Beszélgetés Ft. Csintalan László tb. kanonok-esperessel, csíkdelnei–csíkpálfalvi plébánossal, a csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szónokával – „Világunk egyetlen esélye együttműködni Istennel”

1,024

Csintalan László kanonok, tb. főesperes, csíkdelnei–csík­pál­falvi plébános az idei pünkösdi zarándoklat felkért szónoka. Gyermekkoráról, a nagycsaládról, tanulmányairól, a hivatás kibontakozásáról, Márton Áron püspök példájáról, papi szolgálatáról, Csíksomlyó vonzásáról beszél az alábbiakban.

Fotó: Iochom Zsolt
Fotó: Iochom Zsolt

– Ötgyermekes kántortanító családban nőtt fel. Csíkszépvízen éltek, és amikor Ön ötéves volt, 1955-ben a szülők egyszer csak úgy döntöttek, hogy a két fiú és a három lány iskoláztatása érdekében Csíkszeredába költöznek. Mit jelentett Önnek a nagycsalád gyermekként, és mit jelent ma? Hogyan ítéli meg az évek távlatából szüleinek a gyerekek iskoláztatása érdekében hozott döntését?

– A Szépvízen ma is meglévő és ugyanazt a célt szolgáló tágas kántori lakásban laktunk. Csíkszeredában a plébánián egy szobába költözött be héttagú családunk. Édesanyánk remek szervező- és beosztó képessége folytán mindenkinek és mindennek megvolt a helye, még a karácsonyfának is. Eleven emlék maradt az első csíkszeredai szenteste, mellette a templomi élménnyel, mert kisebbik nővéremmel és édesapánk orgonakíséretével énekeltük: „Öröm hangzik mindenfelől, / Eljött a Messiás, / Megszületett a kis Jézus, / Azt mondja az Írás. / Egész világ Megváltója, / Bűnösök szabadítója, / Lábadhoz borulunk, / Alle-alleluja, dicső az Atya!” A mi nagy családunk a szüleink jelenlétét, a családtagok együttlétét, egymásra utaltságát jelentette nekem. Felidéződik ennek kapcsán bennem egy emlék: nyári időben kint ebédeltünk, és bejött hozzánk egy szegény ember, akit nyolcadikként asztalhoz ültetett édesanyánk. A szegény ember a végén így nyilvánult meg: „Milyen jó volt egy ilyen szép, nagy családdal együtt ebédelni!” Ma is külön öröm számomra, ha három- vagy többgyermekes családdal találkozom, de ma a nagycsalád inkább vágyálom. Milyen jó lenne, ha nem kellene gyermekeinket utaztatni egyik helységből a másikba, és valahogy fennmaradnának iskoláink a kisebb falvakban is! A helyi iskolai közösségekben és a nagycsaládokban ugyanis egymást nevelik, csiszolják a gyermekek, a ruhán és a cipőn kívül számos szép emberi értéket örökölnek egymástól.

– Miután 1969-ben a ma Márton Áron Főgimnázium nevét viselő csíkszeredai gimnáziumban befejezte tanulmányait és érettségizett, jelentkezett a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. Hogyan hallotta meg a papi pályára hívó szót egy olyan iskolai-társadalmi közegben, amely a nevelést, az emberi életet Isten nélkül képzelte el?

– A társadalmi közeg ellenére diákéveim alatt a nevelés – legalábbis a mi iskolánk tanítói és tanárai magatartásának köszönhetően – nem volt Isten nélküli. Ezért igen nagy hálával és tisztelettel gondolok rájuk, az elhunytakra pedig imával. Persze volt néhány kivétel is. Akadt olyan, aki – szó szerint és átvitt értelemben – csizmásan akarta ránk erőltetni az ateista, materialista, kommunista szellemet és kiirtani a „maradit”, vagyis az istenhitet. Kevés sikerrel! 1959-ben elsőáldozó voltam számos velem egykorú gyerekkel, ma is őrzöm azt a csoportképet, amelyen csíkszeredai kortársaim mind ott vannak. 1970-ben pedig több mint ezren bérmálkoztunk! A papi hivatásra hívó szó minden esetben titokzatos történet. A jó Isten embereken keresztül is működik. Plébánián nőttem fel, ahol papi életeket láttam, tapasztaltam: hiszem, hogy Antal József főesperes-plébános, Köllő Gábor lazarista szerzetes, Jakab Gábor, Kiss András és Kovács Gábor csíkszeredai káplánok mind hatással voltak rám. Természetesen szüleim is, akik különben nagyon meglepődtek, amikor döntésemet meghoztam. De végül is titok marad a jó Isten hívó szava.

– Személyesen ismerte Isten szolgája Márton Áron püspök urat, 1975-ben ő szentelte Önt pappá Gyulafehérváron. Mit jelent(ett) a szentéletű püspök személyisége és szellemisége Csintalan Lászlónak, a teológusnak és Csintalan Lászlónak, a papnak?

– Márton Áron püspök úr neve sokszor elhangzott családunkban. Szüleimet személyesen ismerte. Börtönből való szabadulása után 1956-ban hatéves gyermekként láttam először a csíkszeredai plébánián. Antal József plébános kétsoros köszöntőt tanított meg nekem a püspök úr köszöntésére, amely a következő volt: „A mi kedves püspökünknek Márton Áron a neve, / A jó Isten egészségben soká-soká éltesse!” Csíkszeredai diákkoromban még egyszer találkoztam vele, amikor édesanyámmal és kisebbik nővéremmel együtt külön fogadott minket. A következő találkozásunk 1969 őszén volt, teológiai tanulmányaim megkezdése előtt. Kovács Gábor akkori csíkszeredai káplán közbenjárására Gyulafehérváron a püspöki kertben a szaletliben fogadott, ahol ő dolgozott. Emlékszem szavaira: „Fiam, a pap szabad, mint a madár. Csak a jó Istennek, lelkiismeretének és feletteseinek tartozik számadással!” Később értettem meg, hogy ő ezek szerint a börtönben is szabad ember volt. Kispapként neki ministrálva láttam a reggeli szentmise után imádkozni az Oltáriszentség előtt. Ő jelenti számomra az imádkozó embert. Egyszerűség, tisztaság, határozottság, az emberi méltóság tisztelete sugárzott belőle – klasszikus értékei az Istenben igazán hívő embernek. Papként azt gondolom, jó lenne az ő lelkületével hinni, imádkozni, szeretni népünket és tenni népünkért! Jó lenne az ő lelkületével egyszerűen élni a papi életet, és az ő hitével, lelkületével hirdetni Jézus Krisztus evangéliumát, természetesen a magunk szerényebb adottsága szerint! Jó lenne az ő lelkületével szeretni embertársainkat! Ő mindig úgy védte „fajtája” jogait, hogy közben a legmesszemenőbben tiszteletben tartotta a másik emberi méltóságát…

– Papi pályája során káplánként, plébánosként vagy fő­es­pe­resként számos helyen szolgált az Erdélyi Főegyházmegye területén: Brassóban, Kolozsvárt, Brádban, a Csernakeresztúrhoz tartozó Piskitelepen, Besztercén, Ma­défalván, Gyulafehérvárt, Sep­si­szentgyörgyön, Marosvásárhelyen, most éppen Csíkdelne–Csík­pál­falva lelkipásztora. Mit tapasztalt a szórványban, illetve a tömbben élő kisebbségi magyarság mindennapjaival és lelki életével kapcsolatban?

– Brassó, Kolozsvár, Brád, Csernakeresztúr–Piski és Beszterce magyar anyanyelvű katolikusai vallási és nyelvi szórványban élnek, de például a Barcasági-medence nagy állattenyésztő farmjain dolgozó sok székely család ragaszkodott katolikus hitéhez: hittanóra hetente volt, szintmise is nagyobb ünnepeken. 1975 karácsonyára emlékszem: igazi betlehemi istállói hangulatban, „illatban” volt az éjféli szentmise egy családnál. Kiscica játszadozott a rögtönzött oltárasztal alatt, miközben lelkesen énekeltük a szép magyar karácsonyi énekeket. Ugyanilyen maradandó az a Kolozsvárhoz kötődő élményem, hogy idős moldvai csángó-magyar házaspár húsvéti időben minden évben eljött, hogy magyarul végezhessék el szentgyónásukat. A gyulafehérvári kántoriskola soknemzetiségű – a többségében székely és magyar mellett román, szlovák, sváb-német, cseh, bolgár, horvát – diákjai között élni pedig jó lehetőség volt egymás megismerésére, egymás nemzeti hovatartozása, szokásai tiszteletben tartásának megtanulására. Ma­défalva, Sepsiszentgyörgy, Ma­ros­vásárhely és Csíkdelne–Csík­pál­falva mind gyermekhiánnyal küszködő közösségek. A papnak mindenütt az a hivatása, hogy önmagát állandóan erősítve a hitben, a rábízottakat is erősítse hitükben. Népünk problémáinak, bajainak igazi gyökere a hit megfogyatkozása. Ezért írta Márton Áron püspök is búcsúzó főpásztori levelében 1980. május 15-én, éppen 36 évvel ezelőtt: „Szeretett Híveim! Mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül!” Kolozsvári káplánként a Szent Mihály-templomban olvastam fel ezt a körlevelét.

– Nagyméltóságú Bálint Lajos érsek úr (akkor még segédpüspökként) 1989-ben kinevezte a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola magyartanárának, a kommunista rendszer bukása után, 1990-ben a tanintézmény igazgatójának. Egykori diákjai úgy emlékeznek vissza Önre, mint vérbeli pedagógusra. Mik a pedagógiai alapelvei, és hogyan látja a mai iskolának a társadalomban betöltött és betöltendő szerepét?

– Én csak botcsinálta tanár voltam. Komoly kihívás vérbeli pedagógusnak lenni. Minden diák alakulóban levő, külön egyéniség. Ezt figyelembe venni, erre időt szentelni, tudni meghallgatni és ugyanakkor tanítani – nehéz feladat. De ez a tanító, a tanár, a pedagógus és a pap mindenkori hivatása, kötelessége! Szívesen megyek el a volt diákjaim érettségi találkozóira. Jó velük évek múltán találkozni és látni, hogyan alakult egyéni és családi életük, ebben milyen szerepük volt a kántoriskolában eltöltött éveknek. Minden kor minden iskolájának ugyanaz a szerepe… Az 1990-es évek elején egy tanévnyitón egy iskolaigazgató azt mondta a sok „ez sincs, az sincs” panaszra: „Ha van diák és tanár, ha van osztályterem, tábla és kréta, kezdődhet a tanév!” Gyulafehérváron sem volt ennél sokkal több. Persze ez ma már az iskola szerepének túlzott leegyszerűsítéseként hangzik, de én hiszem a Reményik Sándor-i templom és iskola páros örökké szükséges voltát.

– 2009-től Csíkdelne–Csík­pálfalva plébánosa. Mint jó gazda őrzi és óvja az elődei által felújított Szent János-templomot, szorgalmazta, hogy szobrot állítsanak a falu nagy szülöttjének, Erdély első érsekének, nm. Bálint Lajosnak (1929–2010). Miért tartja fontosnak az épített és a szellemi örökség gondozását?

– A csíkdelnei Szent János műemlék templom megújulása, vagyis a kazettás mennyezet állagának megőrzése, az orgona felújítása, a templom északi falának megerősítése, a déli bejárat fölötti freskók megóvása, a gyönyörű szárnyas oltár állagának konzerválása, a cinterem vízelvezetése stb. ft. Szecsete László és ft. Réthy György János plébánosok idejében, 2001 és 2009 között történt Tövissi Zsolt műépítész-mérnök úr vezetésével. A Szent János-templom számomra jelkép. A sok tatárdúlás után Csíkdelne, Csíkpálfalva és Csíkcsicsó (a három falu 1783-ig egy egyházközséget alkotott) hívő népe mindig újraépítette. Ezért számomra az állandó újrakezdés jelképe. Az újrakezdés pedig nem más, mint hit az életben. Először hatodik osztályos koromban voltam édesanyámmal a Keresztelő Szent János születése búcsún június 24-én. Szülőföldemtől való több évtizedes távollétem alatt is többször meglátogattam, és még most is mindig élmény „bemenni a Szent Jánoshoz”. 2010 óta még inkább, hiszen végakarata szerint is ide temettük nm. és ft. Bálint Lajost, Erdély első érsekét, aki Csíkdelne szülötte. A delnei Úrkápolnánál 2015-ben állított szobor is Erdély első érsek-püspökének szól. Épített örökségünk őseink hitének, szülőföldhöz való ragaszkodásának legbeszédesebb bizonyítéka. Ezt ápolni egyben azt jelenti, hogy ezen értékekre nekünk is szükségünk van.

