Bálnatöpörtyű

Csizma a konyhaasztalon 31.

9

A 80-as évek Romániájában esténként a családok és baráti társaságok többnyire a konyhában üldögéltek, ott volt a legmelegebb, pontosabban a legkevésbé hideg, a napi menetrendszerű áramszünet alatt meggyújtották a régi petróleumlámpákat, ropogtatták a tökmagot, napraforgómagot, amit útszéli árusoktól lehetett vásárolni, és beszélgettek. Beszélgettek – ezt legszívesebben csupa nagybetűvel írnám. Nem szelfiztek, esemeseztek, neteztek, hanem beszélgettek egymással. Egy ilyen alkalommal a pislákoló fény valakinek eszébe idézte Moby Dicket, a fehér bálnát, s hogy milyen jó volna nekünk egy bálna, de legfőképp az olaja, világíthatnánk évekig vele, a húsa is tán évekig elég lenne nem is csak egy családnak. Na persze, az irodalom! A megvalósíthatatlan jó tanácsaival! Most könnyedén megkeresem interneten Herman Melville regényét, itt is az idézet: „E hatalmas szörnyeteg csakugyan a tenger koronás királya, és zöld koronáját csakugyan igen csodálatos módon rakták össze. De ha a bálna király, igen mogorván hordja a diadémját. Nézz arra a lógó alsó ajkára, micsoda roppant durcásság, micsoda lebiggyesztés! Asztalos becsléssel hat méter hosszú és másfél méter mély durcásság és ajkbiggyesztés; olyan durcásság és ajkbiggyesztés, ami vagy 2250 liter olajat ad, s tán még többet is. [A tengerészek az égés után megmaradt] bálnatöpörtyű hamujából azonnal hatékony lúgot csinálnak, és ha a bálna hátáról bármi ragadós dolog a hajó oldalára tapad, a lúg gyorsan eltávolítja.” Egy helyen volt tehát minden, ami hiánycikk volt számunkra azokban a régi években: ennivaló, világítás, tisztítószer. A bálnatöpörtyűt nem ették meg, de fogyasztották és egyes helyeken ma is fogyasztják a bálnahúst. A bálnaolaj keresett és drága árucikk volt a 16. században, s a bálnavadászat megbecsült foglalkozás egész Észak-Európában, ami hamarosan átterjedt Észak-Amerikára is. A bálna olaját eleinte mécsesnek, lámpaolajnak, majd gyertya-, festék- és szappangyártáshoz használták, a gépesítés elterjedésével a gépalkatrészek jó minőségű kenőanyaga lett. A húsát megették. A bálnacsontból – a szilából – fűzőt, kefét, ernyőt és más használati tárgyakat készítettek. A nagymértékű vadászat következtében már a 18. századra megfogyatkoztak a bálnák. Manapság csupán a bálna húsának van kereskedelmi értéke. Ma a bálnavadászatot nemzetközi törvények szabályozzák, a zöldek és állatvédők tüntetnek és tiltakoznak is ellene, szerintük a bálnákat teljes pusztulás fenyegeti. Bálnavadászok tehát kevesen vannak: norvégok, japánok és izlandiak. A bálnahús emberi fogyasztása amúgy is visszaszorult, amióta a tudományos vizsgálata kiderítette, hogy az tele van az egészséget károsító anyagokkal, nehézfémekkel és vegyi anyagokkal, viszont a szőrmeipar róka- és nerctenyésztő telepein állattápként megfelel. Japánban és Izlandon tradicionális konyhai alapanyagként még árusítják, pácolva vagy frissen sültként megkóstolható, akik megtették, azt mondják, hogy íze a marhahúsra emlékeztet.
Na de a legendás fehér bálna az irodalomból! Mégis mit jelenthet ma számunkra? A régi bálnavadászat ma már csak ódon emberi foglalkozás, legenda pedig kinek kell?! Kedves Olvasóm! Te mit gondolsz erről? Nekem (amúgy lehet, hogy divatjamúlt) meggyőződésem, hogy az igazi irodalom, s legfőképp a klasszikusok mindig tanítanak. Moby Dick jó olvasmány annak, aki a bálnák életére, a bálnavadászatra kíváncsi, felhasználásukat akarja megismerni, vonzó lehet annak is, aki kalandos történetbe merülne el, és annak is, aki az örökzöld emberi viszonyokat fürkészi, jelesül a diktatúrák születésének lélektanát, a fanatizmus lélekölő mivoltát, s mindezek filozófiai megközelítését. Herman Melville amerikai író regénye 1851-ben jelent meg. A cselekmény vezérfonala néhány mondatban összefoglalható. Ahab kapitány mérhetetlenül gyűlöli a legendás fehér bálnát, ami őt megsebezte, életének egyetlen célja elpusztítani. Egyedül persze ezt lehetetlen elérnie, legénység kell hozzá. Sikerrel manipulálja a matrózokat, hol pénzzel, hol erőszakkal, hol dicsérettel, míg végül a hajó egész népe ugyanúgy érez, mint ő; éppen úgy gyűlölik a fehér bálnát, mint ő, tulajdonképpen azt sem tudva, hogy miért. A nyájhoz tartozás ösztöne már nem is engedi kilépni az egyént, másként gondolkodnia lehetetlen. A vezér fanatizmusa és gyűlölete a gonosz megtestesítőjének nagyít fel, elpusztítani való ellenségnek nevez ki egy valójában ártatlan élőlényt, miközben gonoszsággal fertőzi meg saját emberi közösségét, s ez járványként terjed, anélkül, hogy a fertőzöttek rádöbbennének a kór mélységes veszélyeire: amikor már nem a bálna, hanem saját embertelen indulataik pusztítóak. A bálna végül a hírmondó kivételével elpusztítja a legénység minden tagját, a hajót pedig elsüllyeszti. Marad tehát a hírmondó. Nélküle mit sem tudnánk a történtekről. A hírmondó akkor hiteles, ha nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese is volt az eseménynek. Na és hiszi, hogy mindig hírül kell vinni a gonosz pusztulását és legyőzését, legendát teremteni mindenféle diktatúra és fanatizmus törvényszerű bukásáról. Akkor is, ha „csak” irodalom születik ebből.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.