Balfácánok vagyunk-e?

461

Úgy látszik kívülről, hogy manapság a székelység ügyeivel azok foglalkoznak, akik valamiféle külön önös elhivatottságot éreznek erre. Feltételezhető, hogy kell hozzá egyfajta civil kurázsi, amelynek csak egyesek, csak bizonyos tulajdonságokkal és kellő felkészültséggel rendelkező, eléggé szűk csoportok lehetnek a birtokában.
Annak rendje és módja szerint zajlanak szép sorban a hétköznapjaink és az ünnepeink, de mi, a közrendűek mintha egyébbel lennénk elfoglalva. Úgy élünk, hogy először is arra figyelünk, ami életünk szűk hétköznapi keretei közt látható. Nincsenek igazán belátható perspektíváink, hiszen legelőször arra vigyázunk, hogy minél tovább kitartsanak mellettünk és a bukszánkban ezek a kék százasok, amelyekkel nem találkozunk annyira sűrűn, mintha igazán európai módon keresnénk. Azaz keresünk, kajtatunk, de érdekes módon, nem találunk – európai polgárhoz illően – legalább ötven-hatvan-hetven-nyolcvan darabot ebből a műanyag százlejesből, hogy hó végén is felemelt fővel tudjunk létezni. Sajnos nem. Jóval az európai standard alatt tengődünk, miközben az áruházakban kénytelenek vagyunk úgy viselkedni, mintha sokkal több lenne a zsebünkben. Dzsentri módi? Dehogy. Muszájból vagyunk ilyenek. Először a rezsi, utána a konyha, s aztán majd csak lesz valahogy. A második nagy kérdéskör, hogy mi lesz a gyermekkel, ha véletlenül le tud érettségizni? Illetve az is, hogy mi van akkor, ha mégsem? Aztán arra már gondolni sem merünk, hogy belátható időn belül felújíttathatjuk a fürdőszobát. Arra sem, hogy Armani vagy Pierre Cardin cuccokban járjunk. Bármennyire is furcsa – benne a harmadik évezredben, majd’ harminc éve a fogyasztói társadalom bendőjében – turkálók ajtaja előtt állunk sort, mint húsért vagy kenyérért szoktuk ama átkos fénykorszak végén. Arra vágyunk, azért lökdössük egymást, hogy az igazi Európa levetett gönceihez jussunk fillérekért. Mert ilyen ez az ország – mondjuk beletörődve, s letörüljünk bajuszunkról azt a sörhabot, amelyet multitól vettünk az imént bőven egy eurós áron. Körülbelül kétszáz serre futja a léből – ez a havi átlagos éhbér a Kárpát-kanyarban – a klasszikus kisprolinak, de akiknek a mocskát mossuk, s a kertjét gyomláljuk, akinek a számláját hizlaljuk akaratlanul is, az kétezerszer emelhetne söröskorsót az ajkához két fizetésnap között.
Sokszor valóban úgy látszik, hogy a bizonyos fokú megszállottság mellett, némi anyagi biztonság, túlképzettség kell a „saját” dolgok felvállalásához. Ha nézem időnként a tüntetőket, a felszólalókat, mind azt látom, hogy viszonylag jól öltözött, úri, kikent-kifent aktivisták stímolnak a hordók tetején, akiknek ez a piedesztál egyfajta másodállás vagy különös hobbi. Nem túl népes szeánszok ezek. Főleg dologidőben, kaszáláskor nem is tudnak azok lenni, mert a gazda nem engedheti meg magának az operettbe illő hágyászkodás luxusát. Kedve sincs túl nagy hozzá, mert nem szabatott magának posztmagyaros parasztinget, kacagányt, priccses nadrágot, leventesapkát. Átizzadt pólóban, zsíros kalapban, baseball-sapkában, gumicsizmásan pedig nem lehet odaállni. A traktorral meg a tehenes szekérrel nem lehet parkolójegyet váltani a Q7-esek mellé.
Egyelőre nem látszik a szociális tartalom. Mondhatnak bármekkora lózungokat, hirdethetik, csapkodhatják fennen a székely kártyát, idelenn akkor is ötbanis alapon zajlik a játszma, de az vérre és zsebre megy. Nem balek a nép és annak az alja, de akkor megy, akkor szólal meg székelyül, ha magamagát látja a tükörben és a hangadók között a pódiumon.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.