Bánszky Mária történeteiből

48

Bánszky Mária derült azon, hogy interjúalannyá vált:
– Munkám során mindig én jártam az adatközlőkhöz, s most én lettem az adatközlő!
Törökkanizsai otthonában fogadott, közös ismerősünk, Bencsik János rádiós újságíró mutatott be egymásnak. A rendkívül otthonos nappaliba a háziasszony tessékelt be, Floki kutya készségesen bekísért.

Fotó: Dormán József

A templom komáiról
Éppen Szent Anna napja volt, a város pravoszláv közössége ünnepelt. Vendéglátómtól megtudom, hogy a pravoszláv ünnep nemcsak a szerbeké, szívesen látott vendégek a katolikusok is.
– Van egy hosszú terített asztal, megkínálják a vendégeket. Régebben is, amikor a magyarok, a katolikusok, a szerbek búcsúba mentek, ajándékot vittek. Az én apám, aki mesterember volt, ő is vitt ajándékot: pénzt vitt, s be is jelentette a harangozó, hogy most Bánszky Ferenc mesternek harangoznak. Az ilyen adományozókat úgy hívták, hogy a templom komái. Crkveni kume.
Elmesélte, hogy nagyapja is a templom komája volt, erről azonban a kései leszármazottak csak halálakor szereztek tudomást.
– 1965 telén történt. Emlékezetes volt azért is, mert rendkívül hideg volt. Újévezni mentem Kanizsára, a Tisza jegén keltem át, s úgy is jöttem vissza. Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy a jégen lehetett átkelni, még nem volt híd… Tehát téli szünidő volt, s meghalt nagyapám, Bánszky Miklós ácsmester. Aki ezt a házat építette. Elment az apám a templomba, jelenteni a halálesetet. Kiderült, hogy akkor éppen nem volt harangozó a katolikus templomban, tehát nem harangozhattak. Erre az apám mondta, ő hív embereket, kifizeti őket. Az esperes úr azonban azt mondta, nem lehet, mert nem tehet különbséget a hívei között, ugyanis ha más halottnak nem harangoznak, neki sem teheti meg, mert viszályt keltene. Azt mondta, a vasárnapi szentmisén kihirdeti, mikor lesz a temetés, de harangozás nem lesz. Hazajött az apám, s nagyon bántotta, hogy az ő apjának nem harangoznak. Az anyámnak jutott eszébe – mert ő jóban volt a szerb pappal –, hogy „menj el, kérd meg a szerb papot, harangozzanak”. El is ment az apám, s elmondta, sajnos az a helyzet, hogy a katolikus templomban nem harangoznak, s nem vállalná-e a harangozást. A szerb pap rácsodálkozott az apámra, s félénken rákérdezett: de hát maguk ennek a templomnak a komái, ez magától értetődik. Úgyhogy harangoztak. Akkor még háztól volt a temetés, és ahogy elindult a halottas menet, ahogy kiértünk a sarokra, a főútra, akkor elkezdtek harangozni, és végig a temetőig szóltak a harangok a pravoszláv templomban.
Megindító volt a történet.
– Én is mindig elsírom magam… Annyit beszélnek arról, hogy a szerbek ilyenek meg a magyarok olyanok… Pedig hát mindenki ilyen is, meg olyan is… De vannak szép történetek is, ez például. Sőt a pap is ott volt a temetésen. A szerb pap és a harangozó később az én apám temetésén is ott volt. Számon tartották, hogy ki a templomkoma: aki adakozik. Évente. Az apám elment Szent Annakor, fizetett a harangokért. Ott leült, megivott egy italt, ugye megvendégelték. Aztán bevásárolt, főleg ilyen seggbefúvós kiskakasokat, azt szeretett vásárolni, s azokat hozta, sorba köszöntötte az Annákat. Volt itt három: Annuska néni, Nanika, három Anna, azokat jött köszönteni. Ez volt az ő Szent Anna-napi programja. A gyerekkoromban történtek, amit elmeséltem, de én is el szoktam menni.

Az üvegpohárról
Közben Törökkanizsára tereljük a szót. Annak múltjára. Megkérdezi, találkoztunk-e már Öcsivel, azaz Szabó József helytörténésszel, láttuk-e már a törökkanizsai templom történetéről írt könyvét? Mert bár nem képzett történész, megszállottja Törökkanizsa történetének, történelmének.
– Tavaly ősszel, de lehet, hogy annak már több mint egy éve is van, fölhívott és elmesélt nekem egy történetet azzal, hogy én mindjárt összeesek. 1928-ban újították föl a templomot, és akkor, amikor tették fel a keresztet, akkor a Bach Antal ledobott három poharat a toronyból, és meséli, meséli… hogy mit szólok hozzá? Azt hitte, hogy most gyorsan elájulok. S akkor mondom neki: Tudod mit, Öcsi? Ahogy elmondtad, az nem úgy volt, de ha érdekel a pohár története, akkor gyere, és le is fotózhatod. Fél perc alatt itt volt.
Átment a szomszédos szobába, és egy régi, vastag falú, kézzel festett pohárral tért vissza.
– Tehát ’28-ban felújították a templomot, a régi kereszttel történhetett valami, mert vagy új keresztet tettek, vagy újraaranyozták – én úgy tudom, hogy újraaranyozták, Öcsi szerint új keresztet… na mindegy – folytatja Bánszky Mária a történetet. – Benne is van az Öcsi könyvében, hogy a pap felszenteli a keresztet, s van egy másik fotó is, amelyen látszik, hogy húzzák fel a keresztet. Tehát állásokat kellett felépíteni. És akkor Öcsi szerint, jobban mondva az ő adatközlője, aki ’28-ban született, tehát ő nem volt ott, hanem hallomásból ismerhette a történetet, azt mesélte, hogy a korára való tekintettel nem Bánszky Miklós mester erősítette fel a keresztet – ez is hülyeség, mert nem erősíteni kell a keresztet, hanem bele kell helyezni a tartójába! –, hanem a segédje, Bach Antal.
Bánszky Mária szerint Szabó abban tévedett, hogy a templom tornyára a keresztet – „s ez már szokásjog, ez már néprajz” – nem a pallér, hanem egy nőtlen fiatalember kell felhelyezze.
– Akkor is ez történt: fölhúzták csigákon – ezt levezényelte nagyapám lentről –, s amikor fölért a kereszt, Bach Antal megfogta és belehelyezte a tartóba. Rengeteg ember volt, vasárnap volt persze. Lent a hívek letérdeltek, imádkoztak, kérték a Jóisten áldását. Bach Antal megivott egy pohár vörösbort, s ledobta a poharat. Összetört, persze. Miután belehelyezte a keresztet, azt rögzíteni kellett, azt hiszem, bele kell önteni, utána újra imádság következett, újabb áldás az ott lévő népre. A második ledobott pohár a járda szélére esett, egy darab kitört belőle. S mikor már befejezte a kereszt rögzítését, harmadik alkalommal is áldást kért a Jóistentől saját magára és a családjára. Kiitta a poharat, ledobta, s ahogy repült le a pohár, az emberek szétrebbentek. A pohár leesett és odagurult a nagynéném, a mester lánya lábai elé. Teljesen épen. Annak a lánynak a lábai elé, akibe ő már régóta szerelmes volt, fülig. Pedáns, ügyes, szorgalmas ember volt Bach Antal, ezért is választotta segédjének nagyapám. A plébános feljebbvalójának kérésére meghívták a nagy ebédre a segédet is, valahol az asztal végén kapott ő is egy ebédet.
A történet nem ért véget: a plébános elkapta az ép poharat, de a jelen lévő elöljárója figyelmeztette, hogy az a pohár nem az övé, hanem a lányé, akinek a lába elé gurult. Két évre rá össze is házasodtak.
