„Balkánaán”?

862

Itt vagyunk. Bent ebben az országban, amelynek hivatalosságai a nagy ünneplési lázban alig-alig méltattak minket arra, hogy bár emlegessenek egy-két félszóval. Ki kellett bírni, hogy még csak arcul sem köptek.
Rátelepítették kilencvenhét évvel ezelőtt az akkor is több mint kilencszáz éves Szent Mihály-katedrális környezetére a bizánci stílusú koronázótemplomot, most meg hidat vertek árkon-bokron, fejedelmi lábnyomokon, labanc-ösvényen keresztül, hogy a fő-fők rálássanak és át tudjanak gyalogolni, hogy aztán – a szenteltvíz felszáradása után – a népet is áteresszék a pallón. Oda és vissza a Zuckerberg-oszlophoz, amely mindennek látszik, de négy egymásnak fordított keresztnek semmiképp. Csak feszt erőltetik az optikai csalódást, hogy az.
Ott jártam két hete Gyulafehérváron. Erőst nagy volt, érezhető volt akkor is a nemzeti buzgalom, amely pénzt, fáradságot, giccset nem sajnálva vibrált a várban. Olyan közvécét rittyentettek oda – kettőt is –, hogy csoda, de egyéb is mutatkozott bőven. Bár megmaradna mind, ami pozitívum, a többi meg majd úgyis elfonnyad, kifakul, összeseprik a köztisztaságiak és elhordják a kukásautók. Telik majd – gondolom – angol, német, magyar feliratokra, s némi történelmi hűségre is.
Regátiaknak kinéző turisták nehezményezték akkor főszékesegyházunkban járván, amint bevegyültek egy magyar csoportba, hogy nem kaptak román nyelvű szóbeli tájékoztatást, csak szórólapot és magyarázó feliratokat. „Doamne fereşte să învăţăm păsăreasca lor!” – azaz „Isten őrizzen attól, hogy a madárnyelvüket megtanuljuk!” Ezt nem kell magyarázni, a nemzet oktatása úgy elsuhant a valós tények mellett, mint egy méregdrága luxusautó szokott a mioritikus tájban terelgetett juhnyájat őrző, sajátos szandált vagy lyukas gumicsizmát viselő csobán mellett.
Most időkapszula is került a földbe. Egy félig-meddig elásott gömb által üzentek a többségiek. Remélem azért egy-két Sabău vagy Chiş is elrejtőzött a dák-ivadékok között, ha már genetikailag is olyan közel állunk egyik a máshoz. …És elhelyezett ott néhány rovásírásos füzetlapot. Nekem egyébként az az érzésem, hogy fölösleges volt írogatni. Minek üzengetni, hiszen 2118-ban már nem lesz meg ez az ország! Hihetetlen, hogy a mítoszra és hazugságra való építkezés oly hosszú időn át fennmaradjon. Egy kormány és az általa fenntartott szervek állama lesz itt, ha lesz egyáltalán, de alattvalók és adófizetők nélkül. Anno túl nagy szerencséjük volt, az ölükbe hullt egy hatalmas ajándék, de a meglepetéstől úgy összeroskadtak, hogy mindmáig képtelenek ráébredni arra, hogy Transsylvania és a Balkán nem egy: mentalitás, hitbeliség és a Kárpátok választja ketté, törésvonalak vannak s lesznek, hogy jobb legyen. Agyonnyomta a hódítókat a feladat.
Ezért nem voltak regionális zászlók és himnuszok. Nem mutatkozott meg az ökumené. Nem voltak társnemzetek. Nem volt itt az ezer nyelven megszólított Isten. Mert ez az ünnep egykor sem volt, s most sem lehetett közös. De az övék sem. Csak váltig hazudják fennen a bablevest és csülköt osztó ateista, vagy inkább csak pogány elitek.
Tisztább országimázs kell, kevesebb hazugsággal és kevesebb lopott képpel. Mert ez az út nem járható, hiszen a szomszédság és Európa sem teljesen hülye. Vagy pedig jobb és más emberek jönnek az élre, akik arcot cserélve édesgetik magukhoz – nemzetiségre való tekintet nélkül – a népet, hogy valóban jövőnk legyen. Mert másképp nekik sem marad semmijük, csak három kérészéltű lufi. Piros. Sárga. Kék. Pikk. Pakk. Pukk.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.