– Akár szülőföldjétől távolabb, akár a Székelyföldön szolgált, mindig hazajárt a Csíksomlyói Szűzanya szentélyébe, nemegyszer az évente sorra kerülő Szent Antal nagykilenced szónoka is volt. Idén Önt kérték fel az erdélyi ferencesek, hogy a 2016-os csíksomlyói pünkösdi búcsú ünnepi szónoka legyen. Milyen megfontolásból és lelkülettel fogadta a felkérést? Hogyan készül a szentbeszédre, milyen alapgondolatok köré szándékszik felépíteni mondandóját, mire kívánja felhívni a Csíksomlyóra jövő hívek és Istent kereső embertársaink figyelmét?

– 1986 pünkösdszombatján P. Pöhacker Balázs ferences tartományfőnök, egyben csík­somlyói házfőnök felkérésére prédikáltam. Amikor felmentem a szószékre, és megláttam a kegytemplomi búcsús tömeget, majdnem elállt a lélegzetem… Hiszem, hogy a Szentlélek ereje és a Csíksomlyói Szűzanya közbenjárása segített meg a búcsús szentbeszéd elmondására. Most is ebben bízom! Meg a zsoltáros fohászában: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, / hanem a Te nevednek adj dicsőséget!” (Zsolt 115,1) 2005-ben P. Timár Asztrik, 2015-ben pedig P. Urbán Erik kért meg a Szent Antal nagykilenced megtartására. 2005-ben az Oltáriszentség éve volt, tehát ez adta az alapgondolatot. 2015-ben szabadon választhattam a témát, ezért jártuk végig a kilenc kedden a kegytemplom oltárait. Az idei búcsús beszéddel kapcsolatos gondolatok már cikáznak bennem, és ami „arravaló”, azt lejegyzem. Mivel az isteni irgalmasság éve van, ez lesz a központi gondolat.

– Ferenc pápa 2015. december 8-án, Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ünnepén nyitotta meg Rómában az irgalmasság rendkívüli szentévét, amely 2016. november 20-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. A szentatyának a szentévre kiadott imájában a következőt olvashatjuk: „Te azt akartad, hogy papjaid is gyöngeséggel legyenek felruházva, hogy igaz együttérzéssel viseltessenek azok iránt, akik tudatlanságban és tévedésben vannak. Add, hogy bárki hozzájuk fordul, úgy érezze, hogy Isten várja, szereti őt, és megbocsát neki.” Lelkipásztorként hogyan éli meg az irgalmasság szentévének kegyelmi időszakát, hogyan tapasztalja meg személyes életében az isteni irgalmasságot? Ön szerint tudatában van-e a ma embere, hogy rászorul Isten irgalmára, és mit gondol, hogyan lehet közvetíteni-körvonalazni számára Isten irgalmas arcait?

– Azáltal, hogy a nemlétből létrehívta a világot és engem is, a jó Isten irgalmas jósága megnyilvánul a teremtésben, és megnyilvánul a megváltásban is, hiszen „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Megnyilvánul továbbá a Szentlélek művében, a megszentelésben, amihez én is hozzájárulhatok minden jó gondolatommal, szavammal és cselekedetemmel. A jó Isten személyesen szeret engem. Ezért teremtett meg, ezért halt meg és támadt fel értem, és ezért fogad munkatársául a megszentelés művében. Ez az esélye a világnak – az én kicsi világomnak is –, hogy jobb legyen! Személyes életemben Isten jóságos irgalmát a bűnbocsánat szentségében, a szentgyónásban tapasztalhatom meg újra és újra. Ő nekem személyesen bocsát meg, és veszi el bűneim terhét. Mint ahogy az elsőáldozó gyerekek mondják, miután először meggyónnak: „Úgy megkönnyebbültem, hogy szinte repülni tudnék!” Tehát nemcsak a bűneim alól oldoz fel, hanem új lelki erővel, lendülettel is eltölt. A papnak, aki ebben szintén részesül, ezt a megbocsátó jóságot kell megjelenítenie, amikor gyóntat. Erre a megbocsátó, jóságos irgalomra érzékeny az Istenben hívő és az Istent kereső ember, amiről Zelk Zoltán Kegyelem című verse is beszél: „Soha se lép gyíkra, csigára / soha egy föltámadt fűszálra / a földön járó Isten lába, / de vétkeinket eltapossa / mert vétkeinket megbocsátja.”

Borsodi L. László

Akár ez is tetszhet
1 hozzászólás

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek