2021, január 18, hétfő.

Beszélgetés Cseke Gáborral legújabb e-könyve apropóján

„Mélyült a háborús iszonyom…”

Alig több mint egy évvel a Sorscédulák a nagy háborúról világháborús olvasókönyve után Cseke Gábor újabb e-könyvvel rukkolt ki, címe: Hová tűnt a katonatiszt, avagy a nagy háború apró csodái. Ez önmagában is jelzi az első olvasókönyv pozitív fogadtatását, ami számokban kifejezve válik még világosabbá: Az idő harcokat újráz című honlap adatai szerint az első kötet némely fejezete elérte a négyszázezres megtekintést. Mit bizonyítanak ezek a számok? – többek között erről faggattuk a 234 oldalas kötet szerkesztőjét, Cseke Gábort.

Őrt álló katona. Vidarény Iván felvétele
Őrt álló katona. Vidarény Iván felvétele

– Elsősorban azt, hogy a honlap, amely ezeket az adatokat méri, rendkívül „forgalmas”. Valahányszor ránézek, legalább ezren böngészik. Ezek számomra amolyan kísérleti adatok, és nem a saját háborús honlapom keresettségét jelzik. Az ivisz.hu nevezetű irodalmi-művészeti-közösségi portál azzal, hogy vállalkozott a kísérletre, s folyamatosan, fejezetenként közreadta az olvasókönyvet, az anyagot pedig huzamosabb időn át elérhetőként tárolja, belement a játékba. Tavaly május óta pörög a honlap számlálója, s nemcsak hogy szinte kizárólag a háborús olvasókönyv bizonyos fejezetei vezetik a portál legolvasottabb anyagainak toplistáját, ráadásul

valamennyien még meg is haladják a 150 ezer felkeresést! A kérdésre válaszolva: a számok alakulása azt is jelzi, hogy internetes közegben az emberek elsősorban nem kötetnyi egységeket olvasnak előszeretettel, inkább érdekes, képzeletüket, érdeklődésüket foglalkoztató, egy ültükben végigböngészhető beírásokat kedvelnek, azokhoz térnek vissza nap nap után. S ha nemcsak bulvárt kínálnak nekik, hanem komoly kérdésekben is megszólítják őket, akkor érzékenyen válaszolnak e gesztusra.

– Az előző olvasókönyv melyik fejezete bizonyult a legnépszerűbbnek? És miért?

– Kezdetben magam sem igen értettem, közben viszont meggyőződtem róla, hogy az élen végző legnépszerűbb anyag, Székely Júlia regényrészlete (Nagyapám tévedett) szinte törvényszerűen került az élre, és végig, az utolsó pillanatig nem hagyta magát letaszítani. Szerzője 1906–1986 között élt, nem tartozik a divatos írók közé, mellesleg zongoraművész, rendező, tanár volt, Kodály és Bartók tanítványa. Háborús élményeit két regényben örökítette meg – Nagyapám tévedett; Valahol háború is van –, közülük az utóbbi, amely a második világégés idején játszódik, inkább tekinthető fikciós irodalmi műnek. Az első viszont egy bűbájos gyermeki memoár a százéves nagy háborúról – még akkor is így van ez, ha a szerző felnőtt fejjel írta. Sikerül az ártatlan, naiv kölykök szemével láttatnia az eseményeket, és felháborodni azok abszurditásán, kegyetlenségén. E pillanatban, október 26-án reggel, a fejezet számlálója pontban 401 164 felkeresést mutat. A második helyen, 358 075 felkereséssel Yolland Arthur angol irodalomtörténész emlékezése „végzett”, akit angol volta ellenére, mert Budapesten élt és dolgozott, a háború idején magyar spionnak néztek nemzettársai…

– A mostani antológiában az emlékező műfajokra helyezte a hangsúlyt. Miért? Hogyan válogatta össze a kötet anyagát?

