Azt hiszed, van időd

310

Rohanó világban élünk. Annyira elcsépelt kijelentés ez, és akkora közhely, hogy az már fáj, viszont ez semmit nem von le az igazságtartalmából, és ha belegondolunk, cáfolni sem tudjuk. Kelünk, fekszünk, fekszünk és megint kelünk, közben viszont egyetlen dolgot felejtünk el: élni. Nem teljesen a mi hibánk ez, mivel ha érvényesülni akarunk – magyarán: ha meg akarjuk keresni a mindennapit –, akkor alkalmazkodnunk kell a rendszerhez, amely megköveteli a robotolást, viszont tény, hogy képesnek kell lennünk felállítani a határokat. Tudják, amikor azt érezzük, hogy a dolgok nem mennek jó irányba, amikor olyannyira megfojtanak a mindennapi teendőink, hogy nincs időnk azokra sem, akik sokat jelentenek számunkra – nos, ilyenkor kell összeszorítanunk a fogunkat, sóhajtanunk egy mélyet, és azt mondanunk, hogy elég volt.
Az elmúlt napokban folyamatosan „üldözött” ez a téma: úton-útfélen azt hallottam, hogy mennyire nincs idő erre meg arra – rendbe tenni a kertet, lefesteni a garázst, meglátogatni az unokákat (ez nálam végképp kiverte a biztosítékot), vagy épp részt venni valami közös programon a kedvesünkkel. Nincs időnk, mert mindig képesek vagyunk valami ürügyet, egy olyan kifogást találni, amelynek köszönhetően odébb tolhatjuk a fentebb felsoroltakat, mondván, ez még ráér. Dehogy ér rá, és hogyne lenne rá időnk! Ha valamit nagyon akarunk, akkor időt is tudunk rá szakítani, és temetkezzünk nyakig a munkába, az akkor is csak kifogás marad, semmi más!
„Az a baj, hogy azt hiszed, van időd” – olvastam a közösségi oldalon, és valóban így van. Különleges az életünk, mivel nem tudjuk, meddig tart, így mindig a „most” pillanatából, abból a helyzetből kell kihoznunk a legtöbbet, amelyben éppen vagyunk. Kampányok, médiatermékek, reklámanyagok is készülnek már a témában, a figyelmemet pedig kettő ragadta meg igazán: az egyik egy karácsonyi reklám, ahol a nagyapa – mivel senki nem ért rá – kizárólag a megjátszott halálhírével tudta összehívni a családot egy közös vacsorára, a másik szereplője pedig egy kisfiú, akinek az édesapja mindig azt válaszolta, hogy „ne most, fiam!”, majd meglepődve vette tudomásul, hogy a gyermek rossz útra tért.
Mindig legyen időnk azokra, akiket szeretünk, mert sosem tudhatjuk, hogy meddig lesznek velünk, ezt pedig nem én mondom, hanem nálam sokkal okosabb emberek, olyanok is, akik motivációs tréningeket tartva keresik a mindennapi betevőt.
Ha épp egy hosszú sétához lenne kedvünk, vagy kirándulnánk egyet, netán semmi mást nem akarunk, csak leülni, és nyugodtan megnézni egy filmet, akkor próbáljuk megkeresni a lehetőségét, és tegyük azt.
Nincs időnk… Vesztegetni való időnk tényleg nincs, ezért kell odafigyelnünk, hogy a szekér ne kerülje meg a lovakat, azaz mi irányítsuk az életünket, és ne az minket. A „ne most” kijelentést pedig próbáljuk meg kiradírozni a szótárunkból, és még ha borzasztó nehéz is, próbáljunk meg az adott pillanatnak élni. Nem lehetetlen.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek