Bartha György – Nem idegen…

73

(Nem idegen tőled ez a lóugrás-logikával építkező képalkotás
kap(kod)ás fűhöz-fához ide-oda
a felvillantott aztán újra elejtett
fényévnyi távolságra eső reminiszcenciák
biztos közelítés valami nem-ismerten-is-ismerős felé
ami otthontalanul is otthonos
„… is… is… is…” – ahogyan szoktátok mondani –)

Igen ez voltál mindég
beteges gyermekkorod falusi kanapé-ágya
felemelt feltámasztott fedelének visszáján az átlósan végigvonuló
görbén tekergő piros ceruzavonal
amely „végiglátogatja” natúr-mintázat-ábráit a sebtében meggyalult deszkának
hogy mit mutatnak azok és hogy mindenikük más-más jelentés kaland

És hogy lázas gyermek-képzeleted ez út követésébe oly sokszor
beleveszett

Mint ahogy később felnőtt fejjel álmod tekervényes labirintusában
utat tévesztvén felriadtál és aztán éberen is alig sikerült
szinte kilátástalan erőfeszítésedbe került annak a felidézése hogy hol
milyen városban utcában van a házad a lakásod
pedig a fákat valamikor te ültetted (te is!)
amelyek sötéten ott strázsálták fura álmodat az ablak előtt

Mint néhai öreg barátod bátyád apád kirándulótársad a József Attila születési évében világra jött T. aki
mikor már testi ereje oly mértékben elhagyta
hogy egy-egy kiadós túrára már csak GONDOLATBAN szánta el magát
a kiismerhetetlen Lucs lápos rengetegjeiben bolyogván
egy alkalommal ÍGY TÉVEDE EL!
pedig nem volt szokása de most az egyszer megtörtént a dolog
hiába na az évek!
és várták és nem jött elő három napig utána se
és akkor felmentő expedíciót terveztél a felkutatására
és amikor megfogtad aszú faágnál szárazabb remegő kezét
csak akkor szólt hogy most már induljunk hazafelé
és nem mondhattad hogy nincs „haza” mert közben az „övéi” eladták
a házát
a garzonlakást a kétemeletes panelházban a földszinten
a nyugdíjasokkal vis-à-vis

Amit jól tudhatott maga is

Mégis „hazafelé jövet” mind mondta a magáét hálálkodott
hiába próbáltad elhessegetni elterelni a szót
„Sose hittem volna hogy a helyes útra te vezetsz
te az idegen outsider akinek én tanítottam meg
hogy hol van a Lenfőd-alja…
a Nagyhágó pusztája szélén az öles szálfa… abból a hajdani kézbe simuló
bükkfa-husángból nőtt óriássá amelyet egy alkalommal – bár adta magát –
nem vágtunk ki botnak… s mint látod: utána se…
a Korpás-oldala a Vendelné kútjával amelynek elfolyó patakába
beleültettük
a tűző júliusi napon a hátizsákban felforrt szörtyögő sörösüvegeket
és félóra alatt amíg megebédeltünk visszavarázsolta
olyan itallá hogy bepárásodott tőle az üveg…
és hogy a „láncos bükkfát” az Ilosszában közben kivágták
amely alá letelepedénk és L. bácsi mind mondta hogy nem jó hely ez itt
menjük át amoda és még útban voltunk amikor
még ki se hűlt helyünkre reccsenéssel majd nagyot puffanva lezúdult
– bár szél se rezdült – egy jókora mázsás súlyú faág…
hol a Nagy Imre almafája amelyet mára már az erdő teljesen bekebelezett
és törzsét ágait beborította a rénzuzmó és – mit tehetett mást? – felcsapott
a fenyők és pár bükk társaságában vadalmafának…
amely alatt annak idején megtörtént a tragédia
hogy a medve a vemhes tehénből kiszakította a borjat…
és hogy honnan ágazik ki merre vezet a Kuna Bori útja a megesett zsögödi szépleányé aki ide jött ki megszülni magzatát
és hogy – nem lévén senki segítség – ez a sűrűbe vesző erdei út lett
mindkettőjük – anya és gyermeke – számára az utolsó út… egyedüli… saját…
(látjátok milyen egyszerű becsületes – és egyszersmind tragikus –
módja annak hogy valakiről utat nevezzenek el…)
és hogy a Bilibók-puszta igazándiból nem Bilibók-puszta hanem
a Bálint Demeteré…”

Mindevvel csak azt akartam mondani üzenni odaátra neked öreg
barátom bátyám apám hogy köszönöm jól vagyok…

A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.