Beszélgetés dr. Demeter Ferenc leköszönő kórházigazgatóval – Amit megvalósítottunk, azt a betegek is érzik

119

Utolsó munkanapját töltötte tegnap kórházmenedzserként dr. De­meter Ferenc. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházat tíz éve vezető gazdasági igazgató a sok sikeres projekt mellett számos feladatot is hagy maga után. Ezek között olyanokat is, amelyek még éppen csak elindultak a megvalósítás útján, azonban aggodalomra semmi ok, hiszen az őt követő utódnak jól megalapozott, és egyértelműen sikeres folyamatot kell átvennie. Az igazgatót utolsó munkanapjain arra kértük, értékelje az elmúlt tíz évet, illetve meséljen arról, hogy van-e benne hiányérzet bármilyen téren.

Fotó: Márk Boglárka

– Milyen gondolatokkal, érzelmekkel búcsúzik tíz év után a kórháztól?

– Vegyes érzelmekkel távozom, azzal a gondolattal, hogy az elmúlt tíz év alatt értünk el szép eredményeket, ami nyilván nem egyedül az én érdemem. Inkább azt mondanám, hogy az események sodrásába kerültem, és örvendek, hogy részese lehettem a folyamatnak, amiről szerénység nélkül mondhatom, hogy fejlődési folyamat: a személyzet, a felszereltség, az elszállásolás és az étkeztetés szempontjából is fejlődtünk. Természetesen sokkal többet is meg lehetett volna, és lehet, hogy meg is kellett volna valósítani, de a pénzügyi alapokon túl más, személyes akadályok is korlátot szabnak a lehetőségeknek.

– Melyek voltak a legnagyobb akadályok a megvalósítási folyamatban?

– A pályafutásom elején nehezen lehetett új munkaerőt alkalmazni, voltak évek, amikor három távozó alkalmazott helyébe egyetlen személyt tudtunk felvenni, majd hét személy helyett egyet, aztán kettő helyett egyet. Volt olyan is, hogy nem találtunk megfelelő képesítéssel rendelkező kollégát. Nehezen alakult ki az a csapat, amely az utóbbi években fel tudott nőni az elvárásokhoz, és meg tudta valósítani azt, amit az egészségügyi szolgáltatások terén jelenleg is nyújtani tudunk a lakosság számára.

– Mi lenne az a három legfontosabb megvalósítás, amelyet az elmúlt tíz évből kiemelne?

– Nagy sikernek könyvelem el, hogy az egykor személyzeti hiánnyal küszködő kórház oda jutott, hogy most már sajnos nem tudunk mindenkit fogadni, aki jelentkezik. Itt elsősorban orvosokra gondolok. Vannak ugyanis olyan szakmák, amelyekben „túltermelés van”, és ha még lehetne is alkalmazni, csak mértékkel veszünk fel új kollégákat, mert nem tudjuk kitermelni a pénzalapokat a bérekhez. Ebben közrejátszott az is, hogy tartottuk a kapcsolatot elsősorban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel, mert többségében oda mennek a környékbeli fiatalok medicinát tanulni. Az első, tíz évvel ezelőtti találkozásom az egyetemistákkal és rezidensekkel nagy szomorúsággal töltött el, mert kerekperec kijelentették, hogy őket nem érdekli Csíkszereda mint munkalehetőség. Ezért örülök annyira, hogy ma már külföldről is jelentkeznek, akik haza szeretnének jönni, és vannak is, akik már itthon dolgoznak.
Sikernek könyvelhető el továbbá, hogy a megyei tanáccsal közösen lefuttatott projektnek köszönhetően új építésű, viszonylag kényelmes és jól felszerelt orvoslakásokat tudunk biztosítani a kórház közelében. Az infrastruktúra fejlesztése is eredményes volt, amiben nagy szerepe volt a decentralizációnak. Igaz, hogy minisztériumi finanszírozást is kaptunk, de a megyei tanács által folytatott lobbinak köszönhetően is meg tudtunk valósítani bizonyos fejlesztéseket, átalakításokat, bővítéseket, felújításokat.
A harmadik siker szintén a személyzetet érinti. A kollektíva kialakítását emelném ki: hogyha eleinte nehézkesen is tudtunk együttműködni, kommunikálni, idővel kialakult az a vezetőségi gárda, amely az igazgatótanáccsal és az adminisztrációval hatékonyan dolgozik együtt. Persze e téren is sok tennivaló van még, de ezeknek is megteremtettük a lehetőségeket. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy új struktúrákat fogadtattunk el a minisztériummal a múlt év végén. Ennek gyakorlatba ültetését el is kezdtük, újabb, azt is mondhatnám, hogy egzotikus tevékenységeket fogunk bevezetni.

– Milyen új tevékenységek, szolgáltatások jelennek meg Csíkszeredában?

– Olyan tevékenységek, amelyek nem sok megyei sürgősségi kórházban találhatók meg. Már megvannak rá az eszközbeli, struktúrabeli, szakmai felkészültségbeli feltételek, gondolok itt a palliatív ápolásra, amelyre a lakosságnak nagy szüksége van. Olyan sebészeti tevékenységekre is, amelyek miatt korábban a betegeket más városokba kellett szállítani: főként gyereksebészet, érsebészet és plasztikai sebészet. Ezekre már készítjük elő a terepet, hogy a mostani rezidenseink később jöjjenek haza és dolgozzanak nálunk, mert szükség van rájuk.

– A szakmai felhozatal bővítésén túl milyen más fejlesztéseket készített elő a munkája során?

– Az infrastruktúra fejlesztése érdekében is elindultak a folyamatok, főként uniós pályázatok formájában. Idén két nagy projektje lesz a kórháznak, az egyik a sürgősségi osztály bővítése, amely horizontális típusú bővítés lesz, viszont az épület felső részét vertikális módon bővítjük. Négy osztályt szeretnénk itt elhelyezni. Egyik az onkológia, amely „sajnálatos módon” nagy fejlődésnek néz elébe. Azért sajnálatos, mert szaporodnak az onkológiai esetek, viszont elébe kell mennünk ennek, és meg kell teremtenünk a feltételeket ahhoz, hogy minőségi szolgáltatást tudjunk nyújtani a betegeknek. A jövőben két fiatal orvos érkezik az osztályra. Az onkológia mellé palliatív részleget is tervezünk, azt egyelőre a szentegyházi krónikus osztályon indítjuk be, továbbá még két másik osztály kapna itt helyet, de hogy pontosan melyek, az még csak most körvonalazódik.
A másik pályázatunk az ambuláns rendelők felújítására és felszerelésére vonatkozik, amelyre még nincs meg a kiírás, de az év közepe táján lesz, és már készítjük az ehhez szükséges papírokat. A rendelőintézetet (volt poliklinika épületét – szerk. megj.) próbáljuk átalakítani, diagnosztikai központot hoznánk létre ott azzal a céllal, hogy odaköltöztessünk több rendelőt.
A harmadik projektünk teljesen új kórház építésére vonatkozik: a fertőző és a tüdőgyógyászati osztály elköltöztetése a cél. Ezt nem uniós, hanem helyi és központi finanszírozású projektből valósítanánk meg.

– Nem tíz évre tervezte a kórházigazgatói tisztség betöltését. Miért lett mégis ilyen hosszú a megbizatás? Bánja, hogy ennyi lett belőle?

– Habár ez a szakma eléggé felemészti az embert, nem bánom, mert a negatívak mellett voltak pozitív élményeim is, és ezeket értékelem. Hogy miért lett tíz év? Szerintem a sors így irányítgatta a lépéseinket. Feladatok és kényszerhelyzetek adódtak, amelyekre úgy éreztem, az volt a megoldás, hogy tovább kellett mennem. Viszont most már nincsenek égető feladatok és kényszerhelyzetek, beindultak a fogaskerekek, és úgy érzem, nem követek el árulást, hogyha itt hagyom a kollégáimat. Sőt most már azt is elmondhatom, hogy az ifjú kollégák között megfogalmazódott olyan igény is, hogy ideje fiatalítani. Ez is volt az egyik oka annak, hogy a távozás mellett döntöttem. Szembe kell néznem magammal, és be kell látnom, hogy már nem az a 48 éves fiatal vagyok, aki 10 évvel ezelőtt voltam, már nem akkora a teherbírásom. Viszont van több tapasztalatom, és lehet, hogy valamelyest pótolná ezt, de úgy érzem, ha megfogalmazódott ez az igény, akkor annak eleget kell tenni, és engedni, hogy kibontakozzanak, és nagyot produkáljanak.

– Mekkora kihívás volt orvosként a kórház gazdasági vezetése?

– Úgy érzem, hogy a kórházigazgatónak nem okvetlenül gazdasági szempontból kell megközelítenie a menedzsmentet. És annak, hogy orvos vagyok, nagyon sok esetben a kórház és a betegek is egyaránt pozitív hozadékát láthatták. Ugyanis orvosként más empátiával közeledünk a betegekhez és ezáltal a kórház problémáihoz. Nyilván gazdasági szempontból is meg kellett ezt tenni, de úgy érzem, elég volt, hogy józan paraszti ésszel próbáltam a gazdasági problémákat, a kórház, valamint a betegek ügyeit megoldani – maximális becsületességgel és empátiával.

– Szigorú, keménykezű főnök volt?

– Nem. És a szememre is hányják, hogy nem csapkodtam, nem álltam a kapunál, hogy nézzem, ki érkezik késve vagy ki megy el korábban. Nyilván volt, akiket megróttam ezért is, de csak abban az esetben fordult elő, hogyha ez a munka minőségének a rovására történt.

– Mennyire volt lehetősége a betegeknek személyesen kapcsolatba lépni Önnel a panaszaik miatt?

– Nem voltam klasszikus menedzsertípus. Az ajtóm bármikor nyitva állt mindenki számára. Kicsit anarchiához is vezethetett ez, de úgy érzem, azért én szenvedtem meg, hogy ennyire nyitott voltam, és így kellett tennem. Elég sok beteg jött, volt, aki reklamált. És hogy mennyire fontos a személyes kapcsolat, kommunikáció, bizonyítja az a tény, hogy nagyon sok esetben kiderült, a panasz a probléma meg nem értéséből adódott. És amikor ezt elbeszélgettük, és ismét elővettem az orvos empátiáját, akkor barátsággal, megelégedéssel, megnyugvással mentek el. Nagyon kevés esetben volt reális a panasz. Ha így volt, nyilván kivizsgáltuk, és megbüntettük azt, akit meg kellett büntetni.

– Teljesen megszakad a kapcsolata a kórházzal?

– Igen, mivel én családorvos vagyok. Elég kevés a munkalehetőség családorvosként a kórház területén. Visszamegyek a körzetembe, Csíkszentgyörgyre és Csík­bánkfalvára, állítólag ott várnak vissza a betegeim.

– Barátsággal távozik innen?

– Igen, még akkor is, ha vannak dolgok, amelyek zavarnak. De egyre-másra úgy érzem, hogy barátsággal tudok elmenni, sikert tudok elkönyvelni, megelégedéssel is távozom. Persze lehetett volna jobb, szebb, több, de én úgy gondolom, hogy amit megvalósítottunk, azt a betegek is érzik abban, hogy jobb az ellátás minősége minden szempontból. És persze az utódaim is igyekeznek továbbvinni ezt a folyamatot.

Márk Boglárka

A cikk a Hargita Népe március 6-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.