Békében, veszélyben, tűzvonalban, elfeledve

302

Fiatalabb koromban gyakran elgondolkodtam azon, hogy mikor lett volna jó élni. Ha nem most adatik meg az élet, hanem sokkal korábban, esetleg később, akkor egész biztos, hogy nem ilyenre sikeredik. Mert ahhoz ugyanezek az emberek, ugyanezek a szituációk kellenének, hogy valami hasonló élhető és saját dolog kerekedjék ki az egészből.
Arra is gondoltam, hogy jó lett volna – tegyük fel – valamelyik fáraó írnokának lenni, s tisztában lenni azzal, hogy az akkor leginkább korszerű lehetőség, az írás által képes leszek üzenni.
Bizonyos helyzetekben tetszetős volt ugyanvalóst a Római Birodalom ideje, bár éreztem annak is a veszélyeit, hiszen rabszolgává válhattam volna, s ha éppenséggel római polgárként, esetleg patríciusként próbálom tengetni a napjaimat, akkor sem lett volna annyira egyszerű. Mondjuk a Krisztus születése előtti és utáni száz évben működött leginkább az impérium, tán akkor volt igazán menő, valósan tündöklő a fénykora. De nem hiszem, hogy úgy 40 körül felismertem volna a hét dombra épült városba érkező apostolokat. És ott, akkor, dacára a szépen kimunkált törvényeknek, folyamatosan veszélyben éltem volna, hiszen a bármikor fellángoló pártütések során belekeveredhetek akkor is egy-egy konfliktusba, s halált megvető bátorsággal hadonászva a tőrömmel védem vélt igazamat, vagy éppenséggel elszenvedem olykor a halálos testvéri döféseket. De pórul járhattam volna másképp is az Örök Városban, mivel nem lévén még Európai Unió és közegészségügyi szabályozás, bármikor a nyakamba loccsanthatták volna valamely emeletről egy-egy fekáliával és vizelettel telített ’ollam aetherum thalamum’, azaz éjjeliedény tartalmát. Ez lett volna a kisebb baj, de mi lett volna, ha száműznek, ha anyagilag és erkölcsileg ellehetetlenítenek?
Nem jöhettem be Árpádékkal, bár arra is vágytam. És jó lett volna úgy 1870 körül feljutni pesti egyetemekre, és élni azt a világmegváltó romantikát, amely végül lebontja úgy fél évszázad múltán a Monarchiát, de azt meg nem érni, meghalni úgy 1917 körül, amikor még akár javunkra is billenhet a Nagy Háború.
Kamaszkoromban néha elvágyódtam a távoli csillagok felé – akár a jövőbe, s onnan vissza –, de amikor rájöttem, hogy mennyire csigalassúak vagyunk a fény mellett cammogva, lemondtam az űrbéli utazásokról. Megdöbbentett, amikor föld körüli pályára kijuttatott döglött kutyákról, majmokról olvastam, s azokról az űrhajósokról, akiknek égi maradványai ott keringtek egy ideig az orbitális pályákon holmi szardíniásdobo­zokban, majd úgy hulltak vissza, elszenesedve a légkörbe, hogy soha senki nem emlegette hősi vállalásukat – sem az amcsi, sem a szovjet vezetés –, talán még a családtagok sem kaptak őszinte értesítést, esetleg valami hazugságot ostoba balesetek víziójáról, amelynek semmi köze nem volt a valósághoz.
Szóval – jutottam vissza az egyetlen lehetőséghez – mégiscsak itt a legjobb, a saját időmben. Ahol viselem tetteim és szavaim következményeit. Ahol úgy próbálok élni, hogy valamiképp hozzáadjam magam a világhoz. Ahol hasznára kívánok lenni a köznek, a jónak. Ahol olykor kétségbeesetten kapaszkodom az utolsó reménnyel telt szalmaszálba, ha nagy esetlenül elrontom magam körül a viszonyokat. Mert mégiscsak itt a legjobb. Itthon a legjobb. Ebben az időben: -tól -ig. Állítólag nem háborús időszakban élünk. Nem kell félnünk attól, hogy leterít egy-egy kósza lövedék vagy repeszdarab. Attól sem kell tartanunk – talán –, hogy aknára lépünk, hogy megfojt a mustárgáz vagy megvakít a napalm. Itt ahol az ellopott fenyvesek és az égről lehazudott igazságok mellett úgy vagyok jelen, hogy azt sem tudom, hallatszik-e a hangom? Úgy vagyok itt, hogy azt sem tudom ki a barát, az-e, aki mellettem áll, vagy az, aki nincs sehol, ha szükség lenne rá? Ki a szerelmem, tündér, valaki megfoghatatlan, akire éjjel-nappal már-már rögeszmésen beszélgetve gondolok évtizedek óta, s aki tulajdonképpen nincs, de lehetne?
Egyáltalán elláttok-e idáig? Mit hallotok? Semmit? Köd van. Télelő. És ez a nagy havazás mindenekfelett. Betakar. A feledés fehér leplei alatt leszek kénytelen élni tovább. Ebben az egyetlen jelenben. Szabadon. És számkivetetten.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.