– Kilencvenvalahány éves lehetett a nagynéném, amikor elmesélte nekem ezt a történetet. Én nem tudtam róla addig – meséli Bánszky Mária. – A barátnője ráfestett valami árvácskát és a dátumot: 1928. június 2. Megkértem, adja be hozzánk, a múzeumba a poharat. Tetszett neki az ötlet, megígérte, hogy ideadja az akkor ötvenéves poharat. És amikor indultam volna, még egyszer rákérdeztem: akkor ideadod a poharat? Azt mondta: odaadom, de nem most, majd ha meghalok. Addig legyen itt. Persze, hogy nem vittem el! 101 évet élt, 2006-ban eltemettük. Utána eszembe jutott a pohár, a lakásában egyetlen lánya lakott, aki nem ment férjhez. Magdának hívták a lányát. Rákérdeztem: Magda, most elvihetem a poharat? S akkor Magda válaszolt valamit, hogy te kaptad vagy neked adták…, valami ilyesmit…, de éreztem, hogy nem szívesen adná. Akkor ráhagytam, most már ezen ne vesszünk össze… Az édesanyja halála után négy évre ő is meghalt, én örököltem utána. Így került hozzám a pohár is. Hazahoztam, de akkor már nyugdíjba mentem, nem adtam oda a múzeumnak. Törökkanizsán lesz egy múzeumi gyűjtemény, most ide szeretném adni. Ez Törökkanizsához illik…
Bánszky Mária megjegyezte, hogy nagyapja, Bánszky Miklós is segédként helyezett már el keresztet templomtornyon. Mint mondja, néhány éve felújították a kanizsai templomot, és ott a keresztalmában találtak egy papírt, amely tartalmazza a munkálatok időpontját, azt, hogy „melyik pápa ideje alatt, Ferenc Jóska uralkodásának nemtomhányadik évében” végezték. Ez 1902-ben volt. Nagyapja akkor még segéd volt, nem volt mester, így valószínűleg ő is ott dolgozott, és őt találták a legalkalmasabbnak arra, hogy elhelyezze a keresztet. Édesapja pedig a magyarkanizsai templom tornyára tette fel a keresztet. Nem veszélytelen munkájáért akkoriban egy öltözet ruhát, egy ferencjóska-aranyat, s talán egy boroskészletet kapott.
– Mert nagy dolog föltenni a keresztet. Mindig a legügyesebb vagy legokosabb legényemberre bízzák… – nyomatékolja Bánszky Mária. – Hogy miért éppen legényemberre? Mert a néphit úgy tartja, hogy a fiatal férfi szerencsét hoz. Meséltem az egyik barátomnak is az egészet, ő praktikus oldalát vette, s azt mondja, valószínűleg azért, hogy ha leesik, ne maradjanak árvák utána. Ez is egy szempont…
A fent említett Szabó József helytörténész A török-
kanizsai Szent György római katolikus templom története 1858–2018 című kötetében – amelyet a szerző és a helyi plébános jóvoltából kaptam meg –, A templom felújítása (1928) című fejezetben a következőképpen örökítette meg a pohár történetét: „Az aranyozott templom toronykereszt és gömb felszerelését a környék legismertebb ácsmesterére, az obilićevói Bánszky Miklósra és segédjére, Bach Antalra bízták. Amikor a kereszt 1928. június 2-án fel lett helyezve a torony és a kupola legmagasabb pontjára, Bach Antalnak, a szokásokhoz híven, el kellett mondani három imát, és mindegyik után fel kellett hajtania egy-egy pohár vörösbort. A kereszt felszentelésére nagyon sok hívő volt kíváncsi, akik térdre borulva imádkoztak együtt a segéd úrral. Az első pohár bort az egyházra kellett lehörpintenie, utána a poharat a toronyból le kellett dobnia, és az porrá tört. A második pohár bort a király és az ország tiszteletére itta Bach Antal, és amikor a magasból ledobta a poharat, az csak lecsempült. A harmadikat a saját és a családja lelki üdvére ürítette ki, s ugyanúgy ledobta, de nem tört össze, hanem mestere lánya elé gurult, akibe Bach Antal titokban szerelmes volt. Bach Antal és Bánszky Erzsébet 1930-ban mondták ki a házassági esküt, a poharat pedig mint relikviát a család a mai napig megőrizte.”
Bánszky Máriával egyetértettünk abban, hogy megható a történet, s az élet csodálatosabb dolgokat tud produkálni a leggazdagabb írói fantáziánál is. Továbbfűzve a gondolatot felidézte az ugyancsak ácsmester édesapjától hallott sírós meg nevetős mesék, történetek közül az egyik kedvencét:
– Volt egy kisinas, akit megbíztak, hogy a templom tornyára tegye fel a keresztet. Tudta, hogy nem szabad lenézni, de ő lenézett. S ha lenézel, duplán látsz. Meg is kérdezte a mesterét, hogy melyik keresztet tegye fel. S a mester azt mondja: mindegy, fiam… Mert az már addigra lezuhant. S én sokszor kértem édesapámat, hogy mesélje el a kisinas történetét. Annyiszor megsirattam, hogy milyen buta volt, hogy lenézett, pedig mondták neki szépen, és mégis lenézett, és leszédült. Később tudtam meg, hogy édesapám meséje egy monda, amelynek különböző változatait több helyen is lejegyezték a Kárpát-medencében. Valószínű, volt egy ilyen szokás, hogy a kisinast bízták meg a kereszt feltevésével, de a sok szerencsétlenség miatt később felnőtt férfira rótták ezt a feladatot. Antal bácsi is 25 éves volt és segéd, amikor a poharas történet megesett, a nagyapám is ugyancsak 25 éves és segéd volt, amikor a már említett keresztet a helyére emelte.
Beszámolt nagyapja mestervizsgájáról is: elkészítette egy templomtorony makettjét, egy pontonhíd makettjét és egy szál fából kifaragott egy félméteres láncot, „hogy bemutassa, mennyire érzi a fát”. Az egyik régi asztal fiókjában hosszú ideig őriztek egy pár arasz hosszú faláncot, az első ugyanis nem sikerült.
– Bemutatta, mi mindent tud. Értett a templomtornyokhoz is, amihez a falusi mesterek különben nem értenek… Értett a vízi járművekhez is. Időnként fölemlegette, hogy ő építette a pontonhidat s a szentkeresztúri kompot 1940-ben, de nem fizették ki… Jött a háború, és soha nem fizették ki. Neki viszont az embereket ki kellett fizetni. Csak őneki nem fizették ki a kompot…

A múzeumi munkáról
Bánszky Mária rágyújt, mélyen leszívja a füstöt élvezettel. Mikor munkájáról, annak eredményéről kérdezem, elkomorodik.
– Nem is tudom… Nem sikerült kiteljesednem, semmit nem sikerült végigcsinálnom, amit elgondoltam, ezért kicsit keserű szájízzel hagytam ott a múzeumot. De nemcsak rajtam múlott. Persze én is olyan vagyok, hogy mindenbe belekapkodok, meg minden érdekel, de nem értékelték… A fene se tudja. Például a komáromi ládákkal foglalkozó kéziratot is két évig húztam, s sehogy sem alakult. Mindig valami hülyeség miatt. Mások hülyesége miatt…
Végül felcsillan a szeme.
– Ami nagyon tetszett: a vajdasági kerámiát helyrehoztam. Az összes hatást, az északi, a nyugati, a déli, középkori, római hatásokat szépen kibogoztam, kimutattam – számol be egyik szakmai sikeréről, s hamarosan megtoldja. – Aztán volt egy kis üvegképgyűjtemény. Azóta begyűjtöttem még egyszer egy annyit, amennyi volt, ha nem többet, és azt is helyre raktam. Több mint száz alkotás, a legnagyobb üvegképgyűjtemény Szerbiában.
A következő nagy sikere egy csokoládétörténeti kiállítás volt.
– Tudja, hol ittak először csokoládét, hol van följegyezve? Savoyai Jenő a zentai csata előtt – ők valahol itt táboroztak, a bácskai oldalon, és napokig várták a különböző küldöncöket, hogy merre induljanak, mert nem tudták, hogy a török merre megy, Temesvárnak vagy Szegednek? S várták, hogy melyik irányból lépjenek elébük. És hogy ne aludjanak, forró csokoládét ittak.
Ezt az egyik szárnysegédje írta fel lábjegyzetként. Tehát 1697-ben itt a Tiszán itták a csokoládét, a törökök meg itták a kávét. Ők hozták a kávét.