– A Székely Júlia-féle megközelítési mód kiugró sikere figyelmeztetett arra, hogy az emlékező, a dokumentáris prózát illik komolyan venni. Mert nem csupán illusztrációt tud nyújtani, viszont a történések párlata helyett egy-egy lehetséges megközelítési, értelmezési lehetőség. A gondolat, a tanulság nem új, az irodalom jó ideje merít belőle – témát és szemléletet –, s az utóbbi évtizedekben a történészek is hajlanak arra, hogy beengedjék a levél-, a naplóírókat, a megszállott krónikásokat a História szentélyébe, természetesen megfelelő irányítással és felügyelettel. Ez az oka annak, hogy magam is egyre több emlékező jellegű írást hajtottam föl, majd minden kezembe kerülő forrást ebből a szempontból vizsgáltam. Mondhatni, tudatosan készültem a második szöveggyűjteményre, amelyet eleve naplószerű, mozaikos, lehetőleg idővonalas felépítésűnek képzeltem el. Nagyjából ez is lett belőle… A válogatás alapja a folyamatos turkálás a gyűjtött anyagban. Előre-hátra olvastam, lapozgattam a szövegeket, s valahányszor megérintett egy-egy bekezdés, oldal vagy fejezet, nemegyszer egy-egy személyes történet, azt kiemeltem onnan, és rendre egymáshoz illesztettem a részeket. Úgy igyekeztem, hogy a feltüntetett források és a szöveg összevetése nagyjából sugallja mind a történések idejét, mind közegét és a szereplők identitását.

– „Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál” – írja a kötet előszavában. Hogyan alakult a háborúhoz való viszonyulása a többéves keresgélés, a számos visszaemlékezés olvasása során? Mi az, ami leginkább megérintette?

– Háborús iszonyom s a háborúkat generálók elleni megvetésem nemcsak hogy nem csillapodott, de tovább mélyült. Jóval tisztábban áll előttem a veszély, amely bármelyik pillanatban lecsapni kész, lángba borítaná az emberi élet valamennyi színterét, elsöpörné azt a stabilitást, amit az emberiség jól-rosszul, de minduntalan megpróbál biztosítani magának, családjának, környezetének. Az indulatos, erőből történő politizálás végleges száműzése helyett annak épp az ellenkezője: az állandó rehabilitálása és szorgalmazott eszményítése folyik. A legelső nehéz pillanatban perceken belül előkerülnek a népek közötti látszólag kibeszélt, nyugvópontra jutott, de megtorlatlanul maradt sérelmek, fájdalmak és félelmek. A jelenlegi migráns-helyzet kapcsán is tisztán kirajzolódni látszik a Balkán és Közép-Európa körül feléledő belső konfliktushelyzetek sokasága, a nemzetek köldöknézése, amelyben nagyobb súlya van a nemzeti érdeknek, mint az együttműködésnek, az egyeztetésnek és a józan észnek. Legnagyobb döbbenetem e kíváncsiságból felvállalt szellemi kalandban annak szól, hogy az általam megismert anyagokból ismételten és félreérthetetlenül kiderült: minden, ami rossz az életünkben, a magatartásunkban, a reflexeinkben, a világproblémákra adott válaszainkban, az már nem is egyszer, és tragikusan megtörtént, többszörösen megszenvedtük, és ennek dacára újra meg újra a nyakunkba vesszük, elborult tudattal belehajszoljuk magunkat.

– Válogatásából úgy tűnik, hogy felülemelkedik a hadszíntéren. Előfordul, hogy az Ön által idézett emlékezők egymással szemben álló hadsereg tagjai? Esetleg ugyanúgy, vagy hasonlóképpen látják a világégést?

– Háború ellenfél nélkül nincs. Az csak természetes, hogy sokféle hadseregben harcolók emlékei érdekeltek, ha nem is vittem túlzásba e téren a „politikai korrektséget”. De semmi pénzért nem hagytam volna ki például Makszimilian Volosin orosz író naplójegyzetét, aki éppen akkor utazik át Magyarországon, amikor a főváros a hadba lépés delíriumában ünnepel. Nem érti a nyelvet, ergo azt sem, hogy mi történik, miért ünnepelnek ennek az ismeretlen nyelvű országnak az emberei, amikor pedig minden világossá válik előtte, vagyis rájön, hogy ellenségként tartózkodik egy ellenséges országban, akkor szeretne láthatatlanná válni és gyorsan felszívódni… De merítettem számos román forrásból, sőt egy helyen megszólaltatom a korabeli szentpétervári francia nagykövetet is magánnaplójával, továbbá az akkor még gyermek Simone de Beauvoir francia írónő háborús emlékei is árnyalják a képet. Nem találkoztam egyik táborban sem olyan krónikással vagy emlékezővel, aki ne szenvedte volna meg a háborút, és ne kívánta volna a mihamarabb megkötendő békét. Megrendítőnek tartom például a franciaországi Fekete Kolostor hadifogoly lakóit naplójában bemutató háborús rokkant pék, Louis Troussier aggodalmát, aki tudatában van annak: nem elég, hogy a háború miatt szinte lehetetlenné vált a franciák számára a megélhetés, de még a nyakukra hozott foglyokat is táplálniuk kell, méghozzá jó körülmények között! S ehhez még azt is elvárják tőlük, hogy jó képet vágjanak az egészhez…

– Akadnak női emlékezők is, de jóval kevesebben… Hogyan látják ők a háborút?

– A női emlékezők aránya azért tűnik szerénynek, mert a harcok teljében mindenekelőtt férfi résztvevők-szemtanúk azok, akik közvetlen képet nyújthattak a háborúról. Ennek ellenére igyekeztem a hátországban maradt nők életérzésére is odafigyelni, így bő részleteket használtam fel Kaffka Margit naplóiból, aki a háborúba ment orvos férje utáni aggodalmait veti papírra, s egyben a hátországi élet mindennapjait is rögzíti. Több részletet idézek Jászai Mari keserű naplójegyzeteiből, aki a háború egész menetét végigkövetve igyekszik a maga szakmájában – jótékonysági színpadi szerepléseivel – enyhíteni a sebesült katonák szenvedését. Mária román királyné ugyancsak szerepel naplójával a könyvben, a marosvásárhelyi Sigmond Elízt pedig felmenői háborús emlékei felkutatásával idéztem be. Ez azért különösen érdekes, mert közeli rokona a háromszéki Luka Lászlónak, akit sokan ma is Vasile Lucának ismernek, s aki maga is részt vett az első világháborúban, ráadásul a Székely Hadosztálynak is katonája volt. Szerepel a könyvben a Hargita Népéből is ismert Szilágyi Irma kémnő epizódja, az ő történetéről nem saját forrást, hanem kivégzése szemtanúinak jegyzőkönyvi vallomását, illetve az ügyet kivizsgáló Jancsó Benedek tanúságtételét használhattam.

– Akadnak még újdonságok, vagy már mindent elolvasott, ami az első világháborúval kapcsolatos?

– Soha sem fogom tudni elolvasni mindazt, amit az első világháborúval kapcsolatosan összeírtak. A második háború jóval bővebb irodalmát még annyira sem. De talán nincs is rá szükség. Amikor nekivágtam a szellemi kalandnak, az a hiányérzet sarkallt, hogy egyik nagyapámról sem tudtam, járt-e a nagy háborúban, egyáltalán, hogyan élték meg azokat az időket. Amíg éltek, elmulasztottam megkérdezni tőlük. Írott emlékek nem maradtak utánuk. És mégis, alig pár hónapja, véletlenül rábukkantam egy levelezőlapra, amely Dezső nevű anyai nagyapámat ábrázolja. Egy seregbeli, ismeretlen művészember örökíthet­te meg ceruzarajzon 1915 novemberében a nagypapát, aki nagyanyámnak címezve a tábori lapot, annyit írt rá: „Az indulás előtti utolsó órákban millió csókot küld Apukád.” A lap hátán kincstári pecsét magyarul és németül: „A hadrakelt seregből.” Ezzel aztán meg is tudtam, hogy egyik nagyapám megjárta a háborút, élve hazakerült, de hogy mi mindent élt át és milyen tapasztalatai lehettek, arra továbbra is az általam szerkesztett két könyv alapján kaphattam választ.

– Ha szabad megtudnunk: hová tűnt végül is az a katonatiszt, aki a könyv elején azt a nagy adag tésztát rendelte a kis Marosántól?

– Ez is a nagy háború rejtélye. Nincs rá válasz. Viszont annyira kedvesnek találtam ezt az epizódot, azt, hogy valakinek ilyen meghatározó emléke éljen a háborúról még idős korában is, hogy elolvasván, mindjárt döntöttem: erre a szálra fogom felfűzni a könyv teljes mozaiksorát. Hasonlóan természetesen adta magát a befejezéshez Lénárd Sándornak az apjáról szóló emlékezése, aki hetedhét országon keresztül, nagy megpróbáltatások árán tér haza gyermekeihez, családjához, „felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek”. E két emlék között pedig valahol ott bolyong azóta, meg nem nyugvó lelkiismerettel, ama bizonyos katonatiszt is…

– Hol érhető el a Hová tűnt a katonatiszt? Továbbra is csak az interneten?

– Igen. Nem kívánok belőle kötelező olvasmányt fabrikálni, ami aztán ott marad a polcokon. Akit érdekel, megtalálja. Vagy azido­harco­katujraz II honlapon, ahol teljességében olvashatja, vagy az aranytalicska (bakternota.blogspot.hu), illetve az ivisz.hu honlapokon, ahol folytatásokban kerül fel napi-kétnapi rendszerességgel.

Daczó Katalin

Kapcsolódó cikkek:

14,316RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb