Bagzos

105

Májusban fél évszázada lesz annak, hogy elhunyt a múlt század egyik legjelentősebb székely írója, Tamási Áron. Az évforduló kapcsán Tamási-emlékévvé nyilvánították az idei esztendőt, ami keretet biztosít a figyelmet a nagy író személyiségére és életművére terelő rendezvényeknek. Az alábbiakban Tamási-novellák olvasására biztat a helyszín bejárásával Balázsi Dénes.

Tamási Áron nemcsak a szülőfaluból hozott nyelvi emlékeire támaszkodott művei alkotása közben, de sokoldalú történelmi, földrajzi és néprajzi stb. jegyzetei bizonysága szerint, utánanézett a dolgoknak. Tudhatta, hogy a Kalonda-tető fennsíkja a Görgény-Hargita vulkáni hegyvonulat déli peremén található. Jól ismerte, hogy a székelység udvarhelyszéki, pontosabban a Fehér-Nyikó völgye falvainak havasalji erdős-legelős birtokai a Kalondától kezdődően felnyúlnak Tartódig, s egészen Gyergyóval határosak. Székelypálfalva és Nyikómalomfalva után a Kecset-Kisfalud birtoka következik a Kalondán. Lehet, hogy ennyire nem ment bele a részletekbe Tamási Áron, de mi, akik az ő remek novelláit olvassuk, nem árt, ha tudjuk, hogy a Pityókadomb nevű, hajdan közbirtokossági terület, a ma Bagzos néven ismert dűlő nagy része, a tagosításkor1 a kecseti Bak Albert családja birtokába került2. A farkaslaki Simó János, Mihály és István testvérek Bak Alberttől és gazdatársaitól vásárlás útján szép tanyai gazdaságokat alakítottak itt ki Bagzosban3.
Az bizonyos, hogy nem elégedhetett meg a bagzos szó fantáziabontó hangalakjával. Tamási a népi elnevezéseket, a határ-, növény- és állatneveket leleményesen használja fel szimbólumoknak, novellacímeknek, sőt művei szereplőit is szívesen ruházza fel ezekkel. Az olvasásra ajánlott novellában, a Gyökér és vadvirágban bizonyságát adja az író, hogy foglalkoztatta a szó jelentésének népi megfejtése. Egy eredeti költői megoldást maga is felkínál a novellában a cselekmény színhelyének a leírásában:
„…az erdő is, mely északról ráborult a havasi rétre. Csakugyan ráborult, mindjárt nagy fákkal és nagy gerjedelemben, mintha ádáz szerelemben nászkodni akart volna a mezővel. Nem csoda hát, hogy a helység nevét, melynek eredetét senki sem tudta megfejteni, az öreg Tima ezzel a násszal magyarázta. Mert Bagzosnak hívták ezt a havasi részt… – Hát az erdő ezt a tanyát bagzotta a mezővel.”
Az erdő és a mező szerelmes egyesülésének költői régiókba emelt megnevezése a Bagzos, de a szó prózaibb, nyersebb, élettanilag hiteles jelentését is megadja Tamási a novella drámaiságtól pattanásig feszült momentumában:
„Tudta jól Tézi, hogy párzik a két vad, egyéb nem lehet; de mivel még soha nem látta még vadállatnak ilyen dühét, rekedt suttogással megkérdezte: – Mit csinálnak?
– Bagzanak – mondta az öreg.”
A novella alapmotívumát képező szerelem a hétköznapias: bagzos/bagzás szó szimbólummá emelésében kétszer jut szerephez: az indításban, romantikus líraiságában az erdő és mező nászának költői leírásában; és a novella drámai csúcspontján, a prózai realizmussal ábrázolt tragikus összecsapásban, hogy aztán mély emberi megértésben és együttérzésben oldja fel ezt a biológiai/emberi aktust. Mi is utánanéztünk a tájszótárokban, és ugyancsak ennyit tudtunk meg a bagzos szótő és származékairól (Ld. 3. sz. jegyzet).
A Gyökér és vadvirágot ihlető hegyi tanya – vitathatatlanul valóságos hely, nem költői kitaláció, a Simó Mihály birtoka – a Kalonda-tetői Bagzosban pompázott, amikor a gazda meghívta volt az írót Szent Mihály napját ünnepelni. No, de ne vágjunk a dolgok elébe! Lássuk, ki is volt a házigazda!
Simó Mihály (1908–1984) Bagzos tanyai gazda, a Felső-Nyikó mente híres-neves népzenésze szépen játszott tárogatón és klarinéton.

A Gyöngyös bokréta néphagyományt ápoló mozgalomba bekapcsolódott kecseti műkedvelő folklóregyüttesnek egyik zenésze volt. A Kecseti Kaláka c. folklórműsort4 kísérő népi zenekar tagjaként Budapesten 1935-ben Kodály Zoltánnal is találkozott. Tartós baráti kapcsolat alakult ki a magyar népdal és népzene tiszta forrásait kutató és ápoló zenetudóssal, akinek barátságát Tamási Áron is élvezte. Nem véletlen tehát, hogy a székely népélet, népnyelv és néphagyományok kiváló megjelenítője Tamási Áron (akiről Szabédi László azt mondta, hogy »A Tamási-féle novella ebben az értelemben nagyjából ugyanazt a helyet tölti be a magyar irodalomban, melyet a magyar muzsikában Kodály kórusai, vagy a magyar építészetben Kós templomai«)5, a hazai erdők-mezők, hegyek-völgyek mindig sóvárgott viszontlátásának ritka alkalmakét köszöntötte, amikor Őt, a haza látogató nagy írót, a farkaslaki rokonai és barátai, a nyikómenti népdal és népzene élő forrásához, a Bagzos tanyán élő Simó Mihályhoz invitálták a havasi kirándulásra6.
A hazai tájjal és emberekkel való kapcsolatának igénye végigkíséri Tamásit egész életén át. „Egyetlen és leghűségesebb múzsája: a szülőföld emberi és tárgyi valósága.”7 Még akkor is, amikor már gyakran szorul orvosi felügyeletre és gondozásra, azzal vigasztalja magát és biztatja az otthoniakat, hogy majd ha a kórházból kikerül és az orvosok is úgy látják, szeretne hazamenni, hogy bebarangolja gyermek- és ifjúkora emlékhelyeit, találkozzon övéivel és feltöltekezzen földijeinek az ízes és fantáziát nyitó elbeszéléseiből és népi bölcsességéből. Ezt olvashatjuk az író Gáspár öccséhez küldött alábbi levelében is: „Ha csakugyan sikerül május végén hazamenni, akkor erdőkre-mezőkre nagy kirándulásokat teszünk. Jó lenne tehát, ha abban az időtájban otthon lennél, s afféle jóízű embert is beszerveznél, aki a füveket, virágokat jól ismeri és találó történeteket is tud. Addig különben még írunk egymásnak, s a későbbiekben talán többet is tudunk…”8
Hadd halljuk az írói alkotó fantáziát beindítandó, a nem alaptalanul feltételezett, eredeti élményt nyújtó alkalmat, a szemtanúk előadásában:
„Simó Mihály meghívta Bagzosba, ami egy tanya a Kalonda-tetőn. Mi is mentünk vele, Ő szekérrel, mi gyalog. Jó beszédes asszonyok is jöttek, mint (Fancsali) Ezszsi Juliska, Antiné Eszter nén, Demény Péterné. Simó Mihály, a házigazda tárogatózott s mi énekeltünk. Az abroszt a fűre terítették, rajta túró, sajt, orda, szalonna, néha palacsintát is sütöttek. Az író nagyon szerette hallgatni a beszédünket, néha elévette a ceruzát, s írt valamit. Szép, magas, csinos feleség volt mellette, talán ő volt Erzsike”. – Orbán Áron visszaemlékezését idézi Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália a Tamási Áron a csillaggá énekelt szülőfaluban c. könyvében.9
A szerző tovább folytatja (Uo.):
„Idős Fancsali Antalék egy Szent Mihály napján Simó Mihályt köszöntötték. Hárman voltak muzsikások: Vencel, Anti és maga az ünnepelt, aki gyönyörűen tárogatózott. Nagy társaság gyűlt össze, ott volt Tamási Áron is. Nem csoda, ha szeretett felmenni Mihály bácsiékhoz Bagzosba, ami nagyon szép környezetben fekvő tanya volt. A sátorozó fák között messzire hangzott a tárogató szava, különösen amikor a tárogatós kurucnótákat fújt, kicsordult a könnyük és a szívük. Sok jó étel volt az asztalon, de az író nem evett, nem beszélt, csak mosolygott és jegyezgetett. Fancsali Anti egyszer megkérdezte: – Áron bácsi, hát se nem eszik, se nem iszik, tulajdonképpen mit csinál? – Fiam, én három tehén árát írtam ma este itt össze – felelte Tamási.”
„1955-ben tizenegy évi távollét után először utazhat haza a szülőfalujába” – olvashatjuk az Életrajzi jegyzetekben. „1956 őszén, tízévi kényszerszünet után ismét a közügyek szolgálatába áll… Október első felében marosvásárhelyiek vendége… Radu Boureanu és Tompa László fogadja, s az október 11-i találkozón Harmat és vér című novelláját olvassa fel, amelyet az előző napon fejezett be.”10 A novellában megjelenített természeti környezet a Bagzos tanyai világra emlékeztet. Páll Mózsa rusztikus alakja mintha a Gyökér és vadvirág Bajkó Timájának az előtanulmánya lenne. A következő évtizedben a hazalátogatása élményeiből újabb remekművek születnek. 1957 végén elkészült a Hegyi patak c. színműve, 1960-ban megjelenik a Szirom és Boly című regénye, 1961-ben új novelláskötete lát napvilágot Játszi remény cím alatt, benne a Virágszál gyökere, hazai tájból és élményből született romantikus, anekdotikus történet.11 „Az ábeli kivonulás több változatban megismétlődik, három-négy novellában telepszik le egy-egy emberpár a falutól messze, az erdők alatti patakvölgybe (Tél a völgyben, Szegénység szárnyai, Világló éjszaka, Gyökér és vadvirág), s vívja dermesztő harcát a kietlen, zord természeti erőkkel. Emberek a havason.”12
Az erdőirtásokon létesülő tanyák jelensége az 1900-as évek táján a székelység gyors túlnépesedésének/népszaporulatának egyik következménye. A Tusnádi kongresszus foglalkozik a kérdéssel, és a kivándorlással szemben az egyik elfogadható helyben tartási megoldásként említi az erdőirtásokra való kitelepedést, mint új élettér létrehozásának lehetőségét.13
A Hargita Havasalja tanyavilágának a kibontakozása ekkor kezdődött: Korondból Pálpataka és Fenyőkút, Oroszhegyből Varság, Zetelakából egész sor tanya rajzik ki. A kibontakozó új szórványtelepülések szatellitjei lesznek az anyaközségnek.
A II. világháború és az azt követő társadalmi és impériumváltozások újabb lökést adnak a kitelepedésekhez. Kvótarendszer/terménybeszolgáltatási kényszer, a kulákosítás, a kollektivizálás (termelőszövetkezetek erőszakos szervezése) a havasi, erdei tisztásokra űzik ki az embereket a falvakból. Bajkó Timának is a megalakuló közös gazdasággal (termelőszövetkezettel) és a diktatórikus politikai hatalommal van a konfliktusa.
„Milyen egyéni keservek és társadalmi tapasztalatok vezetik el viszont Tamásit a Gyökér és vadvirág tragikus szemléletéig, nehéz lenne egy mozdulattal felfejteni. Mindenesetre Bajkó Timotheus végső leszámolását és tragikus halálát nem szabad leegyszerűsítve felfogni, archaikus lépése felől megítélni, hiszen áldozat nélkül unokája számára az elveszettnek látszó boldogság sohasem érkezett volna el, az ő halála szerzi vissza Kolokán Ferencet. Valami afféle gondolat is motoszkál e katarzis mögött, hogy az új nemzedék boldogsága, az új társadalmi rend nem adatik meg az előttünk járók, néha útjukban állók áldozata nélkül, hogy a világ kínban és fájdalomban lesz tökéletesebb, teljesebb, igazabb. A Gyökér és vadvirág tragédiája végső fokon ezért nem leverő, még ha egyes kicsengéseiben kegyetlen nekikeseredés komorul is a világnak. A magányos hősök a Tamási hősök…”14 Kérdés is lehetne ez az utolsó mondat, de a novellákat figyelmesen végigolvasva meggyőződhetünk, hogy nem önző, maguknak való emberek, akik csökönyösen csak önmagukért, szigorú saját érdekükért verekednek, küzdenek. Harcukat a családjukért, tágabb értelemben a falujukért, nemzetségükért vívják meg ezek az életre-halálra elszánt emberek.
A nagy székely író életének egy igen termékeny időszaka következett. „A hatvanas évek elején mintha Tamási visszanyerte volna alkotókedvét… Vidám és kalandos történeteit, amelyekből az anekdoták és a régi emlékek sem hiányoznak, komor, de nem pesszimista elbeszélések tarkítják. Jellemző módon vidám történeteibe is kever valami szomorkás fanyarságot, akárcsak a szomorúakba egy-egy tréfás fordulatot, szójátékot vagy épp jóízű adomát.”15 „Az igazi nagy Tamási novellákban, melyeket a háború után írt (Csipogó madárka, Czicziri hám, Világló éjszaka), jóval mértéktartóbb a színeskedésben, a „kelmei” finomkodásban; természetesebb, keresetlenebb, reálisabb, bár ezekben az írásokban sem tagadja a líraiságot, a szép érzékletes stílus igényét. Közelebb járt azokhoz a korábbi novelláihoz, amelyekben a népiség klasszicizáló érettségével, harmóniájával gyönyörködtetett a Rendes feltámadás zenit-járó korszakában.” „…a népi klasszicizmus jegyében alkotta meg a legszebb elbeszéléseit, melyeknek java része a magyar novellairodalom gyöngyszemei közé tartozik”.16
Tamási Áront az ötvenes években elszenvedett mellőzés tapasztalatai érlelték arra a meggondolásra, hogy az író nem élhet társadalmon kívül, elzárkózottan, hatékonyan részt kell vállalnia a közösség életének alakításában. A Hétszínű virág c. mesefüzérből alkotott remek novellája írói üzenetének tekintem a székely falu szimbolikus nevének: Nyomoródból Fiadfalvára való változtatását – ez nem csupán játék a szóval –, azzal indokolva ezt, hogy a győztes mesehős szülőfaluját kiemeli az évszázados nyomorból, amikor létrehozta a művelődés és a civilizáció boldogító intézményeit: „Gyurka csináltatott a községnek egy fényes templomot, egy szép nagy iskolát s ismét egy módos népházat… elvállalta a fiadfalvi postamesterséget, csontikával csinált egy hangyasavgyárat…” Beszédes a novella első megjelenésének helye és ideje is.17
„1964 októberében az Új Írás közli egyik legkitűnőbb elbeszélését, a Gyökér és vadvirágot, amelyből majd 1988 karácsonyára tévéfilm készült.”18
Az utolsó szó jogán hallgassuk meg talán a magyar novella nagymesterét, Tamási Áront, miként vall „arról az incselkedésről, melyet sóvárgásomban a jó novella után, már régen és kitartóan űzök. És szorgalmasan is, mert hiszen nemigen van élő magyar író, aki több novellát írt volna, mint én. Sajnos minőség dolgában ezt nem mondhatom; sőt, ha hajlandóságom volna rá, örömömben el is tudnék csüggedni, amikor látom, az irodalmi kritika szekerén miképpen előznek s rohannak a minőség torkába a jobbak. Pedig jó novellát írni majdnem lehetetlen… a jó novella után már-már lejárom a lelki lábamat. Lejárom, mert rég óta járok utána, nyílt szándékkal és cselekvésekkel, s bizony zegzugos utakon is… a harmincas évek közepén, visszatértem a „népi” világba, melynek tájait és szellemi fordulóit mégis jobban ismertem. Úgy éreztem, hogy visszatértemben gazdagodtam is valamit. Egyik felől ugyanis magammal hoztam a városi szegénység emberi jogait, s másfelől pedig szimatolni kezdtem a népi világ jelképeit. Vagyis rájöttem, hogy nem a szövegben, hanem a szöveg mögött van a mondanivaló legizgalmasabb része. Nyilván ezért szökdöstem át a mesék birodalmába, ahol a mesék fáját kezdtem beoltani a való élet ágaival; a való élet történeteibe bizonyára ezért építettem bele a mesék jelképeit.”19
Az olvasási kedvcsinálásom buzgalmában nem szeretnék úgy járni, mint az egykori híres szakácsmester (a gasztronómia érdemes művésze), aki az étkeknek az ebéd előtt tudós alapossággal előadott leírásával traktálta vendégeit, akik közül némelyek, megunva a sok beszédet, az éhségüktől sürgetően kérték: Lássuk már a tányérunkon eme ritka finom falatokat! Nem állok neki, hogy most bonckés alá vegyem a kedvelt novellámat, a Gyökér és vadvirágot, de szívem melegével azt tanácsolom a kedves Tamási-delikáteszre éhezőknek, rögtön tegyék félre az én tudóskodásaimat, aludjanak rá egyet, ha úgy gondolják jónak, és felébredve serényen lássanak az ajánlott Tamási remekmű csemegézésének, szellemi éhségük csillapítása, életkedvük felüdítése és szép magyar lelkük üdvének ápolása érdekében.
1. Területrendezés –1838 – B. D. megjegyzése.
2. Bak Sándor lelkipásztor: Kecset-Kisfalud református egyházközség monográfiája, kézirat, 100. oldal; adatközlőm: Sófalvi Bak Albert, Kecset 11. sz. (szül. 1950).
3. Sánta Attila: Székely szótárában (Kézdivásárhely 2004, Újrakiadás Budapest 2005):
baklat – koslat (kutya, macska, farkas,
bakolódik – ökledezik, lökdösödik (kos),
bakos – kanos, kurafi, ledér (fehérnép után bolonduló),
bajzik – közösül,
bagoz – párosodik.
Magyar Tájnyelvi Szótár, In Magyar tájszavak és népies lekszikai elemek adatbázisa, Tinta Könyvkiadó –Wikipédia.
4. Bak Sándor református lelkipásztor: Kecset-Kisfalud református Egyházközség monográfiája – gépelt kézirat 45–57. o.; Pálffy Gyula: Gyöngyösbokréta, In A Népnevelési Intézet Zene- és Táncosztályának módszertani kiadványa (Zenetudományi Intézet) 1982.
5. Dávid Gyula: A kiadásról, In Tamási Áron: Zeng a magosság válogatott novellák II., Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1980. 374., aki Kodály Zoltán személyes barátságát is élvezte, szívesen vette, Tamási Áron: Publicisztikai írások, Székely Könyvtár, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2015. 45–48. és 86–88.
6. Dávid Gyula: A kiadásról, In Tamási Áron: Zeng a magosság, válogatott novellák II., Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1980. 374; 1955-ben és 1956-ban – In Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália: Tamási Áron a csillaggá énekelt szülőfaluban, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2012. 8 és 20–22. o.
7. Uo. 375.
8. Tamási Áron – Tamási Gáspárnak Budapest, 1966. III. 5. – In Kedves otthoniak, Tamási Áron levelezése a farkaslaki családdal, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Székelyudvarhely 2006. 70. o., Összeállította, szerkesztette, az előszót írta Nagy Pál.
9. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 2012. 21–22. o.
10. Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban” Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 228–230. o.
11. A Tamási leírása szerinti csodatevő növényt: „virágszálat és gyökerét” – a vérehulló fecskefűvel – Chellidonium majus L. – Dr. Csedő K.: Hargita megye gyógy- és fűszernövényei, Csíkszereda 1980. 207–209. – alapján azonosítottam.
12. Izsák József: Tamási Áron, Kismonográfia, Ifjúsági Könyvkiadó Bukarest 1969. 48.
13. Gidó Csaba: Az 1902-es tusnádi székely kongresszus és a székely kivándorlás kérdése, In www/adatbank.transindex.ro
14. Izsák József: Tamási Áron, Kismonográfia, Ifjúsági Könyvkiadó Bukarest 1969, 50–51.
15. Uo. 54.
16. Uo. 58–59.
17. Népszabadság 1962. 20. évf. 304. sz. dec. 30. 8. p.
18. Z. Szalai Sándor „Hit a harcban, remény a bajban” Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1991. 230.
19. Tamási Áron: Publicisztikai írások, In Incselkedés a novellával, Székely könyvtár, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2015. 249–251.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.