Nem kevésbé érdekes a rendhagyó kiállítás keletkezéstörténete:
– Újvidéken a Tabaković-házban laktam, egy híres festőnek a műtermében, az volt a lakásom. Számomra fontos a hely szelleme is. Itt, ahol ülünk, ebben a szobában született édesapám ’13-ban, és én is, ’46-ban. A szomszédos lakás egy másik Tabakovićé, az építészé volt, neki is volt műterme. Amikor Tabakovićné meghalt, lánya nem költözött oda, hanem mindig kiadta művészeknek a műteremlakást, és akkor én azokkal a festőkkel, szobrászokkal barátkoztam. Csak mi voltunk a második emeleten. Meg különben is szeretem a művészeket. Egyik nap szobrász szomszédomnál láttam egy nagy ládában valami furcsa módlikat.
Ismeretlen volt számomra a módli szó, annak jelentése, hosszas kutakodás után sikerült megfejtenem: a ’süteményszaggató’ jelentésű szó a német nyelvből került a horvátba, onnan a magyar nyelvbe.
De folytassuk Bánszky Mária történetét:
– Csokoládé volt, az egyiket addig nézegettem, míg megtaláltam rajta: Mojsovic. A név bele volt vésve. Kérdem, ez neked minek? Ő valahol találta. Egyszer azt mondta, egy padláson találta, máskor, hogy valami pincében. Sajnos nem tudódott ki, hol találta. No mindegy, múzeumba valók ezek a módlik. Hát az őt nem érdekli. Muszlim felesége volt, s már kérték a papírokat, hogy kivándoroljanak Kanadába. Kiköltöztek, ez a háború alatt volt. Azt mondta, nem adja ide, kell neki valamilyen installációnak. Na, jól van. Mit ad Isten, kellett nekik a pénz. Akkor nem merte nekem felajánlani, hanem elvitte valami rokonságon keresztül a múzeumigazgató-helyetteshez, egy boszniai alakhoz, fölajánlani az egészet. Az meg persze, semmi köze nem lévén a muzeológiához, nem is értett hozzá, némi undorral azt mondta, ezt esetleg az ócskapiacra vigye ki. Erre a művész felmérgelődött, s elvitte az egész ládát a régi múzeumba – két épület van –, megkereste, hol vagyok, s amint kinyílt az ajtó, sutty!, bedobta az egészet. Az egész gyűjteményt, 77 különböző módlit. Utána azt földolgoztam.
A történetnek azonban ezzel nincs vége. Mária Irénke nevű kolléganőjétől tudta, hogy Savoyai Jenő itta a csokoládét. Elővette a múzeum állományában lévő, Savoyairól szóló ötkötetes munkát, amelyet ráadásul gót betűkkel nyomtattak.
– Annyi eszem azért volt, hogy néztem a dátumokat a zentai csata körül, és meg is találtam és ceruzával alá is húztam. Egy nap alatt, nem kellett azt az öt kötetet átolvassam. Ezt az adatot is megtaláltam.
Hasonló módon kutatta fel a többi forrást is. Például az első szerb nyelvű szakácskönyvet, amelyet németből fordítottak. Abban a kötetben csupán hat recept volt krumplira – az is még új volt Európában –, és 12 recept csokoládéra. Végül összeállt a csokoládétörténeti kiállítás, ami mintegy négyötödrészt a Bánszky Mária elképzelése szerint jött létre. A közönségnek tetszett, a híre hamar elment. Végül a kiállítást elkérte egy belgrádi közgyűjtemény is a múzeumok éjszakájára, a siker pedig minden várakozást felülmúlt: egyetlen éjszaka alatt 27 ezren keresték fel.
– Nagy híre volt. Erre olyan büszke vagyok! Persze jöttek – akkor már Belgrádban is kezdtek megjelenni – a csokoládékészítők, kínálgatták portékájukat, mindenki kapott belőle. Nálunk is, amikor megnyitottam a kiállítást, úgy volt, hogy minden látogató kapott egy szem csokit, azt is beleterveztem… Ha már csokitörténeti kiállítás. Különben is a háborúk után, 2003–2004-ben, ha bárkinek mondtam, hogy csokoládétörténettel foglalkozom, elmosolyogta magát. Az jött le: valaminek már örüljünk is!
Egy fiókból előveszi a kiállítás katalógusát. Azonnal felismertem benne Léphaft Pál közös barátunk rajzait.
– Léphaft volt a jobb kezem a csokoládétörténeti kiállításon. Ő készítette a katalógusba a karikatúrákat. A csokoládé történetéről rengeteg gyönyörű album jelent meg, egész sor könyv van róla. De én arra gondoltam, nem azokból kellene kimásolnunk a bevezető tanulmányhoz az illusztrációkat, hanem erre a témára rajzoljon Pali. Tizenkét különböző rajz készült, kezdve attól, hogy megérkezik Kolumbusz… Szép sorozatot rajzolt. Egyik darabja az előbb említett szerb szakácskönyv alapján készült: böjtre ajánlják a pravoszláv papoknak a csukuladecsorbát, azaz a csokoládélevest. Azt is gyönyörűen lerajzolta Pali.
Kíváncsi voltam, Bánszky Mária mennyire otthonos a népviselet világában, válasza azonban az előbbi történetnek a folytatása is lehet, ugyanazt a szemléletet tükrözi.
– Dehogy vagyok otthon! Nem is szeretem. Az engem idegesít. Mindenki elvárja, hogy a nők népviseletekkel foglalkozzanak! Én nem foglalkoztam velük soha, hál’ istennek. Mikor odakerültem – ideiglenesen! – Újvidékre, három néprajzos volt, és mind a három népviselettel foglalkozott, így nekem maradt a többi: a kerámia meg a bútor, lakás, lakberendezés, sőt a népi építkezésben is vizsgáltam a napsugaras ornamentikát. Én ezzel foglalkoztam. Viselettel nem. Nem is érdekelt. Na, alapismereteim vannak, de különben nem.
Aztán mégis beszámol egy népviseleti kiállításról, amely „megdobta”:
– Két krsevaci kolléganőm készített egy remek kiállítást. Az volt a címe: Száz szoknya. Szőttes szoknyák. Gyapjúból szőtt, száz különböző szoknya. Hát ettől elájultam… Ez az igazi népművészeti kiállítás! Nem külön-külön mutat be valamit, ami vagy szép, vagy nem, persze úgy ahogy itt Törökkanizsán mondanák, mindig valamit elb…nak rajta: vagy egy durva madzaggal van megkötve, vagy nincs pedánsan összerakva, de viszont a szőttesek, a szövőszéken ami lejön, egy szél vagy négy szélből van, hatból összeláncolva, gyönyörű színek… Tehát Száz szoknya. Nekem nagyon tetszett. Mondtam is: ilyenekkel kell menni Nyugatra, ez az igazi népművészet. Ilyen Nyugaton nincs: elájulnak attól, hogy egyszerű parasztasszonyok milyen színösszeállítást használnak… Egyelőre Újvidéken járt a Száz szoknya, és művészbarátainkat, amikor eljöttek megnézni a szoknyakiállítást, mindegyiket külön fogadtam és mondtam: na most, válasszál ki magadnak tízet. Mit hordanál szívesen? Az első hét-nyolc gyorsan ment, s akkor megijedtek, hogy még mennyi van és… egyszerűen nem tudtak tízet kiválasztani. Nagy szelekcióval tizenötöt vagy húszat. Olyan szépek! Viselettörténetből ez így valami! Száz szőttes szoknya, és mindegyik más.
Publikációs lehetőségekről faggatom vendéglátómat.
– Túl komplikált lett volna – közli. – Néhányszor meghívtak és tartottam előadást, de sose tudtam befejezni a tervezett tanulmányokat… Az én nézeteimmel nem voltak összhangban a többiek. Mindig megmaradtam idegennek. Nagyon kevés volt az, aki így elfogadott.
– Azt jelenti, hogy Ön szuverén személyiség…
– Legalábbis azt hiszem, hogy az vagyok…

(Részletek)
Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek