább kell vigyek, természetesen fejlesztve, újat is kínálva, hogy azzal gazdagodni tudjon életük az Istenben. A múlt évben azzal próbálkoztam, hogy egyebek mellett elmondjam – felnőtt hitoktatásként – a híveknek Isten Szolgája Márton Áron püspök gondolatait a házasságról. Hat alkalommal tartottam felnőtt hitoktatást, 20-an kezdtük, s végül 44-re nőtt az érdeklődők száma. Ezt tovább kell vinni, idénre adott a téma: az oltáriszentségi Jézus szeretete.

Barabás Emőke

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.