Beszélgetés Albert Ildikó pszichológussal: Liberális alkat vagyok, konzervatív és polgári értékrenddel

485

Lapunk hasábjain jó ideig figyelemmel követhették Albert Ildikó pszichológus Korképek és kórképek sorozatát. Az ismert csíkszeredai szakember arról a máról ír, amiben élünk, miközben fogódzókat ad ahhoz, hogyan igazodjunk el a külvilágban és önmagunk lelkivilágában is akár. Az írások most kötetben is megjelentek, a bemutató ma lesz a Kájoni János Megyei Könyvtárban, 18:00 órától.

 

– Milyen indíttatásból születtek meg ezek az írások? Miről szólnak – ha valaki eddig nem találkozott volna velük?

– Ma már szinte köztudott velem kapcsolatban, hogy legtöbbször bosszúságból írok. Ez különösen igaz a szakmai indíttatású megszólalásaimra. Nagyon sok minden zavar a mindennapokban, a korszellemben, ami ebből hozzánk is begyűrűzik, illetve ahogyan minderre a hagyományos gondolkodásmód reagál. Erőteljesen érintenek a szószólók megnyilvánulásai is. Az új világszemlélet követői, néha azt is mondhatnám, hogy harcosai, igen lenézően, durván nyilatkoznak az itteni hagyományosabb gondolkodásmódról, aminek a nagy hibája az, hogy gyakran valamiféle ellenreakcióként, még hagyományőrzőbbnek, szélsőségesen konzervatívnak, sőt, teljesen anakronisztikusnak mutatja magát, ami néha karikírozza a valódi tradíciót és ezzel a mainstream éles nyelvű szószólóinak a malmára hajtja a vizet. Engem mindkét fél magatartása zavar, mert én alapjáraton liberális alkat vagyok, de konzervatív és polgári értékrenddel meg életszemlélettel. Korunk lehetőséget biztosít arra, hogy ezeket is megéljük, ha okosan tesszük. Ezért gondoltam, hogy érdemes lenne megismertetni valamennyire rendszerezetten korunk jelenségeit és tisztázni a fogalmait, ezek pozitívumait, de túlkapásait is úgy, hogy a nagyközönség számára is érthető és emészthető legyen. Ha az értelmiségi is elgondolkozik rajtuk, az nem baj, de – most ki nem fejtendő okokból – nem ő a célközönség. A mához hozzátartozik az is, hogy mindenki mindenféle fogalmakkal dobálózik. Különös előszeretettel használják az elmegyógyászat körébe tartozó betegségeket a mindennapi lelkiállapot kifejezésére. Ez megint egyrészt rengeteg rosszul használt fogalmat jelent, másrészt, ezek a magukra és másokra aggatott, elmebetegséget vagy sajátos pszichés állapotot jelölő kifejezések megbélyegzik használóikat, vagy a másikat, illetve önmagukat beteljesítő jóslatként működhetnek és egy idő után valósággá válhatnak. Elsősorban ez indított arra, hogy írjak róluk, de természetesen ezzel párhuzamosan az ismeretterjesztés is célom volt: segíteni abban, hogy a környezet könnyebben felismerje, ha valakivel baj van és segítségre szorul.

– Számomra nagyon bátor hangvételű, egyenes, nem köntörfalazó írások a Korképek és kórképek. És rendelkeznek azzal – a manapság eléggé ritka – tulajdonsággal, hogy közérthetőek! Miközben tudományos igényességgel írsz például a különböző pszichológiai jelenségekről, fogalmakról, azokat mégsem tűzdeled tele latin avagy angol szakzsargonnal. Mintha ezzel is szembe mennél egy létező korképpel…

– Örülök, hogy így látod. És fontosnak tartom elmondani, hogy sokan jelezték: bátor embernek tartanak. Ez nagyon jólesik és büszke is vagyok rá. Egyben igazolása az alapállásomnak, amely szerint csak azt érdemes megfogalmazni, leírni és kimondani, amit igaznak, helyesnek, fontosnak tartok, illetve amit igaznak, helyesnek és fontosnak tartok, azt le kell írni, ki kell mondani, mert csak így élhetek békében önmagammal és adhatok hozzá valamit a világhoz.
Ami a közérthetőséget illeti, az nekem életfilozófiám. Meggyőződésem, hogy a legnagyszerűbb gondolatokat a legegyszerűbb módon el lehet mondani. Ez áll a szaknyelvre is. Nagyon jól tudok szórakozni a néha igen nagynevű kollégákon, akik a szakmaiságot a szakzsargonnal azonosítják. Úgy gondolom, hogy a világ minden jelenségét, így a lélekét is, ki lehet fejezni szépen, árnyaltan és közérthetően. És erre igen nagy példáim is vannak, hisz Freudtól Zimbardóig, Allporttól Forgáchon (tulajdonképpen Forgácson, mert magyar származású) keresztül Csíkszentmihályiig, Popper Péterről vagy Bagdy Emőkéről nem is beszélve, mind közérthetően írták le vagy adták elő a mondanivalójukat. A szakzsargon a tudományos konferenciákra való.

– Tudjuk jól, manapság a pszichológia, a neveléstudomány is az a terület, amelyhez mindenki (is) ért. Lazán használják az emberek a depressziós, idióta, frusztrált kifejezéseket, a nehezebben kezelhető csemete biztosan hiperaktív, később már kriminális. Jól van ez így? Vagy inkább mire jó ez? S ha nem jó, kell-e tenni ellene?

– Igen, mint mondtam, többek között ez a jelenség vezetett a cikksorozatom megírásához. Mert van egy furcsa ellentmondás ezen a téren is. Miközben a betegségek nemzetközi osztályozásából az utóbbi időben több elmebetegség kikerült, ugyanakkor sok újat is felismertek, megalkottak, bevezettek. Emlékeztetni szeretnék, hogy az elmebaj megállapítása tulajdonképpen társadalmi megegyezésen alapul. Vagyis a kor és annak szakemberei vagy más emberei döntik el, hogy viselkedésben, gondolkodásban, az együttélésben mi elfogadott („normális”) és mi nem az. Ez egy nagyon kényes és vitatható kérdés, amiről a könyvben is szó van. A helyzet az, hogy a pszichés jelenségek, sajátos állapotok mindig léteztek, léteznek és létezni fognak, ha át nem írják az emberiség genetikai kódját, csak a társadalmi viszonyulás és az arányuk (!) változott, eléggé ijesztően, az idők folyamán. Ez is egy olyan jelenség, amiről nem illik beszélni, mert létezik ugye a political correctly, amely egy újabb szőnyeg alá seprést jelent, mikor alig kezdünk megszabadulni az eddig felhalmozott másféle elhallgatásoktól. Én szívem szerint mindenkit óvnék a diagnózisok használatától, ugyanakkor mindenkit arra bátorítanék, hogy mondja ki – ne hőbörögjön, hanem egyenesen vállalja fel –, amit rossznak, elfogadhatatlannak, ijesztőnek tart, de javasoljon megoldást is!

– Korunk sajátos és jellemző jelenségei a „főszereplők” az írásokban. A majd csak kialakul szemlélet, az erőltetett boldogságkeresés, a jó értelemben vett tekintélyhiány, a fogyasztás… Miért fontos ezekről írni?

– Kelet-Európa és benne az ország, amelyben élünk, három évtizede próbál felzárkózni a világhoz, ami ugye a Nyugatot jelenti. Nemcsak nagy gazdasági, hanem igen jelentős szellemi, ha úgy tetszik, ideológiai lemaradást is be kell hoznunk és nincsenek valódi fogódzóink! Úgy tört ránk a demokrácia, a liberalizmus, a szabadság, az internet és a média kétszáz csatornája, hogy erre egyáltalán nem voltunk felkészülve, és sajnos nem vagyunk még ma sem. Sem a tanügy, sem az értelmiség – amely talán maga is még hezitál –, sem az elitértelmiség – akit nem is igazán vesznek figyelembe –, sem a politikum, sem a társadalomtudósaink – már akik vannak! –, sem a média, talán ez a legkevésbé, nem képes eligazítani bennünket abban a káoszban, ami a világban és velünk történik. Úgy gondoltam, megteszem a magam eszközeivel, amit lehet. Tudom, ez csak egy fűszál a réten, hogy ne használjam az annyira elcsépelt „csepp a tengerben”-t, de sok hasonlóból áll össze az egész.

– Sokat utazó emberként hogyan látod: milyen az élet, a korkép és kórkép manapság itt, Székelyföldön? Mi a ma embere számára a legnagyobb kihívás itt mifelénk?

– Nagyon fontos és nagyon kényes kérdést tettél fel. Székelyföld, illetve az itt élők legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hátránya is: a külső-belső bezártság tette lehetővé, hogy ez a maroknyi nép itt megmaradjon, és ugyanez akadályozza abban, hogy fölzárkózzon sok aktuális követelményhez. Ebből ered a két legnagyobb kihívás is: a még mindig erősen élő hagyományos szemléletnek és életmódnak az összeegyeztetése a begyűrűző vagy gyakorlatban is megtapasztalt – hisz rengetegen dolgoznak külföldön – XXI. századi nyugati korszellemmel és lehetőségekkel. Illetve továbbra is megmaradni – bár a korszellem ezt nem tartja föltétlenül pozitívumnak – ebben az országban, ahol egyre nehezebben kezelhető, mert egyre nyíltabb a nemzetiségi ellentét, az ellehetetlenítésünk, amit eléggé sokféleképp és távlatilag nem sok jóval, azaz megoldással kecsegtető módon reagálnak le az itt élők. Meg mások is.

– Kiknek és hogyan ajánlanád az új köteted?

– Mindenkinek, aki szeretné megérteni és értelmezni viszonylag ideológiamentesen mindazt, ami ma a világban és, ennek következtében velünk, bennünk, a lelkünkben történik.

– A kórképet követi majd diagnózis? Netán terápia? Azaz, lesz folytatása a kötetnek?

– Bár úgy álltam, állított meg a szervezetem a sorozat közlésével, hogy még sok megíratlan fejezet maradt vázlatként meg a fejemben, a folytatásán eddig nem gondolkoztam. A különböző témáknál mindig kerül legalább egy-két mondat, ami utal arra, mit is lehetne tenni, vagy hogyan kellene viszonyulni az illető jelenséghez. Szerintem ezek használhatók. Az is igaz, hogy a szakmai meg a társadalmi kérdések mindig izgatnak, ezért sosem lehet tudni, mikor érzem úgy, hogy muszáj valamit még mondanom ezekről vagy hasonló kérdésekről.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek