Berta Zoltán hűsége

145

Maradék… Maradik… Ez áll a fejlécén annak a semmihez sem hasonlítható, friss nyomdaillatot árasztó, nyolcoldalas kiadványnak, amellyel Berta Zoltán ajándékozott meg faluja nagy ünnepén, a reformáció 500 éves évfordulója alkalmával szervezett ünnepségen. A műnyomópapírra nyomtatott újság két nyelven, magyarul és szerbül lexikoncímszó-tömörséggel mutatja be a maradéki iskolák rövid történetét, a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, a település múltját, illetve magyarul a református templomot, valamint szerbül a pravoszláv és a római katolikus templomot. Ugyanott Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a tartományi parlament elnöke ünnepi gondolatai, no meg helyi politikusok – Detelin József, Petar Filipović, Saša Milošević – üzenetei olvashatók. Beszédesek a különböző eseményekről közölt képsorok is.

Berta Zoltán Fotók: Martinek Imre

„A termékeny szántók, gyümölcsösök övezte Maradék a Fruška gora lankáin, a Szerémségi Körzetben, Inđija Község nyugati részén fekszik. Írásos emlékeink 1498-ban említik először Maradék néven, bár a római korból fennmaradt, az ásatásokkor (1985) felszínre került leletek azt bizonyítják, hogy az ókorban is lakott terület volt. Az írások szerint Maradékot településként először 1702-ben említik. A történelem folyamán gyakran változott a lakosság összetétele, főleg a háborúk okozta vándorlások miatt.
Az utóbbi népszámlálások a lakosság csökkenésének tendenciáját jelzik: 2002-ben még 2298 lakosa volt, 2011-ben már 2095. Maradék mindig is multietnikus, multikonfesszionális, multikulturális település volt. Napjainkban a falu többnyire szerbek, magyarok, horvátok és más, kisszámú nemzetiségek élnek.
A villamosítással 1928 tavaszán új fejezet kezdődött a maradékiak életében is.
Három temploma a történelmi-kulturális örökség részét képezi” – olvasom a Maradék története című írásban.
Beszélgetőtársam, Berta Zoltán nyomdaipari mérnök elégtétellel nyugtázza, hogy „most mindenki Maradékról beszél”.
– Nyilvánvaló, mert a reformáció 500. évfordulóját Maradékon ünnepeljük, úgyhogy most rivaldafénybe került a település – jegyezte meg.

A református templom

A települése történetéről olvasottakat azzal egészíti ki, hogy Maradék a Tarcal-hegység déli lankáin fekszik, a Szerémség része. Mint mondja, ez a tájegység a történelmi Magyarország virágzó része volt, aztán jött a török pusztítás, elnéptelenedett. Majd újratelepítették a három birodalom határán meghúzódó területet. A maradéki magyarok elődei Bácskából érkeztek. Azt már későbbi olvasmányaiból tudom, hogy Szerémség az egyik leghányatottabb sorsú terület volt a nyugati és a keleti kereszténység határán, illetve a keresztény és az oszmán világ érintkezési vonalán: a Római Birodalom idején Sirmium volt a neve és Pannonia provinciának volt része. Az Avar Kaganátus idején timocsánok lakták, később bolgár fennhatóság alá került. 827-ben a Frank Birodalom részévé vált a Szlavóniai Hercegség részeként. A tizedik században Magyarország része lett, lakosságának többsége ekkor magyar volt. A mohácsi vészt követő időszakban rövid ideig a szerb Cserni Jován vette birtokba, majd 1541-ben következett a török megszállás, a terület kisebbik része 1688-ban, a többi 1718-ban szabadult fel és került Habsburg fennhatóság alá. A török hódoltság ideje alatt a térség magyar lakossága nagyon megcsappant, majdnem teljes mértékben elpusztult. Az uralomváltás után németeket, szlovákokat, cseheket, ukránokat és albánokat telepített az osztrák adminisztráció, az első magyar telepek a 18–19. században jelentek meg, dunántúliakat és bácskaiakat telepítve Inđia és Ürög mellett Maradékra is. A Szerémséget – Verőce és Pozsega vármegyékkel együtt – Fiuméért cserébe 1764-ben Horvátország kapta meg.

– Ennek aztán az lett a következménye, hogy a đakovói (diakovári) püspökség alá került Maradék, s akkor a đakovói püspök horvát papokat küldött a térségbe és horvátosítottak – vázolja a történteket Berta Zoltán. – Elődeinket válaszút elé állították: vagy megmaradnak katolikusnak és beolvadnak a katolikus horvátok közé – mert ugye meg kellett változtatni a nevet, úgy anyakönyveztetni –, vagy találnak maguknak egy olyan vallást, amelyben szabadon gyakorolhatják az anyanyelvüket.
S elmesélte, hogy a maradékiak előbb a diakovári püspököt, Josip Juraj Strossmayert keresték fel kérésükkel, hogy biztosítsanak számukra magyar papot, de kérésük süket fülekre talált. Utólag értettem meg, hogy miért: a Linzből Eszékre költözött német, osztrák családban született Strossmayer a horvát nacionalista Nemzeti Párt vezetője volt, támogatta a horvát nemzeti törekvéseket, az 1848–49-es forradalomban Josip Jelačić seregeit segítette a magyar forradalmárok elleni harcokban, később a magyar politikával szemben fellépő horvát ellenzék vezéralakja, a magyarokkal való kiegyezés ellenzője volt. Így hát nem csoda, hogy a maradékiak nem leltek nála meghallgatásra.
– Elődeinket nagyon durván elutasította Josip Juraj Strossmayer – folytatja a történetet Berta Zoltán –, ezután Pestre mentek, s ott azt mondták nekik, hogy a református hitben szabadon lehet az anyanyelvet gyakorolni és lelkészt is adnak. Így történt Maradék visszamagyarosítása. Ez 1896-ban volt, 1996-ban ünnepeltük református egyházunk százéves fennállását. Most ott tartunk, hogy még létezünk, még vagyunk – nyugtázza elégtétellel.
Mint mondja, nem túl népes a település közössége, s máris sorolja a számadatokat, az arányokat:
– Maradék olyan kétezer lelket számlál, ennek fele – lehet, hogy valamivel kevesebb is, mint ezer – magyar, s ebből a feléből olyan hetven százalék római katolikusnak vallja magát, harminc százalék meg reformátusnak.
Véleménye szerint a római katolikus plébános a korábbi horvát gyakorlatot folytatja, erőteljesen asszimilál, „úgyhogy az Istvánok azok Stepanok, az Arankák Zlatók”. Tény, hogy míg a Vajdaság többi magyarlakta részén magyar papok szolgálnak, vagy más anyanyelvű papok révén, de biztosítják a magyar nyelvű szolgálatot, addig a Szerémségben a katolikusok lelki gondozását horvát papok látják el, horvát nyelven. A plébánia a szávaszentdemeteri római katolikus püspökséghez tartozik, a püspökséget XVI. Benedek pápa hozta létre, leválasztva a hajdani diakovári püspökségtől. S bár az egyházmegye a diakovári-eszéki érsekségnek van alárendelve, püspöke nem tagja a horvát püspöki konferenciának, hanem a belgrádi székhelyű szerb római katolikus püspöki konferencia tagja.
Berta Zoltán a terem falain látható fényképekre hívja fel a figyelmet, mondván, hogy a felvételek dokumentálják a település sokszínű és sokrétű magyar művelődési életét. A terem is, amelyben beszélgetünk, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tulajdona, itt találkoznak a magyar közösség tagjai – felekezeti hovatartozástól függetlenül.
A művelődési egyesület székháza a református templom udvarán áll, a templomban zajló történésekről az udvaron elhelyezett hangszórókból szerzünk tudomást. A templomi szertartás lejárt, egyházi és világi méltóságok ünnepi beszédben méltatják a fél évezredes eseményt.
Szó esik az egyházaknak a pártállami időszakban betöltött szerepéről.
– Ez az időszak a második világháborútól a berlini fal lebontásáig, összeomlásáig tartott – határolja be időben a vizsgált korszakot Berta Zoltán, megjegyezve: – Akkor másod- vagy harmadrangú szerepet szántak az egyháznak, mintegy kiközösítették a mindennapi életből. De azért a magyarok nem fordítottak hátat az egyházuknak, a vasárnapi iskola is működött, az istentiszteletekre is eljártak. És nem lehet azt mondani, hogy itt valaki kemény, szélsőséges megkülönböztetésben részesült, ha egyházi életet élt. Inkább… hogy is mondjam?…, megtűrték az egyházat a szocialista világban. Nyilvánvaló, hogy annak idején, aki nem volt párttag, nem lehetett vezető beosztásban, de nem voltak üldöztetések.
Az egyházak szerepéről ír a már idézett, friss nyomdaillatot árasztó lap is, amelyet Berta Zoltántól kaptam:
„A templomok és az iskolák mindig is meghatározóak voltak a maradékiak életében. Az 1905-ös népszámlálás adatai, valamint a Karlócai Érsekség iratai szerint Maradékon négy iskola létezett: a szerb, a római katolikus kommunális, a magyar egyházi és az evangélikus-református iskola. Az első szerb nyelvű iskolát 1826-ban nyitották meg. A magyar nyelvű oktatás a református egyházközség megalakulása után, 1898-ban az imaházban kezdődött, majd a XX. század elején felépült iskolákban folytatódott.
A mai nyolcosztályos, egyemeletes iskola 1969-ben épült fel, és a neves szerb költőről, Branko Radičevićről nevezték el. A költő születésnapja, március 15-e, az iskola ünnepe. Jelentős eseménynek számít, hogy a 2015/16-os tanévben, 37 év után ismét megnyílt a magyar tannyelvű, összevont tagozat I–IV. osztályig” – olvasható A maradéki iskolák története című írásban.
Az egyház mellett az iskola is jelentős szerepet játszott a helyi magyar közösség életében, noha a magyar nyelv kiszorult a római katolikus hitéletből, s mintegy négy évtizede a magyar oktatás is megszűnt a faluban. Berta Zoltánnak még szerencséje volt, ő még magyarul tanulhatott az elemiben.
– Intézményes magyar nyelvű iskolai oktatás 1978-ig volt Maradékon, utána megszűnt. Hogy miért szűnt meg? Én akkor ahhoz túl fiatal voltam, hogy azt tudjam, csak úgy másodkézből, másoktól hallottam – vág bele a szomorú történetbe. – Az az igazság, hogy akkor, a szocializmus idején a magyar értelmiségiek, a magyar politikum nem nagyon törődött a szórvánnyal, nem nagyon törődött azzal, hogy mi is van, inkább a saját pozíciójuk volt a fontosabb. Nem verték félre a harangot. S nemcsak a maradéki magyarok, de a szerémségi magyarok is magukra lettek hagyva. Bár Újvidék közel van, s a magyar politikusok is itt voltak, de különböző indokok miatt – lehet, nem akarták, hogy a pozíciójukat kérdésessé tegyék, vagy magukat nacionalistának tüntessék fel – nem kérték ezt számon, úgyhogy megszűnt.
Az iskola megszűnte után a maradéki magyar szülők vagy szerb tannyelvű iskolába íratták gyermeküket, vagy vállalták az ingázást Újvidékre. S bár nem nagy a távolság, a Tarcal-hegység szerpentinjein nem könnyű az átkelés, főleg télvíz idején.
Berta Zoltán az utolsó generációk egyikének tagja volt, akik még magyarul tanulhattak az elemiben.
– Én az utolsó generáció – nem a legutolsó! – vagyok, aki a négy osztályt itt Maradékon fejezte be, összevont tagozaton – meséli iskoláztatásának történetét. – Utána felsősként szerb tagozatban tanultam itt Maradékon, később egy részét Inđián – ez egy kis városka itt Maradék közelében –, utána Újvidéken, majd pedig Zágrábban jártam főiskolára, az egyetemi tanulmányaimat Újvidéken fejeztem be.
Gyermekeit mindvégig magyar iskolába járatta, vállalva, hogy naponta ingáznak Újvidékre. Szerencséjük volt, hogy ő is, meg a felesége is Újvidéken dolgoztak és dolgoznak mind a mai napig, így a gyermekek naponta való utaztatását meg tudták oldani.
– Igen, Újvidékre jártak iskolába, mert akkor még itthon nem volt magyar iskola, nem volt lehetőség, nem voltak adottak a körülmények – vázolta a gyermekek ingáztatásának okát. – Nem állt össze több szempontból, hogy lehessen ezt az iskolát indítani, úgyhogy ők ott jártak. De aktívan részt vesznek az itteni kulturális életben…
Mint mondja, sokkal könnyebb, kényelmesebb lett volna beköltözni a városba, mert ott van a munkahely, ott volt a gyermekek iskolája, de fontosnak tartotta mindvégig azt, hogy az értelmiségi jó példával járjon közössége előtt.
– Énnekem sokkal egyszerűbb és könnyebb lett volna, hogy áttelepedjek Újvidékre és ott legyek közel a munkahelyemhez, a párom is ott dolgozik… A példamutatás, az a hiteles… Nem bort iszunk s vizet prédikálunk, hanem tessék bizonyítani!
És Berta Zoltán, elkötelezett társaival együtt bizonyított. Munkájuknak, hitüknek eredménye is lett.
– Két évvel ezelőtt nagy-nagy erőfeszítések árán újból sikerült Lázárt feltámasztani a sírjából: sikerült újraindítani, igaz, összevont tagozattal, hat tanulóval a magyar nyelvű oktatást – közli elégtétellel –, pislákol az a láng. Ha minden úgy lesz, ahogy szeretnénk, az idén még több diák lesz az iskolában. Nap nap után a maradéki iskola igazgatójával akciózunk nemcsak Maradékon, hanem a környékbeli falvakban is. Tegnap is szülői értekezlet volt Satrincán, ahol őnekik is egyszerűen ecseteltük az anyanyelvű oktatás előnyeit, fontosságát, a lehetőségeket, amik most vannak, úgyhogy bízunk, reménykedünk. Nagyon fontos, hogy ne történjen újból a kiesés, hanem amit megindítottunk, az éljen.
Elégtétellel nyugtázza, hogy a Magyar Nemzeti Tanács programja révén a magyarul tanulni vágyó magyar gyermekeket iskolabusszal szállítják Újvidékre, „de fontos lenne itt helyben tanulni, mert a gyermekek az utazással naponta egy órát veszítenek”.
– Közel van, igaz, Újvidék, de a Tarcal-hegység kanyargós, ezek az utak tudnak viszontagságosak lenni… – hangsúlyozza a helyben való tanulás fontosságát.
Ha már az ingázásról esett szó, kíváncsi voltam arra, hogy mennyire mobilis a maradéki magyar közösség, mennyire kényszerülnek arra, hogy másutt keressék meg a napi betevőt, illetve mennyire érintette meg az itteni fiatalságot a nyugaton való boldogságkeresés kényszerű divatja?
Beszélgetőtársam válaszaiból azt szűrtem le, hogy a maradékiak inkább helyben maradnának.
– Főleg földművelésből élnek itt az emberek, viszont Maradéknak jó az elhelyezése, mert itt vannak a kisebb-nagyobb városok, s a földművelés mellett több családtag munkát is vállalhat – sorolja. – Nem nagyobb szakképzettséget igénylő munkákról van szó, hanem máról holnapra betanítottról, de ennek köszönhetően innen nem nagy az elvándorlás.
Mint mondja, ezen a környéken nem jutott el ide az, ami a tömbben, a határ mentén zajlik: nemcsak falvakról, hanem a városokból is nagy az elvándorlás.
– Itt azt tapasztaljuk, hogy nem nagy az elvándorlás, kivált, hogy – s ezt ki kell mondani! – mögénk állt a politikum: a nemzeti tanács mögénk áll, az anyaország mögénk áll a különböző programok révén. Ilyen még nem volt, csak bele kell kapaszkodni! – hangsúlyozza Berta Zoltán. – Nos, erre kell buzdítani az ittenieket, hogy éljenek a lehetőséggel, hogy bátran vállalják a magyarságukat.
S a bátorságnak, a magyarság vállalásának, no meg annak, hogy hajlandóak tenni is érte, az eredménye is megvan: öt évvel ezelőtt sikerült kétnyelvű táblát elhelyeztetniük a település bejáratainál, „mikor jöttek be, láthatták”.
– Össze is lett firkálva, de meg kell szoktatni a többségi nemzetet, hogy igenis, létezünk, vagyunk és igenis, büszkék vagyunk arra, hogy vagyunk – hangsúlyozza, megjegyezve, hogy óriásiak a lehetőségek, és „nagyon fontos az itteni emberek példamutatása”.
Berta Zoltán tudatosan vállalta a példamutató értelmiségi szerepét. Mint mesélte, a faluban és Inđiában, illetve a közeli nagyvárosban, Újvidéken folytatott tanulmányai után Zágrábban szerzett nyomdamérnöki diplomát, majd Újvidéken teljesítette ki tanulmányait. A nyomdaiparral már korán eljegyezte magát: a szakmában kezdte gyakornokként 1987-ben, s a szakmában érte el karrierje csúcsát is: a Vajdaság legjelentősebb nyomdaipari vállalatának, az újvidéki Magyar Szó Kft. Forum Nyomdának az igazgatója.
A nyomdászat ezen a vidéken másként honosodott meg és másként fejlődött, mint Európa más tájain. Gutenberg találmányát, a mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás születését 1456-ra keltezik a művelődéstörténészek. Magyarországon már húsz év múlva könyvet nyomtatnak: Budán 1472-ben jelenik meg Hess András nyomdájában az első két könyv, a Cronica Hungarorum (Magyarok Krónikája) és a Magnus Basilius: De legendis poëtis – Xenophon: Apologia Socratis (A költők olvasásáról – Socrates védőbeszéde) – ez utóbbi két mű egy kötetben látott napvilágot. A Balkánon húsz évvel később, Montenegróban jelennek meg az első könyvek. Tevan Andor, a neves nyomdász, könyvművész, kiadó és nyomdászati író A könyv évezredes útja című, jelentős nyomdatörténeti művének Szomszédaink könyvnyomtatásának története fejezetében írja: „Ivan Crnojevics, montenegrói fejedelem a törökök elől Velencében keresett menedéket. Itt ismerkedett meg Andrea Torresanus de Asolával, Aldus Manutius apósával. Ez az ismeretség a magyarázata, hogy visszatérése alkalmával teljes nyomdafelszerelést vitt magával Cetinjébe. Macarij szerzetes 1493–94-ben ezzel a felszereléssel négy liturgikus szláv nyelvű könyvet nyomtatott, köztük egy Oktoicht (az ortodox templomokban szokásos reggeli és esti imák gyűjteménye). Macarij 1496-ig működött Cetinjében. Tizenkét évvel később román földön, Târgovistében találjuk, mint Nagy Radu fejedelem