Bem apó egy nagyszebeni tímárműhelyben

70

A családi legendáriumból származó történetnek járt a végére könyvekben, dokumentumokban barangolva Bács Béla János, a történet adalék az Erdélyben kialakult Bem apó-képhez.

Pillanatkép az egykori Saggasseból, ahol történetünk játszódik

Az erdélyi szász Schiller és Mülder családok több évszázados történetét feldolgozó kiadvány [1] címlapján Európa térképe látható. A Kárpát-medence körvonalai közül különböző zászlók emelkednek a magasba, az egyik lobogó csúcsa majdnem Berlinig ér, a másik zászló rúdja félig már kidőlt, a horogkeresztes pedig eltört. Az említett családokról fennmaradt írott és elbeszélt forrásokat Peter Schiller, a család egyik leszármazottja dolgozta fel és adta ki 2007-ben.

Az idők mezsgyéjén
Itt és most a Bem apóra vonatkozó rövid részletet ágyazom olyan keretbe, mely elsősorban – de nem kizárólagosan – az erdélyi szász történetírás adataira alapoz, előrebocsátva, hogy történik mindez történészi képzés nélkül.
Peter Schiller szövegét ablakokba szerkesztem, az eredetiben is kurzív részeket kurzívan szedve. Ezek olyan történelmi adalékok, amelyeket a szerző fontosnak látott beiktatni, így helyezve a családi eseményeket történelmi keretbe, azonban, amint ez kiderül, ezek több esetben is téves vagy bizonytalan információkon alapulnak.
Peter Schiller egy korábbi kiadványt [2] is idéz művében, amelynek szerzője szintén a család egyik leszármazottja Irmgard Ernst.

A történet tehát – talán első lépésben – keretről keretre haladva is olvasható, és ha (szerintem is jogosan) felmerül a kétely, némely mozzanat valóságtartalmát illetően, esetenként a bizonyosság, hogy az valótlan, akkor a köztes részekből talán megsejtheti az okokat, hogy miért is élhettek túl 140 évet kétes vagy biztosan hamis adatok a 1849-es szabadságharctól napjainkig.

Johann Georg Möfer(d)tnek élete szűk 50 éve alatt két házassága volt és halálakor hat olyan gyereket hagyott maga után, akik megélték az időskort. Ez a két család kerül történetünk középpontjába az 1848–49-es forradalom és az első világháború idején.
Anna Maria Niedlich, a gyászjelentő szerint „heves testi fájdalmak között” halt meg 1839-ben, 27 évesen. Három gyereke volt: Johann *1928, Samuel *1829 és Jósef *1832. A három kiskorú gyerekkel özvegyen maradt férfi 1840-ben vette feleségül a 16 éves Regine (vagy Regina) Reschnert, akitől két fia, Carl Albert *1842 és Gustav *1851, valamint egy lánya Juli(an)e *1847 született. A fiatal asszony, aki alig volt idősebb mostohafiainál, 30 évesen egyedül maradt három saját kisgyerekével.

Regine Möferdt, született Reschner az én szépnagyanyám. A házasságának első évtizedéből származó alábbi történetet nagynéném, Irmgard Ernst közölte 1992-ben a Hermannstädter Heimat-Boten hasábjain. A történet kapcsolatba hozza szépnagyanyámat az 1848–49-es magyarországi forradalommal – azaz megsuhan a történelem palástja.

Regine Möferdt, történetünk egyik főszereplője

A megpróbált város a szabadságharc idején

A Lengyelországból származó Bem tábornok volt az osztrákok és az oroszok ellen küzdő magyar csapatok parancsnoka Erdélyben. Két alkalommal is volt Nagyszebenben, „egyszer győztesként, egy másik alkalommal menekülés közben, legyőzöttként.”

Győztesként – egy Nagyszeben melletti csata után július elején – a Süssmann birtokra szállásolt be, Irmgard Ernst apai dédszüleihez. Legyőzöttként – Nagyszeben visszafoglalásakor, július 19-én – katonáival a Saggassen harcolt és menekülnie kellett.

Nagyszeben hosszú ideig Erdély legerősebb erődített városai közé tartozott, de a török veszély múltával fokozatosan romlik a védrendszer állapota. Emil Sigerus [4] szerint 1848–49-ben aggódtak is emiatt a város lakói, hiszen számíthattak a forradalmi seregek támadásra, lévén, hogy „minden csábítás ellenére a város rendületlenül császárhű maradt” [5] és miután 1848. májusában Teleki gróf hivatalosan is bejelenti Nagyszebenben Erdély unióját Magyarországgal, akkor ők egy összejövetelen a helyi színházban „állva énekelték az osztrák himnuszt”. [6] Az erdélyi szászok történelmi emlékezete is ebbe az irányba mozdította döntésüket, hiszen ahogyan Friedrich Teutsch [7] fogalmaz: „A nép Zápolya és Ferdinánd korát látta visszatérni és az ősöknek a Habsburg ház iránti hűségére való emlékezés megkönnyítette számukra a döntést, hogy hasonlóképpen cselekedjenek”. [8]

A Möferdt család Saggasse 3 utcai háza napjainkban
(jelenleg str. Turnului 21.sz.)

Bem és Nagyszeben
Bem tábornok [9] több alkalommal is támadást indít Nagyszeben ellen. Az 1849. január 21-i támadást a város védői visszaverik. Érdekes adalék a csatáról, hogy a védők között egy Pavolne [10] nevű, a csatában tüzérként szolgáló susztert is találunk, aki szintén lengyel származású volt, akárcsak a támadó csapatok vezére. Bem a vesztes csata ellenére, visszavonuláskor sem kímélte magát, székely katonái kellett kérleljék, hogy legyen elővigyázatosabb: „Ha Ön elesik, honnan kapunk másik Apót?” [11]
A következő, az 1849. március 10-i támadása már sikeres, a védők egy része és a lakosság már egy nappal korábban elhagyják a várost és elvonulnak a Vöröstorony-szoros, valamint a közeli hegyek irányába [12]. Habár a város bevételét tragédiaként élték meg az otthon maradottak – „Minden bizonnyal ez volt Nagyszeben egyik legiszonyatosabb éjszakája!” [13], olvassuk Emil Sigerusnál – a támadás egyik szemtanúja G. Traugott Binder, egy humoros esetről is beszámol. Andreas Rauh kőműves, a nemzeti gárda egyik tagja bekeveredik a támadók közé, akik „azt kiabálták, hogy »Éljen a magyar!« Szegény Andreas, aki egyáltalán nem tudott magyarul, miközben otthonába igyekezett, kétségbeesésében és a vasárnapi mámor hatása alatt teljes erejéből üvöltötte: »Elender [14] Magyar!«. El is jutott kis házához egy mellékutcában, ahonnan a hangját felismerő felesége eléje siettet, és azonnal befogta férje száját, bent a lakásban pedig levetette róla az egyenruhát és a fegyverzetét, és elpakolta azt”. Valószínű, hogy nemcsak a derék kőműves nem tudott magyarul, hanem a támadó székelyek sem németül, így úszhatta meg a megtorlást, akaratlanul is sértő szavaiért.
Az erdélyi szászok körében rendkívülinek mondható tisztelet övezte Bem altábornagyot, mind emberként, mind hadvezérként, és talán ez az oka annak, hogy a történetünkben sem tölt be negatív szerepet, sőt. „Különleges férfi volt, korának egyetlen olyan személyisége, aki a barát és az ellenség szemében egyformán népszerű volt” [15], írja Teutsch, majd hozzáteszi, „tüzes szeméből ki lehetett olvasni, hogy valódi vezető volt” [16] , és „Bem megjelenése az erdélyi harctéren azonnal tejesen megváltoztatta az addigi helyzetet” [17]. Sigerus is hasonlóan vélekedik: „Aki még nem látta saját szemével Bem imponáló tartását és szívósságát a harctéren, az nem alkothat valós véleményt ezen derekas tábornokról.” [18]
A város bevétele utáni időszakra az erdélyi szász történetírás úgy emlékezik, hogy Bemnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy nem történt jelentős pusztítás [19]: „Neki köszönheti a város, hogy megmaradt” [20] – írja Teutsch. Sigerus is több helyen ír arról, hogy Bem jó viszonyt ápolt a város lakóival: polgármesterével, választott tanácsával, a hírlapok szerkesztőivel [21] és az egyszerű polgáraival is, sőt a fosztogatásokat kivégzéssel büntette [22]. Bizonyára az is érdemként nyomott a latban, hogy Bem német nyelven adta ki közleményeit [23] felhívására választották meg az új városvezetést. [24] A háborús időket véve figyelembe, szokatlan módon tudományos területen is aktívak lehettek a polgárok, a természettudományok elkötelezett barátai 1849. májusában megalapították a már régóta tervezett szervezetet, »A természettudomá­nyok erdélyi egyesületét«. [25]
És, hogy ez a körülményekhez képest jó viszony elsősorban Bemnek volt köszönhető és nem általában a forradalmi csapatok vezetőinek, az abból is látszik, hogy amikor Bem átadja a várost más parancsnokoknak (Kiss ezredesnek és Csányi kormánybiztosnak), akkor elkezdődnek a visszaélések, melyeknek szintén ő vet véget visszatértekor: „Hogy Csányi nem ontott ki még több vért, azt szintén Bemnek köszönheti az ország” [26], írja teutsch. A szász történelmi emlékezés nem vádolható azzal sem, hogy csak Bemnek szánnak pozitív szerepet és mindenki másról elmarasztalóan szólnak, hisz a város egy későbbi parancsnokáról, Berde Mózesről azt jegyzik fel, hogy „igazságosan gondoskodott a rendről és nyugalomról.” [27] Szintén Berde volt az, aki első rendeletei között az iskolákat nyitotta meg „az oktatás templomait”, majd megtiltotta a pálinkafőzést gyümölcsből, hogy megakadályozza az élelmiszerhiányt. [28]
Valószínűsíthető, hogy a történetünkben július 19-re datált utcai harcra nem került sor. Egyrészt nincs adat arról, hogy Bem jelen lett volna aznap a városban – hiszen sok más forrásból tudjuk, hogy a Székelyföldön volt [29] –, másrészt az esemény harci cselekmények nélkül zajlott le [30], „a magyar megszálló csapatok kivonultak [31]”– írja a Siebenbürger Bote július 23-án – „a megváltás a magyar szabadságterror alól beteljesedett”. E szerint Bem második – Peter Schiller által említett – ütközettel járó nagyszebeni tartózkodását esetleg augusztus 5–6-ra lehetne tenni.

Jegyzetek
1 Peter Schiller: Am Rande der Zeit – Die Familien Schiller & Mülder in bewegten Jahrhunderten (Az idők mezsgyéjén – A Schiller és a Mülder családok a mozgalmas évszázadok alatt), Magánkiadás, 2007
2 Irmgard Ernst: Hermannstädter Heimat-Boten, 1992.
3 Az egykoron itt működő fűrészmalomról kapta a nevét. A Möferdt család tímárműhelyét is kiszolgálta az egykoron itt folyó patak, egy később városrendezés alkalmával vizét elvezették.
4 Emil Sigerus (1854–1947) nagyszebeni néprajzos, helytörténész, író és műgyűjtő. Szülővárosában múzeumot neveztek el róla. Az ő nagyapja, ifj. Martin Hochmeister, az első erdélyi magyar sajtótermék az Erdélyi Magyar Hír-Vivő kiadója 1790-ben.
5 Sigerus, 148
6 Sigerus, 148
7 A szász evangélikus püspök 1852-ben született Segesváron és 1933-ban hunyt el Nagyszebenben. Több kötetben írta meg az erdélyi szászok, valamint az erdélyi ágostai hitvallású evangélikus egyház történetét.
8 Teutsch, 262
9 Bem Józsefet éppen Nagyszeben márciusi bevételéért és az ellenséges csapatok Havasalföldre való kiűzése megbecsülésének jeléül, 1849. március 21-én altábornaggyá léptetik elő és megkapja a legmagasabb magyar hadi kitüntetést, a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. A kitüntetéseket április elején vette át szászsebesi főhadiszállásán. (Németh György: Bem tábornok oklevelei)
10 Sigerus, 149
11 Teutsch, 264
12 Sigerus, 152
13 Sigerus, 154
14 Jelentése: Nyomorult magyar!
15 Teutsch, 263
16 Teutsch, 263
17 Teutsch, 263
18 Sigerus, 151
19 Kisebb-nagyobb incidensek azért történtek: Soterius szenátor háza meggyúlt, „mert az ide bekvártélyozott székelyek az innen-onnan hozzájuk csatlakozott asszonyaikkal palacsintát sütöttek.” Sigerus, 159.
20 Teutsch, 273
21 Sigerus, 158: „Az alkotmányos szabadságok megerősítésének első feltétele a sajtószabadság. Felkérem az itteni lapok kiadóit, hogy továbbra is jelenjenek meg lapjaik, akárcsak korábban. Nem helyezek Önökre nyomást, azt nyomtathatnak ki, amit akarnak, és amiért felelősséget vállalnak, csak annyi a kérésem, hogy becsületes és megfelelő belátással rendelkező szerkesztőket válasszanak.”
22 Sigerus, 154, 157,
23 Sigerus, 159
24 Sigerus, 159
25 Teutsch, 281
26 Teutsch, 275
27 Teutsch, 276
28 Sigerus, 167
29 Hermann Róbert: Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc története: Július 19.: A magyarok kiürítik Nagyszebent.” „Július 20.: Bem Sepsiszentgyörgynél és Kökösnél is visszavonulásra készteti a császári csapatokat.”
30 Teutsch, 284: „Július 21-én Nagyszeben Lüders kezébe került, miután az ellenség már két nappal korábban elhagyta a várost.”
31 Sigerus, 169

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek