Bántó és éltető természet

Bőröndnapló 56.

137

A japán lakások, amelyek témájához eljutottam a különleges illemhelyüktől indulva, a nyugati ember számára – és ezúttal a kelet-európai is nyugatinak számít – érdekes külön világot jelentenek. Persze mára szinte mindenki látott már képet róluk, vagy olvasott ezekről a minimalista stílusúnak mondott lakásbelsőkről, amelyekben alig-alig van bútor, a belső falaik pedig eltolhatók, összecsukhatók, máshova tehetők. Néha a ház egyik oldala a kertbe nyílik. A házba különben mindig az előszobán (genkan), gyakran előtte egy verandán keresztül jutunk, ahol le kell venni a cipőt, mert a klasszikus házakban, a szobában tatami van, amire nem illik lépni. Különben így van ez a modern házakban is, csak ott papucsot is adnak. Többek között ez a szokás, de sok másik is, teszi lehetővé azt a kifogástalan tisztaságot, ami a japán otthonok – de nemcsak – sajátja. A rendet pedig elsősorban a már említett nagyon kevés bútort magában foglaló stílusa biztosítja. És nem utolsósorban az, hogy nagyon figyelnek a dolgaikra, összeszedik a holmikat, mindennek megvan a helye és oda is teszik, illetve teszik vissza. Mert ugye nálunk is megvan a helye… csak az odatevéssel van baj. Nem is kicsi, különösen férfiak esetében. Pedig alapjában könnyen meg lehet ezt szokni, csak arra kell figyelni, amivel épp foglalkozunk. És a japánok ezt teszik. A jelenségről és hozadékairól még lesz szó, mert ez a japán közérzet egyik titka.
Lakásaikban csak a konyha meg a fürdőszoba, illetve a vécé jelent igazi elkülönített helyet. A lakás többi része rendszerint egy tér, amely alkalmanként, tetszés szerint, különböző módon tagolható. Van, amikor csak egy lépcsőfoknyival emelik meg az egyik részét, illetve erre szolgálnak a mozgatható fakeretek, amelyre papírt ragasztanak. Ugyanilyeneket használnak sötétítőként is. A nappali – amúgy minden szoba – berendezését mindössze egy középen elhelyezett alacsony asztal és a köréje rakott kerek vagy négyzet alakú párnák, a beépített szekrények, esetleg néhány polc jelenti.

A japán házak elengedhetetlen része a tokonoma, egy 60 cm nagyságú fülke. Benne egy kis emelvényen ikebana, a falon tekercskép, rajzzal vagy valami bölcs mondattal, és egy pici dísztárgy található. Nincs a mifelénk ismert ágy (japánul futon). A japán lakásokban a fekhelynek nincs kerete, a hozzávalókat pedig a szekrényben tartják. Az ágyvetés azt jelenti, hogy gyapottal töltött kb. tíz centi vastagságú derékaljat tesznek a tatamira, illetve ebből többet is rakhatnak egymásra, ha erre van igény. Mert bizony önmagában egy darab eléggé kemény derékaljnak bizonyul. A párnáik kicsik, a paplan pedig a mi dunnánkra emlékeztet. Este ezeket előszedik, leterítik, alszanak rajta, reggel meg elpakolják a szekrénybe. Részben a helyszűke miatt alakult ki ez a szokás. Mert a szigetországban a lakások viszonylag kicsik. De más magyarázata is van. Ez pedig nem más, mint a szigetország természeti-földrajzi jellemzői, amelyek nemcsak a lakhatási sajátosságaikat, de az egész életszemléletüket, életfilozófiájukat és az ebből adódó életstílusukat is meghatározták.
Japánról köztudott, hogy a földrengések és a szökőár országa. Mindkettő az elhelyezkedésének a következménye. Az ország annyira jellemzően a cunamik elszenvedője, hogy azok a nyelvek, amelyekben nem volt kifejezés a jelenségre – például az angol és rokonnyelvei – tőlük vették át és honosították meg saját nyelvükben az elnevezést. Bár magyarul is használjuk ezt, a mi szökőár szavunk legalább ugyanolyan szemléletes, mint a cunami, ami szó szerint „kikötő hullámot” jelent.
Képzeljünk el tehát egy közösséget, egy népet, amelynek élete és történelme arról szól, hogy periodikusan földrengés dönti romba házait, öli meg tagjait és állatait, teszi tönkre a termését, illetve azt, ami ezek után még megmarad, a cunami mossa el a föld színéről. Aztán kezdhetik elölről az életüket, építkezhetnek, szerethetnek, szülhetnek, dolgozhatnak, örülhetnek egészen addig, amíg egyszer újra elsöpri egy részüket a természet kegyetlen szeszélye. És bár újra és újra talpra állnak, mítoszaikba, énekeikbe, közösségi emlékezetükbe kitörülhetetlenül beíródnak ezek a traumák és megtanítják őket az élet és az anyagi javak mulandóságára, de ugyanúgy felfedezik és rögzítik a pillanat, az itt és most fontosságát és szépségét, amelyet leginkább a természetben lehet megélni, amely mindig kiújul és csodálatosan változik, a természetben, amely egyrészt bántja és kifosztja őket, másrészt élteti, eteti a benne élőt, és kimeríthetetlen szépségével, hangulatával, sokszínűségével az egyetlen biztos feltöltődési lehetőség. Az évezredes ismétlődések pedig a zsigereikbe írják a tanulságokat, hogy minden mulandó, tökéletlen és befejezetlen, ám a világot így kell elfogadni, ápolni, megismerni, és így szép. Ez a szemlélet jelenik meg mai napig az esztétikájukban, a filozófiájukban és az életszemléletükben, maga után vonva azt a különleges lebegést és harmóniát, amely mindegyre visszaköszön nemcsak a művészetben, hanem Japán mindennapjaiban is.
Ha egy kicsit is odafigyelünk, nem lehet nem észrevenni, hogy ebben a történetben igen sok jelenség egész szépen összecseng saját történelmünkkel, hisz a mi sorsunk is arról szólt, hogy miután letelepedtünk, és azt hittük megmelegszünk a kereszténység meg a kultúra kebelén, ahelyett máris a harcok, a pusztítás, az öldöklés érkezett. Jöttek a keresztények, a tatárok, a törökök, németek, oroszok és még mi mindenki, szinte ugyanannyira kivédhetetlenül, mint a természeti katasztrófák, ugyanannyi emberéletet, sarzsit, áldozatot követelve és szenvedést hozva meg hagyva maguk után, mint egy földrengés vagy szökőár. Csak nálunk a tanulságok csapódtak le másképp. Talán ezért is válik egyre több embernek egyre szimpatikusabbá az, amit ott messze keleten leszűrtek sorsuk alakulásából.
Ottjártamkor a Kója-hegyen találkozhattam élőben is a japán lakással. Itt található a sajátosan japán, sokféle hitet és istenséget magába olvasztó singon buddhizmus központja, melynek alapítója, Kukai, itt telepedett le 819-ben, és ahol mára százhúsz templom található. Legtöbbjük zarándokokat is fogad, és ezeket a lakásokat tulajdonképpen szállodaként működteti. Mi is egy ilyenben töltöttünk egy éjszakát. Vacsoráztunk, reggeliztünk itt úgy igazán japánosan, kimonóba öltözve, a földön párnán ülve, ki ahogyan tudott. Bevallom, egyikünk sem volt képes térdelve, sarkon ülve elkölteni az ízletes, klasszikus japán fogásokat, bár igyekeztünk. De a pálcika használatát legtöbben addigra már megtanultuk. Ám ételről-italról és még sok mindenről majd máskor.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.