szívesen látott vendégét.” Tevan szerint „Belgrádban állítólag 1552-ben alapították az első nyomdát. A Raguzából származó belgrádi nyomdász neve Troján Gundulíc”. Mint írja már idézett művében, „minthogy Belgrád már 1521 óta török uralom alatt volt, kétségesnek tűnik, hogy a törökök nyomda felállításához beleegyezésüket adták volna”. Állítását támasztja alá az a tény, hogy II. Bajazid szultán 1483-ban törvényt hozott, amelyben halálbüntetéssel sújtotta azokat, akik könyvnyomtatással foglalkoznak, 1515-ben I. Szelim szultán megújította ezt a törvényt. Belgrád ugye 1521-ben esett el, Buda pedig 1541-ben. Tehát Bajazid könyvnyomtatást tiltó törvénye a török hódoltság alatt lévő területeken is érvényben volt egészen 1718-ig, azaz a török hódoltság végéig. Törökországban amúgy 1726-ban (más források szerint 1727-ben) alakult meg az első török nyomda, korábban szórványosan kaptak engedélyt vándornyomdászok egy-egy adott mű kinyomtatására. Az első török nyomda alapításának is van magyar vonatkozása, ugyanis
III. Ahmed szultán Ibrahim müteferrikát bízta meg a nyomda vezetésével. Kortársai szerint Ibrahim Kolozsváron született 1670 körül, húszéves korában került török fogságba. Mohamedán lett és tolmácsként, meg követként szolgált a Portán. Éveken át a rodostói száműzetésben élő II. Rákóczi Ferenc fejedelem tolmácsa és sztambuli ügyeinek intézője volt.
Ibrahim müteferrikának Isztambulban és Rodostón is szobrot emeltek, jómagam a rodostói szobrot koszorúzhattam meg évekkel ezelőtt a magyar–török kapcsolatok és a törökországi Rákóczi-emlékek jeles kutatója, Beder Tibor csíkszeredai nyugalmazott tanár társaságában. Müteferrikáról 1919-ben ír először a német szakirodalom, Kós Károly 1924-ben a Pásztortűz folyóiratban közölt tárcát arról, hogy miként szerzett tudomást a kolozsvári származású török nyomdászról. Az általa vezetett nyomdában 17 történelmi munka és szótár jelent meg 24 (más forrás szerint 25) kötetben, a kötetek össz-példányszáma 12 500.
A török hódoltság után az osztrák fennhatóság alá került területeken az új lakosság betelepedésével együtt honosodtak meg vagy éledtek újra a különböző foglalkozások, köztük a nyomdászat is. A témába vágó írásokat keresve az interneten találtam meg Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című monográfiáját, amely azt írja, hogy „1769-ben keletkezett az első nyomda a vármegye területén, Újvidéken”, Tevan Andor már idézett művében pedig azt írja, hogy „Belgrád 1831-ben kapta az első nyomdát. Montenegróban, ahol a török megszállás előtt 1496-ban nyomták az utolsó könyvet, 1834-ben állítottak fel ismét nyomdát.”
A nyomdával együtt megjelentek a lapok is, s a Berta Zoltán által vezetett üzem nagyjából egy évszázaddal az első újvidéki nyomda üzembe helyezése után jött létre, itt is – természetesen – lapokat és folyóiratokat is nyomtatnak.
Három évtizedes nyomdász pályafutása alatt a szakember megérte és végigkísérte az iparág rohamos fejlődését.
– Amikor odakerültem, akkor még működött a magas nyomású ólom rotációs gép, ismertem még a cinkográfiát, a kézi szedést meg a gépi szedést. S akkor átmentünk az analóg technikára, megjelent a fényszedés és négy évvel ezelőtt ebből az analóg világból – a szikétől s a filmektől, ugye – áttértünk a digitális világba – vázolta röviden a fejlődés menetét.
