Befogadó Budapest

Bőröndnapló 52.

91

Ezt a fejezetet Budapesten kezdtem el írni, miután, mint mindig, sokadszorra megcsodáltam ezt a várost. Nem tehetek róla: szeretem. És bár viszonylag gyakran járok errefelé, mégis, egyik barátnőmmel az este is épp arról beszélgettünk, hogy el kell jönnöm néhány napra csak ide, hogy bebarangoljuk szép, ám általam kevéssé ismert részeit is. Közben akkor is sétáltunk, kirakatokat bámultunk, a múltnak és jelennek különleges keverékét. Mert a márkás bőrcipőket és táskákat kínáló üzletek között, egy udvarban – tudják, azoknak a jellegzetes pesti bérházaknak egyik udvarában, melyeknek mind ugyanolyan szaguk van Örkény szerint, ahova alig süt be a nap, de ahol még átszólnak egymásnak az emberek, hisz a belső udvar inkább egy csőhöz, mint bármi egyébhez hasonlít –, ott bújt meg a cipészműhely és kínálta méretre készült termékeit. Kissé arrább még egy. A kirakatban, amely a szűk kapualj két oldalán helyezkedik el, és gyönyörűen reklámozza a mester kezének eredményeit, a szivárvány minden színében pompáztak a cipők és a táskák is. Különben úgy tűnik nekem, hogy a külföldiek által talán a saját lakosainál jobban csodált, külföldiekkel túlzsúfolt gyönyörű város kezdi újra felfedezni egykori hangulatának letéteményeseit, vagy azok őt – hadd ne döntsem el most, melyik az ok és melyik az okozat. Tény, hogy egyre több kisiparos bukkan föl a fővárosban, ellentmondva a fogyasztói korszellemnek, mert nemcsak készítenek, hanem javítanak is sok mindent: ruhát, cipőt, ékszereket. És ez jó!


Budapesten ezúttal is csak azt tettem, mint mindig, ha valamelyik hosszabb utam előtt 2-3 napot lelkem fővárosában töltök. Barátkoztam és színházba jártam. Mert nagyon szeretem a pesti teátrumokat, bár egyesek, a számomra túl modernek vagy nem is tudom, mik, nem tartják eléggé haladónak. Ezért alakulnak ott egyre-másra az alternatív színházat művelő kis közösségek. Nekem azonban Budapesti napjaim rendszeres és várt ígéretei a kőszínházai (muszáj ezt a kidejezést használnom a megkülönböztetésért és pontosításért), és műsoraik, amelyek általában az elképzeléseimnek megfelelőn teljesülnek. Remek színészek vannak, kitűnő rendezők, akik nem faricskálják szét, írják át a jól megírt darabokat, vagy hagyják el legalább a felét. Ha aktualizálják, azt úgy teszik, hogy nagyon élvezhető és nem veszít az eredeti üzenetéből meg értékéből. És ami fontos: nincs állandóan jelen az a kimódolt iszonyat, ami például a kortárs irodalom egy jelentős részét olyan nagyon meghatározza, illetve amelyre kihegyezik az előadások jó részt, függetlenül attól, hogy erre szükség van vagy sem: egyetlen kritérium lévén a rendező elképzelése. A mostani három napom hozadéka egy hajléktalan – csöves, ahogy saját magát meghatározza – nő története a Sufniban, Nyolc nő komédiába oltott, lényegében nagyon valóságos, fájdalmasan komikus históriája, melynek az egyetlen hozzájuk tartozó férfi issza meg a levét a Játékszínben, és végül egy orosz szerző ma is teljesen aktuális százötven éves darabja, Az ügy a Katonában. Az elsőről kell tudni, írni pedig ily módon kell róla, tanulhatna belőle népet ostorozó aktuális hazai drámaíró titánunk. A másodikon lehetett szívből mulatni az emberi (női?) hisztérián, álnokságon, képmutatáson és rosszindulaton, amelyet ha a benne élő nem ismer fel, megérdemli a sorsát. Ami az utolsó darabot illeti, a korrupcióról beszélni mifelénk hálás téma, mert a jelenség örökzöld.
Az anyaországi kapcsolataim egyrészt az itthonról elszármazott barátaimat jelentik, vagy olyan szintén itthonról indult ismeretségeket, melyeket aztán a távolság és egymás újrafelfedezése nemesítette többé a felületes ismeretségnél, másrészt ellenben leginkább azokról a találkozásaimról szólnak, melyek az idők folyamán történtek, legtöbbször az utazásaim során, és alakultak át tartós relációkká. És számomra attól különösen tartalmasak, hogy képesek vagyunk mindenről, napi történésektől művészeteken, irodalmon és társasági eseményeken keresztül egészen a politikáig mindenről szépen, értelmesen beszélgetni, eszmét cserélni és dolgokat továbbvinni. Vannak, akik nagyon jól ismerik szűkebb pátriámat, és nagyon szeretik azt. Bevallom, kissé pironkodva, de a pótlás igényével vallom be, hogy vannak Erdélynek részei, embereinek tevékenységei, rendezvényei, melyeket sokkal jobban, alaposabban ismernek, mint én. De van olyan barátnőm, most már merem állítani, hogy barátnőm, aki még sosem járt Erdélyben, de akit csábítgatok erre, és valószínűnek tűnik, hogy bele is kóstol tájainkba, emlékeinkbe és sajátos ízeinkbe.
Ezek után indultam el március 23-án Japánba. És ezennel kipróbáltam valamit, amit eddig még soha: a repülőn pötyögtem, sajnos csak keveset, mert a lelkes helytállási kísérletem elvérzett a repülőtársaság jó ellátásról alkotott elképzelésén. Pedig írnom kellett ezt a részt, mert indulásom előtt a készülődéssel nagyon eltöltöttem az időt, az újságnak pedig, pontosabban a főszerkesztőnek, és valahol a lelkem mélyén az olvasóknak is, hisz sokan észrevették, amikor néhány hétig nem jelentek meg az írásaim, megígértem, hogy küldöm a folytatást, ezért betyárbecsület dolga teljesíteni a penzumot. De hozták a kinálmációt. Az Emirates, de nemcsak, hanem az ilyen hosszú járatok általában, igen kitesznek magukért. Etetik az utast rendesen. Mindennel. Előbb hoztak szépen díszített étlapot, és rövidesen elindult a felszolgálás is. Előital, utóital – kétféle bor és sör – meg üdítők. Aztán volt mindenféle saláta meg még valami salátaféleség, az egyik közülük előétel, meg kenyér, vaj, keksz és sajt. Kétféle második fogásból lehetett választani, az egyik szinte mindig hal volt az összes étkezés alkalmával. Finom desszert, tea, kávé tejszínnel zárta a sort. Mire mindent végigettünk-ittunk és összeszedték a maradékokat, már jelezték is, hogy leszálláshoz készülődünk. Dubaiba érkeztünk. Egy hatalmas többszintes repülőtérre. Mozgólépcsőn fel meg le, aztán eljutottunk a ponthoz, ahonnan valószínűleg a legegyszerűbben érünk a beszálló kapuhoz. Kényelmes foteleket is találtunk ott, mely a lábnak is kényelmes elhelyezést biztosított. Ott is folytattam az írást, de nem igazán ment. Végül szinte egészen itt Tokióban írtam meg. Miközben reggel is, este is a huszonhetedik emeletről tekintek le erre az érdekes, valószínűleg sokak által túlértékelt, mások által épp ellenkezőleg, alulértékelt városra, mely egy hasonlóan kevéssé, vagy nem pontosan ismert ország fővárosa. De ezekről a dolgokról majd máskor.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.