Baraboly a világ közepén

Csizma a konyhaasztalon 14.

51

Jókai Mór Lélekidomár című regényének A nagy titok című fejezetében egy szerelmespár beszélget-enyeleg a réten, miközben a férfi fűszálakból láncot fon a kedvesének: „– No, hát találd ki, hogy mire gondoltam? – Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly.” Az író-narrátor magyarázata: „A baraboly is olyan csemege, amit csak itthon kapni, itt is nagy protekció és összeköttetések útján.” Jókai Bálványosvár című regénye kincses ládája a székelyek legendás történelmi hagyományai mellett valamikori, régi gyűjtögető életmódjuk ismertetésének, ruházatuknak, sőt gondolkodásmódjuknak is – minden zavaró góbézás nélkül –, ezekből és a hozzá fűzött magyarázatokból valóságos „székely lexikont” lehetne összeállítani. Idézem az ide vonatkozó részt: „Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni: eljárt az erdőkre, s mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant, azt azután az Imola gondja volt gazdasszonyi tudománnyal télire elkészíteni: volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajtkészítéshez is értett, fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a túrót, amit a birkanyáj adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát és füvet: nem bízta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant eleget: csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta jobb ízű. Azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű bivalytejjel, Szilamérnak ez volt kedvenc eledele. A hozzá való hántó malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna székely, aki még egy malmot se bírna magától megfaragni. Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó dinka, indián liszttermő kobakok lógnak, amiknek bele megsütve olyan, mint a kenyér és alakort pedig a patakok mentében lehet szedni, s az is jó lesz kenyérnek, abraknak.” Magyarázatul: Szilamér Jókai Mór által alkotott férfinév egy ősmagyar eredetű szóból, aminek feltételezett jelentése ruhakészítő. Jókai Mór teremtette ebben a regényében az Imolát is női névként, köznévi jelentése a Czuczor–Fogarasi szótár (1862–1874) szerint: „kopár helyeken s gabonák közt termő, magasra nyúló vékony fűnem, némelyek az ima, imád szókkal családosítva, imaház értelmében kezdték használni”. A haricska elnevezés a hajdináét takarja; az alakor ősi búzafaj, régen termesztették is, a vad alakorból háziasították, igénytelen növény, kalásza egymagos, nehezen csépelhető, kevés, de jó lisztet ad. Erdély-szerte ismerték, főleg kovásztalan lepényt sütöttek belőle. Ma újra felfedezték, leginkább ízletes és tápláló sör-alapanyagnak. Úgy tűnik, az „indián dinkát” Jókainak nem sikerült egyértelműen azonosítania közismert, idevaló növény nevével. Szerintem talán komló, amit régente a Székelyföldön nemcsak sörkészítéshez, hanem kenyértésztához is használtak. Nagyvárad környékén a dinka egy szőlőfaj neve, sok helyütt az úritöké vagy a sütőtöké. Kedves Olvasóm! Ha te többet tudsz ezekről, kérlek, mondd el nekem is. Földi János orvosdoktor 1793-ban Bécsben adta ki Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról című munkáját, amellyel azt próbálta elérni, hogy a növénytanban megbízható, egységes nyelvi megnevezés alakuljon ki, mert „zűrzavar, fogyatkozás és tévelygés vagyon”. Földi arra kéri a hazafias érzelmű füvészeket, hogy próbálják megszüntetni az elnevezések terén uralkodó „rendetlenséget”. Szinnyei József Magyar Tájszótára (Budapest, 1893) a barabolyt, azaz barabojt székely szónak mondja, s vadturbolyaként határozza meg, Háromszéken barabuj, Erdővidéken berebuj formája köztudomású. Ez a meghatározás ma is érvényes. A kortárs „hivatalos” nyelvi etimológia szerint a baraboly román vagy ukrán kölcsönszó lehet, ezt azzal bizonygatják, hogy kezdetben csak Erdélyben volt ismeretes. Csíkban és Gyergyóban „a baraboj gumójának a begyűjtése ma már ritka – írja Rab János biológus, etnobotanikus a Népi növényismeret a Gyergyói-medencében című könyvében (Csíkszereda, 2001) –, de felhasználásának emléke még él.” A baraboly-címszóban Rab így jellemzi e növényt: „Csemege. Helyi neve: baraboj. Maros parti kaszálókon, utak mentén él. Tápláléknak a gumóját kiszedegették, csemegeként fogyasztották, főleg a gyerekek. Egyes vidékeken termesztették is. A gumónak hasmenés elleni hatást tulajdonítanak.”
A világ közepén kívül – a világ közepe számomra nyilván Székelyföld, na meg Erdély – a baraboly szó sok magyar tájszólásban egészen más növényt: burgonyát jelentett; a barabolyt pedig nevezték guzsbótnak, gusbótnak, mogyorósalátának, csemegebüröknek, édes petrezselyemnek és vadturbolyának is. Ezért aztán elmondhatjuk, hogy sokáig nem is ismerték az erdélyi barabolyt, azaz a növényt más néven tudták. Feltételezhetjük ezt Keszei Jánosról is, aki a Dunántúlról került Erdélybe, a fejedelmi udvarba, s aki Fogarason 1680-ban leírta a „Bornemissza Anna szakácskönyvét”, azaz lefordított egy 1604-ben megjelent német szakácskönyvet Bornemissza Annának – I. Apafi Mihály feleségének –, némelykor azt ki is egészítve a magyar főzési szokásokra való utalásaival, viszont átvéve sok olasz, német, francia stb. ételnevet, magyar megfelelő nélkül. A Mindenféle salátát mindenféle füvekből fejéren és zölden mint kell csinálni című fejezet pl. az „endívia” salátával kezdődik, ami a mi tájainkon nem lehet más, mint a tavaszi vadcikória hajtásaiból készült saláta. A felsorolásban szerepel aztán a „turbulya saláta” is [turbulya a. m. turbolya]. Ha hihetünk Szinnyei Józsefnek, akkor ez mifelénk bizony akkoriban barabolysaláta volt. A magyar ínyesmesterség történetéből tudjuk, hogy a baraboly önálló ételként a 18–19. században még közismert zöldségféle volt, és nemcsak a falusi emberek számára, hanem az úri asztalokra is feltették: ecetes salátának elkészítve húsok mellé tálalták. Jókai regényhősei talán egy ilyen salátát vacsoráztak.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.