Én is tanúja lehettem ennek a fejlődésnek, kezdetben lapunkat, a Hargita Népét – akárcsak a rendszerváltás előtti elődjét, a Hargita napilapot – orosz linotipeken szedték, a sorokat fémtálcán rendezték oldalba, a címbetűk egy része pedig még a két világháború között működő, 1948-ban államosított Szvoboda-féle nyomdából származott. A kész oldalakat kalanderezték – különleges vastag kartonba préselték, még őrzök pár kalander-ívet –, a kalander papírt fél henger alakú formába helyezték és kiöntötték a rotációs ólomformát. Két forma, négy A3 méretű újságoldal került egy ólomhengerre, ezeket szerelték a keletnémet gyártmányú Plamag rotációs gépre. Ugyanilyen gépekkel dolgoztak Berta Zoltánék is.
– Ezeket a hatvanas-hetvenes években vásárolták, s a keleti piacon ezek voltak a vezető gépek – mondta beszélgetőtársam. – No de azután a következő rotációs gépeket már Nyugatról szereztük be. Az égvilágon semmi gond nem volt azokkal a gépekkel, nagyon jók voltak az akkori világban, jól is működtek.
A Forum nyomda a nyomtatványok széles palettáját készítette, Berta Zoltán megfogalmazása szerint „mindenevő nyomda”.
– Van a rotációs, a könyveket magasnyomáson, utána síknyomáson készítettük, de újságok, hetilapok, katalógusok, gyönyörű könyvek, prospektusok is kerültek ki tőlünk – hangsúlyozza. – És most ott tartunk, hogy a Forum nyomja a Vajdaság két napilapját.
Mint mondta, a lapok példányszáma változó, a Vajdaság magyar nyelvű napilapját, a Magyar Szó című újságot átlag 25 ezer példányban nyomják, a szerb nyelvű Dnevnik napilapot pedig 30 ezerben.
– Nagyon széles a skálánk – mondta elégtétellel a nyomdaigazgató. – Amire nagyon büszkék vagyunk, s ez az egyik referencia-munkánk: postabélyeget is nyomtatunk három országnak, Montenegrónak, Szerbiának és Boszniának. A postabélyeg-nyomtatás a nyomdatechnológiának a csúcsa – fűzi hozzá, megjegyezve, hogy a bélyegnyomtatás „ott van a pénznyomtatás mellett, de értékben ugyanott van, mert minden kis bélyegecskének megvan a nominális értéke, sőt, a piaci értéke még ezerszer is több lehet”.
Jólesett a világ – magyar világ? – másik végén elbeszélgetni egy olyan emberrel, akit ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint engem. S jólesett beszélgetni egy olyan emberrel, aki a közösségi értékeket is fontosnak tartja, s nemcsak fontosnak tartja, hanem cselekszik is a közösség érdekében.
– No, mondom, maradéki vagyok, a gyökereim itt vannak, ebben a közösségben élek, ennek a közösségnek próbálok segíteni, s ezt nem kötelezettségként vagy feladatként teszem – mondja hittel és meggyőződéssel. – Tehát délelőtt a nyomdában dolgozom Újvidéken, délután meg itt vagyok Maradékon. Van szőlőskertem és büszke vagyok a boromra, én támogattam ezt a rendezvényt a saját készítésű borommal – mondta mintegy mellékes, természetes dologként. – Ez az, ami éltet – zárta beszélgetésünket.

Berta Zoltán vendégbora

A borosüveg címkéjén a Petőfi Művelődési Egyesület neve olvasható, meg egy versike. Azt már nem mondta, de gyanítom, hogy a borosüveg címkéje is az általa vezetett nyomda terméke, akárcsak az a friss nyomdaillatú, kétnyelvű lap, amelynek fejlécén olvasható: Maradék… Maradik…

Sarány István

(Megjelent a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Maradék maradéka című kötetben.)

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek