Beszélgetés Albert Ildikó pszichológussal

Jó lenne elővenni a megértő és türelmes énünket

644

Részleges bezártságban élünk immár hetek óta a fenyegető koronavírus-járvány miatt. Sokunk számára ismeretlen ez a helyzet, és erre nem lehetett felkészülni. Mit tesz velünk és kapcsolatainkkal ez az állapot? A pszichológus szerint akár tanulhatunk is belőle.

– Azon gondolkodtam, hogy ez a bezártság vagy megerősíti a párkapcsolatokat, vagy végképp elmérgesíti a viszonyokat. Hogyan látja, mit tesz a házastársakkal, párokkal ez a helyzet?

– Egyrészt ugyanazt, mint eddig, csak felerősíti mindazt, ami benne van. Másrészt, mint minden szélsőséges helyzet, hisz ugye ez is az, kihoz olyasmiket, amit máskor vagy nem veszünk észre, vagy nem kerül elő, illetve, ha elő is kerül, félretesszük, mert félretehetjük őket. Felcserélődhetnek a szerepek, különbözőképp élhetik meg a társak a helyzetet, ami mind konfliktusokhoz vezethet. Az egymásrautaltság összekovácsolhatja, de szét is züllesztheti a párkapcsolatot. A végeredmény attól függ, mennyire figyelnek a történésekre, egymásra, mennyire tudatosan és milyen akarattal járják végig ezt az utat.

– Milyen hatást, milyen reakciókat válthat ki az emberből az, ha hirtelen ennyire megváltozik az élete?

– Nagyon sokfélét, aszerint, amilyenek eleve vagyunk, meg aszerint, hogy minek éljük meg. Mindenképp az alkalmazkodó képességünk próbája, meg a fegyelmünké és belátási képességünké is.

– Miben is áll a változás?

– Nagyon korlátozott a mozgásunk a bezártsággal együtt. Ez utóbbi sokaknál összezártságot is jelent, hisz kevesen laknak akkora házban, hogy mondjuk mindenkinek külön szoba jusson, plusz konyha és/vagy ebédlő, és udvar, kert is tartozzon hozzá. Ezért sokaknak állandóan sérül a személyes tere. Az eddig természetes tevékenységek kényelmetlen kalanddá válnak – vásárlás, sorban állás távolságtartással, a másik kerülése, fertőtlenítés – és félelem jár velük. Sokan mindezt ráadásul a szabadságuk korlátozásaként élik meg. Pedig a szabadság valójában egy szubjektív állapot, azt senki sem korlátozhatja, legfeljebb szeretné azt tenni, de ez már egy más kérdés. Akinek nagyon fontos a nyüzsgés, az nagyon rosszul éli meg ezt az állapotot, erős hiányérzete alakul ki.
Sokaknak meg kell változtatniuk szokásaikat, az életritmusukat, a mindennapi rutinjaikat, az időbeosztásukat. Ez frusztráló, mert stratégiákat kell kidolgozni, a felszabadult idővel kezdeni valamit, a megszokott tevékenységet másképp, esetleg sokkal körülményesebben, újszerűen végezni.
Az egész helyzetet átszövi a félelem. Mert ösztönösen félünk az ismeretlentől, ráadásul ismeretlen veszélytől. Valamilyen szintű félelem és féltés mindenkiben van, ha nem is annyira saját magunkért, hanem a szeretteinket féltjük, akik messze és esetleg magukra vannak, idős szülők, máshol élő gyerekek. Nem látjuk az alagút végét: meddig tart, mennyi áldozat lesz, azaz a félelemhez bizonytalanság társul, lassan szorongássá alakul.
Mindebből kialakulhat idegesség, nyugtalanság, türelmetlenség, agresszió vagy épp ellenkezőleg, tehetetlenség érzése, depresszió.
Persze lehet simán, minden különösebb gond nélkül is megélni, csak az elég ritka.

– Aztán ott van még a gazdasági bizonytalanság, a munkanélküliség réme…

– Igen, már vannak elbocsátások, illetve kevesebb fizetés, meg fizetés nélküli szabadság vagy az ígérete. Miközben elszaladtak az árak, és a folyamat még távolról sem állt le. Már emlegetik, és nagyon rövid időn belül érezni is fogjuk a gazdasági válság kellemetlenségeit. Tudjuk, minden háborúnak megvannak az áldozatai, az emlegetett és a névtelen hősei, meg a haszonélvezői. Ez a helyzet pedig, a rendelkezések és a nyelvezete következtében nagyon is hasonlít rá. Félelmetes kilátások, de előbb várjuk meg, mi lesz belőle.

– Hogy lehet elérni, hogy a családi élet ne feszültségektől, konfliktusoktól izzó káosz legyen a lakás falai között?

– Nem kötelező, hogy azzá váljék. Meg lehet próbálni ugyanúgy élni, mint eddig. Ám ha van, ha nő a feszültség, akkor természetesen elsősorban beszélgetéssel kell(ene) rendezni. Beszélni kell arról, ami történik, ahogyan ezt megéljük. Hangosan kimondva tudatosítani, hogy ezután másképp fogunk élni, mert muszáj. Nem mi akartuk így, de tőlünk függ, hogy mit teszünk. Jó lenne elővenni a megértő és türelmes énünket, meg a kompromisszumkészségünket.
Ahol a pár, a család eddig jól működött – lehet, hogy kevés az ilyen?! –, ott ezután is fog, mert megszokták, hogy odafigyelnek, ápolják a kapcsolatokat. Illetve, felmérik, hogy most szervezni, tenni kell, megoldásokat, netán elfoglaltságokat találni. Ha eddig nem volt, de most hiányzik, akkor ideje otthoni viselkedési szabályokat lefektetni. Fontos, hogy mindenkinek meglegyen a maga kis sarka, ahová visszahúzódhat. Hogy a szülő ne állandóan azzal foglalkozzék, hogy mit csinál a csemetéje, a házastársak meg örüljenek, ha több minőségi időt tölthetnek együtt, de ne vegyék rossz néven, ha a társuk az otthon végzett munkájába, esetleg a hobbijába merül. És ha van több időnk, mint eddig, pihenjünk nyugodtan, és hagyjuk, hogy a többiek is ezt tegyék a családban.

– Van-e néhány tippje, hogy milyen „szabályok” mentén közeledjenek most egymáshoz a felek? És mi az, amit jó lenne kiiktatni?

– A humorérzék kötelező lenne. Ne támasszunk új elvárásokat egymással szemben. Próbáljuk pozitívumként megélni az összezártságot, de vonuljunk félre, ha szükségét érezzük. Senki sem felelős a kialakult helyzetért, ne keressünk hát bűnbakot. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, tehát fölösleges aggódni érte. Jusson eszünkbe, hogy minden elmúlik egyszer. És végül ne reméljük, hogy ettől a helyzettől a családunk megváltozik.

– Eszembe jutottak az egyedül élők. A magány ilyenkor talán még fojtogatóbb…

– Az egyedül élők sokszor nagyon jól szervezetten élnek, és lehet, hogy könnyen feltalálják magukat ebben a helyzetben is. De ha az egyedül élő magányos, különösen, ha idős emberről van szó, akkor a magány most hatványozódik. Segíthet ilyenkor a telefon, esetleg az internet, ha tudja használni… A legfontosabb, hogy a messze élő családtagok, ismerősök figyeljenek rájuk legalább egy-egy telefonálás erejéig. Egyébként nagyon jó, ha van hobbija valakinek. A felszabadult időnknek örüljünk és használjuk ki minél jobban, minél értékesebben – beszélgessünk, olvassunk, kössünk, horgoljunk, kertészkedjünk, tegyünk végre rendet, dobjuk ki a fölösleges dolgokat stb. –, de egyszerűen örülhetünk annak, hogy többet pihenhetünk, lustálkodhatunk. Jó tartani a kapcsolatot azokkal, akik fontosak, újra lehet bogozni a megszakadt szálakat. Ne féljünk tőle, hogy mit gondol a másik, mert tíz év után egyszer csak felhívom. Örülni fog, ha csak nem egy elmaradt adósságára emlékeztetem…

– Közeledik a húsvét. Az ünnepnek erős közösségi vonzata van, amit most nem élhetünk meg. Hogyan lehet „átkeretezni”, hogy mégis ünnep legyen az ünnep?

– Fontos, hogy az érzés maradjon meg, az ünneplés, az öröm, hogy bár most is keresztre feszülünk, de feltámadunk, képesek vagyunk, leszünk újrakezdeni, és mindenképp itt a tavasz, és ez minden körülmények között jó. Az ünnepet máskor is mi tesszük azzá, ami. Persze a vallásos vetülete jelentette közösségi élmény csak virtuálisan valósul meg, de emlékezhetünk, hogy tavaly milyen szép volt, és valószínűleg jövőben még ünnepélyesebb lesz. Másrészt a kevesebb külsőség több belső megéléshez vezethet, spirituálisabbá teheti az ünnepet, ha van erre szándék és igény. A családok máskor is gyakran szétszéledve ünnepelnek. A virtuális világ segít a maga módján. Megegyezhetünk közös órában, amikor közös a gondolatunk, és ezzel közös ünnepünk lehet.

– Ön szerint mire taníthat minket ez az időszak?

– Elég sok mindenre, ha nemcsak azt várnánk, hogy legyen már vége, és minél hamarabb térhessünk vissza a régi életünkhöz. Sajnos legtöbbször elmondjuk, mert ez ömlik ránk a médiából, hogy ezután minden megváltozik, sosem lesz többé olyan a világ, mint volt, aztán marad minden a régiben. A világ és benne az ember ismétli önmagát. Pedig tovább vihetnénk néhány tanulságot. Például azt, hogy nem vagyunk a természet urai. És legtöbbször a magunkéi sem. Bármikor bármi megtörténhet. És ettől nem elkeseredni vagy elbizonytalanodni kellene, hanem hozzáedződni, felnőni hozzá. És büszkén levonhatjuk azt a tanulságot is, hogy íme, az ilyen váratlan szokatlan, szélsőséges helyzetekkel is képesek vagyunk megbirkózni. Vagy képesek leszünk, ha kell, a következő alkalommal is. Ez az időszak kiváló alkalom lehetne önvizsgálatra és önismeretre.
Persze az, hogy végül ki mit visz tovább ezekből a hetekből, netán hónapokból, az már saját beállítottságától, ráhangolódásától függ, hisz tudjuk, van, akiket a legparányibb dolgok is gondolkozásra, tanulságokra serkentenek, míg mások esetleg a traumákból, a szélsőséges helyzetekből sem vonnak le semmilyen épkézláb következtetést. Pedig ez rajtunk múlik.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek