Babvetés és királyi nászajándék

110

Ifjú Szabó T. Attila, kortárs erdélyi magyar természettudományi szakíró szerint (A magyar babok és babonás jelentésük. Korunk, 2010/1) a magyar nyelvben a bab szó az egyik leggyakoribb összetevője a népi és hivatalos magyar növényneveknek. Számításai alapján úgy véli, hogy a mai magyar nyelv hetvenkét különféle babot ismer, ezeknek a neveknek több mint negyven, különböző rendű és rangú növényrendszertani kategória felel meg. Felhívja a figyelmünket arra is, hogy babona szavunk a babvetésből eredeztethető, ezzel jósoltak őseink időjárást, jövőt stb. Ahhoz képest, hogy gyakorta fogyasztjuk a babot, és azt hisszük, ismerjük, mint mondja: komolyan oda kell figyelni, amikor róla beszélünk, hiszen akár jósolunk vele, akár megesszük, „nem babra megy a játék”. Hivatkozik a 17. században élt Szenczi Molnár Albert Szótárára is egy másik „babos” közmondásunk kapcsán: „a babot nem a levéért főzik”, vagyis az áztató- és főzőlevet mindig ki kell dobni. Ezeket olvasva két dolog is eszembe jut: a mai, hivatalosan elfogadott jósokat politikai elemzőknek nevezzük, és nem babszemeket tologatnak, ráznak ide-oda, hanem a saját ötleteiket, amiket számítógépes adatokból baboznak ki. Na, igen: „ki-ki, amint főzte, úgy egye”. Azon is töprengek, hogy közmondásaink éppen azért válhattak köz-mondásokká és köz-érthetőkké átvitt értelmükben is, mert eredeti jelentésük nagyon is köz-ismert volt. Eleink tapasztalatból tudták, hogy nyersen a bab mérgező. Bizonyított, hogy öt-hat hüvelynyi nyers babszem elfogyasztása halálos is lehet (a főtelen gondolatok is megmérgezhetnek). A bab méreganyagai főzéskor lebomlanak, ezért nem is szoktuk nyers babbal tömni a hasunkat. Vannak viszont olyan fajok is (eszmék is?), amelyekből főzéssel a legerősebb mérgek készíthetők, derűlátó tudósok azt mondják, hogy tájainkon ezek nem ismertek. A mai reformtáplálkozás egyik ága a nyerskoszt, talán jó volna, ha az ilyenfajta receptgyűjtemények „mesterszakácsai” figyelmeztetnének ezekre a veszélyekre is, ha egyáltalán hallottak róluk. A világhálós konyhaművészet végzetes tévedések forrása lehet. Angliában az elmúlt évtizedekben népszerűsítő mozgalom indult ez ügyben, ugyanis a kizárólag nyers ételeket fogyasztók és vegetáriánusok körében divat lett nyers vagy alig főtt vörös babot, illetve babcsírát és bablisztet a salátákba keverni (mivelhogy jó fehérjeforrások), ami különösen sok mérgezést okozott. Az Európában is ősrégi, egyik legelterjedtebb babféleség: a lóbab nyersen, vagy ritkábban nagyon lassú főzéssel is, hirtelen rosszullétet, lázat stb. idézhet elő. Meglepő, hogy ennek ellenére a maláriától veszélyeztetett afrikai országokban tudatosan eszik így, mert éppen ezekben a mérgekben bíznak a betegség ellen, azaz inkább a bab mellékhatásait választják, mint a maláriát. Természetesen nem vagyunk egyformán érzékenyek ezekre a mérgekre sem, de azért mégis biztonságosabb a félóráig való erőteljes forralás. A németek régen a finomra őrölt bablisztet gabonaliszt pótlására és a sörgyártásban is felhasználták, de adták takarmánypótlásként igásállatoknak, disznóknak, juhoknak, szárnyasoknak, halaknak is. Nyugat-Európa múltjából babmalmok ismeretesek. A lóbab lisztjét borogatásként használták a gyógyításban. Kínában a babcsíráról azt tartották, hogy megsózva és olajban párolva alkalmas a részeg ember kijózanítására. Ezt a hatást mi is ismertük: „Lumpolás után semmi sem szedi úgy rendbe a gyomrot – írja Trócsányi Zoltán (Kirándulás a magyar múltba, 1937) –, mint a bableves. Jobb, mint a káposztaleves. S ma a kávéházakban, farsang idején, hajnali órákban estélyi ruhás urak és hölgyek nemre és korra való tekintet nélkül ezt a valamikor annyira megvetett szegényember-eledelt fogyasztják, mint gyógyszert, mint csemegét ezüstkanállal, nagy élvezettel.” Érdekességnek számít, bár kicsi a valószínűsége, hogy valaki használni akarja Apicius római szakács 9. századi receptjét: „Hogyan csinálj vörös borból fehéret. Tégy a palackba bablisztet, és jó sokáig rázogasd. Másnapra a bor kifehéredik.” Régi magyar szakácskönyveinkben találunk babételeket, de azért nem olyan sokat, mint gondolnánk. Az ókori és középkori orvosok ugyanis csak fenntartásokkal ajánlották fogyasztásra. Nyersen rosszabbak, mint főve – írja a hüvelyes veteményekről kibédi Mátyus István orvosdoktor is Ó- és új diaetetica… (1787–1793) című könyvében. Gazdag babliszt-adatokban Lencsés Györgynek a Teleki Tékában őrzött régi orvosságos könyve (1577), de a receptek, egy-két kivételtől eltekintve, külső használatra vonatkoznak. Korabeli hajfestő szer: „keserű babból és csomborból csinálj lúgot [oldatot], ha ezzel mosod az hajat, igen szép arany színre csinálja”. Fejfájás ellen „babot héjalj meg, törd össze [babliszt], és azt kössed, mint egy flastromot a beteg homlokára”. Receptjeiben a „babszemnyi” mértéke a patikamérleget helyettesítette. A 16. században Medici Katalin francia királyné egy itáliai kanonoktól nászajándékba egy zsák szárazbabot kapott. A királynét méregkeverőként emlegeti a történelem, alkimistákkal, csillagjósokkal vette körül magát, ők tanították a titkos tudományokra. A jósok között volt a legendás hírű Nostradamus is, aki látta a jövőt és meg is jósolta azt a királyi családnak, persze homályos megfogalmazásban. Például ilyenformán: „a király óvakodjék a lovagi tornáktól” – a király azonban nem óvakodott, és halálát egy lovagi tornán bekövetkezett baleset okozta. A guggon ülő, azaz gyalog-, vagy éppen karós bab, paszuly, fuszulyka… napjainkban is köznapi eledel. Babliszt és babcsíra is található ma az üzletekben, nem kell bajlódni a héjalással sem. Mindenesetre veszélytelenebb flastromnak használni a nyers babot, mint salátára szórva megenni. Főzni kell azt, akkor is, ha az ember türelmetlen az éhségtől, de akkor is, ha jóllakottan „kecmereg felfelé, mint a futóbab”.

Kozma Mária

A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.