Bem apó egy nagyszebeni tímárműhelyben

54

A családi legendáriumból származó történetnek járt a végére könyvekben, dokumentumokban barangolva Bács Béla János, a történet adalék az Erdélyben kialakult Bem apó-képhez.

 

(Folytatás)

A bicegő hadvezér

Maradjunk egy ideig a fenti rész állításainál. Több forrásban vannak utalások arra, hogy Bem apó bicegett – „jobb lábára sántított egy sebesülést követően, honvédkabátján 8-10 lyuk volt, melyeket golyók lyukasztottak ki” [32] –, az is történelmei bizonyosság, hogy részt vett a bécsi forradalomban 1848 októberében, de hogy Windischgrätz sebezte volna meg, arról nem szólnak a források. Paul Lendvai is megjegyzi a Magyarok [33] című művében a Bécsből való menekülést, Windischgrätz nevét is említi, de a sebesülést nem: „Bem József lengyel forradalmár tábornoknak még sikerült elmenekülnie…” Egy Bemnek tulajdonított levélből szintén kiderül a Bécsből való menekülés, viszont itt sincs utalás sebesülésre. [34] Németh György szerint: „1848 októberében Bécs mozgó nemzetőrségének parancsnoka lett. Ebbéli minőségében a hónap végéig irányította a védelmet. A felkelés leverését követően álruhában mint kocsis szökött át az ostromgyűrűn”. [35]

Egy másik visszaemlékezés szerint [36] egyik sebét Bem a piski csatában szerezte [37]. (Majd később a fehéregyházi [38] és a temesvári [39] [40] csatákban is megsebesült.)

 

Dédnagyanyámnak még csak éppen annyi ideje volt, hogy utasítsa: „Gyorsan, hátra az udvarba. Egy kis ajtó vezet a műhelyhez, rejtőzzön el a cserzőkéreg között.” Alighogy eltűnt, üldözői máris megérkeztek.

Regina Möferdt tagadta, hogy bárki is ide menekült volna. Házkutatást rendeltek el. Egy császári tiszt fenyegetőzött: „Ha megtaláljuk a menekülőt, vele együtt lőjük le Önt is, asszonyom!”

A polgári származású asszony nyugodt maradt, és szerencséje volt, mert a rejtekhelyre nem találtak rá. Kissé később felkereste a menekülőt és élelmet vitt neki az előtte álló útra.

„A férfi megköszönte a segítséget és Bem tábornokként mutatkozott be”, zárja beszámolóját Irmgard Ernst. „Dédnagyanyám csak ebben a pillanatban tudta meg, hogy kinek mentette meg az életét.”

 

Tiszavirág-életű visszatérés

Nagyszeben második elfoglalása már rövid életű volt. „Gyilkos ágyúharc” és „gyilkos utcai harcok” [41] után 1849. augusztus 5-én Bem újra elfoglalta a várost.

A Peter Schiller által közreadott történet menekülés epizódja valamelyest ebbe a keretbe találna, de Teutsch leírása szerint a város előtt került sor az augusztus 6-i csatára: „Már második alkalommal sikerül, majdnem ugyanúgy, mint az első csel esetén, hogy az ellenségei elől észrevétlen Nagyszebenbe jöjjön. Augusztus 5-én elfoglalta a várost, de 6-án reggel Lüders már Nagycsűr magasságában állt orosz seregével… újra csatára került sor a Nagyszeben előtti síkon. Bem hadba állította seregének egy részét a Nagyszeben előtti síkon, egy másik része üldözőbe vette Hasford tábornok menekülőseregét, aki Nagytalmács felé vonult vissza. Amikor Hasford meghallotta az ágyúk dübörgését, kitalálta, hogy Lüders közeledik és ő is támadásba lendült. Bem két tűz közé került és teljes vereséget szenvedett. Összes ágyúja Lüders kezébe került, Bem csak egy csoda folytán menekült meg az ulánusok gyűrűjéből és Temesvár felé vonult, ahová augusztus 8-án megérkezett”. [42] Ugyanerről a mozzanatról Sigerus így ír: „De kegyes csillaga elhagyta őt (ti. Bemet – BBJ) és úgy látszott a harcok istene elfordult tőle. Nem volt képes Lüders tábornok erőteljes támadását kivédeni, és amikor terve, hogy az oroszok balszárnyát megkerülje, meghiúsult, mivel az orosz hadvezérek időben tudomást szereztek róla és a csapatok gyorsan mozogtak, legyőzött seregével vissza kellett vonulnia Szerdahely irányába.”

A menekülésről írva Breit József is megjegyzi, hogy: „Bem, mint rendesen, most is az utolsók egyike volt a hátrálásnál, és ismét csak kevés híja volt, hogy foglyul nem esett.” [43] Ez a kis részlet akár alá is támasztaná történetünket, de ugyanott azt is olvashatjuk, hogy Bem és csapata nem a városba vonultak vissza, hanem Szászsebes irányába [44]. A csatának Gelich Richard általi bemutatása azonban tartalmaz egy olyan elemet, mely nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a menekülő Bem elérhetett, ha nem is a várfalakon belül, de a falakon kívül levő tímárműhelyig. Igaz, ebben a leírásban nem császári, hanem orosz katonák üldözik: „S minthogy erre az oroszok egész első harczvonala a magaslatokon felállított magyar ágyuk leghevesebb tüzelése daczára támadásba ment át, csakhamar teljesen meg lön törve a magyarok ellenállása. Az orosz lovasság által egész a városba üldözve, miközben egy honvéd négyszög szétugrasztatott, Bem gyorsan nyugoti irányban Kis-Toronyon és Keresztény-Szigeten át, került ki felbomlott csapataival.” [45]

Megmentette, de kevesebb, mint egy negyedévnyi időre.

A magyar köztársaság tábornokait, köztük Bemet is, az oroszok végül elfogták, az osztrákoknak kiszolgáltatták és 1949. október 6-án Aradon kivégezték őket.

Itt is pontatlan a történet, hiszen köztudott, hogy Bem nem volt az aradi vértanúk között és ezt a tényt az erdélyi szász történetírás is pontosan dokumentálta: „Egy kis csomaggal, amiben személyes holmiját tartotta, pénz nélkül, egy félreeső hegyi ösvényen augusztus 19-én lovagolt a török határ irányába és miután áttért a muzulmán hitre Törökországban hunyt el 1851. december 10-én.” [46]

A Bem utáni Nagyszeben

Bem tábornokra és arra a több mint négy hónapra való emlékezés, amíg az ő rendeletei alapján irányították a várost, azért is maradhatott meg a háborús idők ellenére ennyire pozitívan a szászok körében, mert a rá következő időszakok politikai vezetésében csalódtak.

Az erdélyi szászok nem viseltettek osztatlan szimpátiával minden felszabadítóval szemben, így Haynauról így írnak: „Véres szigorúval saját nevét és Ausztriát is kitörölhetetlenül megutáltatta Haynau.” [47]

Miután 1849. júliusában a város első alkalommal felszabadul, így írnak a nagyszebeni hírlapban: „Ausztria az egyetlen menedékhely, ahol az erdélyi szász nemzeti élet civilizációja és szabad közösségi élete boldogan kiteljesedhet ”, [48] de az évtizedek távlatából már mély csalódottság érződik ki a történetíró szavaiból: „A szász nép azért vállalta az áldozatot, hogy biztosítsa nemzeti fejlődését, és lám, pontosan onnan nem kapott támogatást ehhez, akiért a vérét adta.” [49] Teutsch arra a következtetésre jut, hogy „ez a kis néptörzs mindig csak saját magára számíthatott és ezért mindig arra kellett törekednie, hogy belülről megerősödjön.” [50]

A Möferdt család a szabadságharc után

A történetünk a békésebb évtizedekkel folytatódik és követi a család sorsát.

Az 1850-es évekből származó fénykép a család központjában mutatja a bátor asszonyt, férjének mindkét házasságából származó gyerekek között, özvegységének kezdetén. A két idősebb fiú, Johann és Samuel már saját útjukat járták, az egyik kezdő hivatalnok volt, a másik városi tisztiorvos. A harmadik fiút, Josefet 1857-ben jegyezték be hivatalosan a Saggasse-i tímárműhely tulajdonosaként. Ugyanitt jegyzőkönyvbe vétetett, hogy a szövetkezetbe tömörült tímárokkal nem fog együttműködni és nem használja azok csermalmát, mely a városon kívül található.

Ennek ellenére vagy talán pontosan ennek köszönhetően lett Josef Möferdt sikeres és vállalkozása túlszárnyalta a szövetség kötelékében levőkét. 22 alkalmazottja volt. Egy 1882-as újsághirdetés szerint „kiváló minőségben állít elő mindenféle és fajta bőrt, szíjgyártóknak, cipészeknek, táskakészítőknek és csizmadiáknak” és folyamatosan jelen volt kínálatában „mindenféle bel- és külföldről származó bőrfajta nagy választékban.” Abban az évtizedben már saját csermalma volt és helyt tudott állni a gazdasági krízis idején, melyet az Ausztria–Magyarország és Románia között dúló vámháború okozott. Amikor Nagyszeben városi tanácsa az 1870-es években területeket szabadított fel építkezésre – az egykori védőfalakon belül és kívül is –, valamint új utcákat alakítottak ki és területeket parcelláztak fel, a vállalkozó több alkalommal is jelentkezett vevőnek, például a Hallerwiese-n, a felső óváros délkeleti részén, ahol többek között a Schneidmühlgasse-t is kialakították (egy egykori fűrészmalomról elnevezve). Az ottani Möferdt belső a 6. házszámot kapta.

A főházban 1885-ben egy üzlethelyiséget alakítottak ki, ahová a Saggasse-ről külön bejárat nyílt. Josef Möferdt (a családban Seppnek szólították) nem nősült meg, akárcsak még két fivére. Gustav (akit Gustnak becéztek) sikertelen katonai karrier után otthon élt és kedvetlenül dolgozott napi két órát a családi vállalkozásban. Johann (Hans) is hazatért mint szolgálaton kívüli magyar királyi osztálytanácsos, ami a magasröptű titulus ellenére egy alárendelt tisztviselői állás a közigazgatásban. Regine Möferdt idősebbik fia, Carl Albert kávéházat működtetett a Heltauer utcában, kétszer nősült és mindmáig vannak leszármazottai. 


Én pedig egy oldalági leszármazott, Joachim Wittstock nagyszebeni író lakásában teázgatva összecsukom a borítóján Európa körvonalait ábrázoló kis füzetet és újra felvillannak előttem az anekdotikus történet főszereplői, az ellenség sorai közé tartozó menekülőt elrejtő fiatalasszony és a cserzőkéreg között megbúvó hős élni akarása, valamint az egyéni és a közösségi emlékezet rejtélyes útjai.

Felhasznált irodalom

[1] Peter Schiller: Am Rande der Zeit – Die Familien Schiller & Mülder in bewegten Jahrhunderten (Az idők mezsgyéjén – A Schiller és a Mülder családok a mozgalmas évszázadok alatt), Magánkiadás, 2007

[2] Friedrich Teutsch: Geschichte der Sieben­bürger Sachsen für das sächsische Volk. III. Band 1816–1868 – Von der Zeit der Regulationen bis zur Einführung des Dualismus (Az erdélyi szászok történelme a szász nép számára – a rendeletek korától a dualizmusig). W. Krafft Kiadó, Nagyszeben, 1926

[3] Tobias Weger: General Józef Bem, Sieben­bürgen und Tarnów: Verflochtene Erinnerungen an Siebenbürgen zwischen Polen und Ungarn (Bem József tábornok, Erdély és Tranów: egymásba fonódó emlékezés Erdélyre, Magyarország és Lengyelország között) Megjelent: Zeitschrift für Siebenbürgerische Landeskunde. 39. Jahrgang (2016), Böhlau Verlag Köln–Weimar–Wien

[4] Siebenbürgen. Tausend Jahre Kultur im Osten Europas. Text von Henrik Lungagnini. Mit Beiträgen von Tamás Hoffmann. Unter Mitarbeit von Carl Ingwer Johannsen. Fotos von Wim van der Kallen. Würzburg: Weidlich/Flechsig, 1991. (Erdély. Ezer éves európai kultúra Európa keleti részén. Szöveg: Henrik Lun­gagnini. Hoffman Tamás tanulmányaival és Carl Ingwer Johannsen közremüködésével. Fotók: Wim van der Kallen), Weidlich/Flechsig kiadó, Würzburg, 1991)

[5] Paul Lendvai: Magyarok – Győzelmek és kudarcok, Kossuth Kiadó, 2012

[6] Bécs ostroma 1848-ban: Kunsági (Illésy György) – Potemkin (Egervári Ödön) (szerk.): Honvédvilág 1. (Pest, 1868)

[7] Breit József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harczának katonai története, Budapest, 1898

[8] Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben, (Budapest, 1882)

[9] Budapesti Hírlap, 1906. október 07. / 275. szám

[10] Honismeret, 1998 (26. évfolyam) 1998 / 2. szám 1848–1998, Vécsey Károly honvédtábornok (Dr. Boross Zoltán)

[11] Németh György: Bem tábornok oklevelei

[12] https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/bem_ta­bornok_oklevelei (bbj – 2020. május 23.)

[13] Hermann Róbert (szerk.): Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc története Budapest, 1996 – http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/­1848/konyv/e/bibJAT00260012.html

Jegyzetek

32 Teutsch, 263

33 Paul Lendvai: Magyarok – Győzelmek és kudarcok,

34 Bécs ostroma 1848-ban: Kunsági (Illésy György) – Potemkin (Egervári Ödön) (szerk.): Honvédvilág 1. (Pest, 1868)

35 https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/bem_ta­bor­nok_oklevelei (bbj – 2020. május 23.)

36 A Budapesti Hírlap 1906. október 7-i számában 

37 Budapesti Hírlap, 1906. október 07. / 275. szám

38 Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben 3. (Budapest, 1882) LVII. fejezet. Bem egy napiparancsa 

39 Honismeret, 1998 (26. évfolyam) 1998 / 2. szám 1848–1998, Vécsey Károly honvédtábornok (Dr. Boross Zoltán)

40 Zalai Hírlap, 1993. június (49. évfolyam, 125–150. szám)1993.06.21 / 142. szám

41 Sigerus, 170

42 Teutsch, 286

43 Breit, 179

44 Breit, 179: „…felbomolt hada hanyatt-homlok rohant vissza Nagyszeben felé, ahonnan azonban, hogy Hasford állására való tekintettel a teljes megsemmisülést kikerülje, gyorsan nyugati irányban Szászsebes felé kellett eltéríteni, a mi az ellenség üldözése daczára sikerült is neki.”

45 Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848–49-ben, (Budapest, 1882)

46 Teutsch, 286, 287

47 Teutsch, 287

48 Sigerus 169,170

49 Teutsch, 289

50 Teutsch, 290

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.