beszélgetés a nyolcvanéves Lászlófy Pál István tanárral: Életem fénypontja, hogy középiskolai tanár lehettem…

2,361

Nyolcvanadik életévét töltötte december 6-án Lászlófy Pál nyugalmazott pedagógus, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tiszteletbeli elnöke. Tisztelői péntek délben bensőséges ünnepen köszöntötték ebből az alkalomból Csíkszeredában, a Pedagógusok Házában. Az alábbiakban életpályája fontosabb állomásairól, a születésnapi ünnepségről beszélgettünk.

Fotó: László F. Csaba

– Hogyan tekint vissza az elmúlt 80 évre?

– 1956-ban beiratkoztam a Bolyai Egyetemre, amit három évvel később egyesítettek a Babeș Egyetemmel. Nem volt könnyű megélni azt a csapást, hogy megszüntetik a magyar egyetemet, 1960-ban negyedévesen, már az egyesített Babeș–Bolyain végeztem. Mindezek mellett 1956-ban kitört a magyar forradalom, ami nagyon megviselt, diákéveimet megrázó események tarkították. Ezek mind olyan tapasztalatok voltak, amelyeket nehéz volt feldolgozni. Fiatal végzősként Szent­keresztbányára kerültem, ahol akkor egy reál-humán gimnázium működött, ott matek-fizika tanárként dolgoztam. 15 évet töltöttem itt, először tanárként dolgoztam, majd a gimnázium igazgatója lettem. A feleségemet is itt ismertem meg, ő 1961-ben végzett, a tanítványom volt, majd 1962-ben elvettem feleségül. Nagy a kötődésem Szentkeresztbányához, a feleségem rokonainak többsége, aki még él, mind ott van. 1975-ben bekerültem szakfelügyelőnek Csík­szeredába, négy és fél évet voltam matematika-fizika szakfelügyelő. A véletlen úgy hozta, hogy új főtanfelügyelőt kerestek, és 1979-ben kineveztek főtanfelügyelőnek, ez szintén négy és fél évig tartott, a Sütő Andrásnál tett látogatásomig. Az akkori rendszer emberei lehallgatták az utolsó beszélgetésünket, és kijelentették, hogy Romániában nincs helyem a tanügyben. Ez nem nagy kitüntetés, de ma is bizonyítja, hogy akkor sem voltam más ember, mint most vagyok. 1984-től tanár voltam a mai Márton Áron Gimnáziumban, majd 1994 és 2000 között az intézmény igazgatója. Nyugdíjazásommal befejeződött az aktív tanári pályám, de 1991-ben egy lelkes csapattal megalapítottuk a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ), annak voltam az elnöke, 1991-től 2011-ig. Ez volt röviden az aktív pályám. 19 éve nyugdíjba vonultam, de azóta is aktív vagyok mint az RMPSZ tiszteletbeli elnöke. Amíg az egészségem engedi, szeretném azt a közösséget szolgálni, amelyikbe mindig is beletartoztam.

– Mi tartozik a jelenlegi feladatköreibe?

– Az elnök urat helyettesítem, ha nem tud valahol megjelenni. Gyűléseken, konferenciákon én képviselem az RMPSZ-t az ő kérésére, amikor szükség van rám. Ezenkívül, hat éven keresztül, tavalyig én feleltem a csángó oktatási programért, most a szovátai területi oktatási központ fejlesztésén dolgozunk. Az elnök úr felhatalmazott, hogy én vezessem a fejlesztést. Ez abban áll, hogy a meglévő épületet felújítjuk és a mellette vásárolt telken wellnessközpontot hozunk létre. Az a célunk, hogy a wellnessközpont ne csak a vendégeket szolgála, hanem a környék ifjúsága órarend szerint bejárjon és megtanuljon úszni. Szovátán mindenki mindenre gondol, fejlesztenek, de mi vagyunk az elsők, akik gondolunk arra, hogy létrehozunk valamit az ifjúságnak. Tervünk szerint sokoldalú turisztikai, ifjúsági központtá fejlesztjük az intézményt, megtartva a konferencia- és oktatási központ jellegét is. Ezáltal egy szép álom valósul meg. Reméljük, hogy jövő év végére vagy 2012 tavaszára átadásra kész lesz a központ, és Szováta egyik gyöngyszeme lesz.

– Mit tart legnagyobb eredményének pályafutása során?

– Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy középiskolai tanár lehettem, s hogy itt, Csíkszeredában, a Márton Áron Gimnáziumban kétszer négy-négy évig osztályfőnök voltam. Más szóval, nekem a tanári minőség az, ami értelmet ad életemnek. Édesapám, amikor elvégeztem az iskolát, azt mondta: „Légy orvos vagy mérnök”, én azt mondtam, ne haragudjon, tanár leszek. Olyan középiskolai tanáraim voltak, akikre fel tudtam nézni, engem ez a környezet nagyon meghatározott. Alsórákosról származom, Brassóban végeztem a középiskolát, a sztálinvárosi 4. sz. magyar gimnáziumban. A volt katolikus gimnázium tanárai tanítottak engem, ők mind doktorált, Európát járt emberek voltak, tartással és műveltséggel rendelkeztek, sugárzott belőlük az értelem és a gyermekek szeretete. Én ezt tanultam, nekem nem lehetett más pályára menni, annyira hatott ez rám emberileg. A legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy középiskolai tanár lehettem, ha életemben mást nem csináltam volna, már ez is megérte, hogy éltem. Osztályfőnökként nemcsak tanítottam, de neveltem is a gyermekeket. Én ma Csíkszeredában, ha kilépek az útra, nagyon sokan megszólítanak a volt diákjaim közül. Mindig azt mondtam, hogy az az igazi tanár, akire emlékeznek. Én így vagyok a volt tanáraimmal, még 60 év múltán is emlékszem rájuk, előttem van mindenkinek az arca. Olyan tanáraim voltak, akiktől példát kaphattam, én is ilyen tanár akartam lenni. Hogy mennyire sikerült ez, azt a tanítványaim tudnák elmondani. Az volt az életem fénypontja, hogy középiskolai tanár lehetek, s azon belül osztályfőnök. Ebből élek ma is: a gyermekekből és az ő szüleikből, akikkel szoros kapcsolatot ápoltam.

– Hogyan látja jelenleg Hargita megye oktatási helyzetét?

– Nem tudom az országos viszonylatból kiszakítva nézni a megyét, inkább azt mondanám, a hazai oktatás nagy válságban van. A fordulat után vártuk a változást, reménykedtünk, hátha lesz egyszer egy bátor, okos ember, akit miniszternek kineveznek és elindít egy olyan reformot, ami megújítja az oktatási rendszert. Mindig azt szerettük volna, hogy a magyar nyelvű oktatásnak megőrizzük viszonylagos önállóságát. Próbáltuk megvalósítani ezt, de minden évben nehéz és fájdalmas tapasztalat volt megélni, hogy nem lehet kézzelfogható eredményt felmutatni, mert mindig visszahúznak a ki nem dolgozott, át nem gondolt elméletekkel. Elöljáróink tönkretették az oktatást. Sokan mondják, hogy nincs minőség. Hogy legyen minőség, ha nem tudunk eljutni oda, hogy megszervezzünk egy normális érettségi vizsgát? A bekamerázás módszerével a társadalom abból indul ki, hogy mindenki csal, megalázva a jóindulatú embert. Ezzel a neveléssel nem tudok egyetérteni! És nem volt képes senki arra, hogy ezt leállítsa és a lényegre fókuszáljanak, arra, hogy tartalmilag megújuljon az oktatás. A hazai közoktatás egyik legnagyobb sebe, hogy tönkretették a szakoktatást. Nem úgy nevelik a gyermeket, hogy megfeleljen annak, aminek a szakoktatás hivatott. Semmi stabilitás nincs a hazai oktatási rendszerben, a jelenlegi vezető sem tesz ezért semmit. Nagyon lemaradtunk az európai élvonaltól, s nem azért, mert nincsenek tehetséges gyermekek, hanem mert a szervezés, a tartalmi megújulás elmarad. Generációk sínylik meg, hogy ilyen gyenge színvonalú és tartalmatlan az oktatás.

– Mi lenne a legfontosabb az erdélyi magyar pedagógustársadalom számára?

– Nem marad más, mint az, hogy ezt a minősíthetetlen oktatási rendszert, amíg meg nem változik, a káros hatásaitól mentesítsük. Ezért próbálunk mi, az RMPSZ támpontokat adni, lelkesíteni, elismerni a tanárok munkáját, hogy ne veszítsék el a reményt. Az nem pedagógus, aki reménytelenül megy be az órára, és semmit nem tud adni, csak megtartja az órát és kijön. Sajnos, tele van ilyennel a pálya, eljutottunk oda, hogy nagyon kevés a hivatásának élő pedagógus. Márpedig pedagógusnak, tanárnak lenni hivatás. Aki ebben a szakmában ha nem hivatásszerűen éli az életét, az favágó. Nagyon sok ilyen favágó van, aki lélektelenül vágja a fát. Én állítom, hogy ha a magyar oktatásban is sokkal több hivatásának élő tanító néni, óvó néni volna a pályán, még a rossz rendszer dacára is sokkal jobb eredményeket érhetnénk el.

– Hogyan élte meg a 80 éves születésnapját?

– Egyszer éreztem életemben, hogy eltelt az idő: 55 éves koromban. Hogy miért, ma sem tudom megmagyarázni. Nem is nagyon szeretem az ünneplést, mert nem azért végzem a munkámat, hogy kitüntessenek. Persze, jólesett, hogy annyian szeretnek. Nagyon sok kitüntetést kaptam, 20 embernek is adhattak volna ebből, akik sokat tettek, de nem volt, aki felfigyeljen rájuk. Szoktam mondani, hogy ezek nevében is veszek át kitüntetéseket, mert ha rám figyelnek és megtisztelnek ezzel, akkor elfogadom. Az igazi kitüntetés viszont az, hogy szeretnek a tanítványaim. Azt nem veszi el tőlem senki, hogy Pali bácsit az úton megállítják, elbeszélgetünk. Ez a tanárember igazi megtiszteltetése.

– Ha jól tudom, emlékkönyvet is kapott…

– Ez volt az egésznek a fénypontja: elküldtek egy felhívást, hogy aki szeretne köszöntősorokat megfogalmazni, írja meg, s összeállt egy kötet. Szép, hogy ennyien megemlékeztek rólam… Az emlékkönyvet elteszem, unokáim forgatják majd, emlékezve munkásságomra. A Jóisten legnagyobb áldása, hogy egészséget adott nekem – persze vannak kisebb krónikus betegségeim, de nem hagyom magam –, erős a hitem, és remélem ez elkísér a sírig.

Barabás Emőke

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek