„Az örök visszatérés mítosza”

65

Nem véletlenül vettem elő a napokban Mircea Eliade (1907–1986) könyvét (Az örök visszatérés mítosza, avagy A mindenség és a történelem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, fordította: Pásztor Péter). Nem azért, mert olyasmit írtam, amihez kellett az a mélység, amelyet a román származású vallás-eszmetörténész és filozófus-író érint az emlékezetes esszében. Nem azért, mert éppen építgettem volna a magam örömére egy újabb dolgozatot, olyan tanulmányt, amelyet kér valamely szerkesztőség, hogy aztán egy felvetett kérdés megválaszolásának elodázásaként behelyezze egy könyvbe, amelyet alig olvasnak majd el a népek. Nem. Egyszerű prózai oka volt. Éppen kilábaltunk-forma a szükségállapotból, s bár jöttek szembe az egyéb bajok, amelyeket nem oda való emberek okoztak nekünk, hirtelen elvonatkoztattam a jelen pillanattól.
Sajnos elég sok újságot, folyóiratot és hírportált olvastam mostanában, olyan szövegeket, amelyek a pillanatnyi tisztánlátásomat eléggé megzavarták. Mert arra való a betűtenger, hogy ne lássam át a lényeget. Aztán egy adott pillanatban, amikor körbejártam a vírus koronáját, elölről, oldalról, felülről, alulnézetből, nem tudtam kideríteni, hogy megnyugodjak-e, hogy rettegjek-e, mert mindent látni véltem, derűt, borút, hazugságot, összeesküvés-elméletet?! És egy idő után bosszantott, hogy nem tudok indiai, orosz, kínai meg mindenféle más nyelven írt hírportálokat olvasni. Szorongással töltött el, hogy nem jutok közvetlen információkhoz az arab világból, az afrikai országokból, mert hátha nagyon egzotikusnak számító helyeken található a Nagy Igazság, amely csak úgy elmegy mellettem. Amely csak úgy kisiklik az ujjaim között… Ekkor jött, repült velem szembe valami. Nem tudom, kacsa volt-e? Vagy az internet egyik háziasított sirálya? Fék nyúz? Arról szólt, hogy hamarosan nem kell nyelveket tanulnunk. Nem a pünkösdi lángnyelvekről volt szó, amelyek hatására anno szükségtelen volt a szinkrontolmács, mert ezer nyelven szólalt meg egyszerre „a Hang”, hanem mindközönségesen arról számolt be a bennfentes tudó (vagy szolgálatos őrült), hogy a mai beszéd már nem képes követni a gondolat cikkanását. Van ebben némi igazság, igaz, hogy egyik-másik televízió bemondói már rég kétszeres sebességre kapcsoltak a hadarásban. Ez azonban azért van, ejsze – vélekedem értelmiségivé butult paraszti eszemmel –, hogy két reklámblokk közé több mondóka és szappanopera férjen, mert azért szolgáltatni is kell ám… A rádiók sem különbek, ezek az fm-izék, amelyek az autóban szólnak… Azt írta az a nagyokos, hogy ezt kiküszöbölendő, behelyezhető az agyba egy olyan mikrocsip, amely veszi az adást, direkt, és azonnal átnyomatja mikrohullámon a másikba. Annak az embernek a fejébe, akihez szólnánk. Nem kellenek a nyelvi struktúrák, mondatok, szavak, vesszők, ha leírjuk, hang sem kell, hogy vigye. Maga a gondolatimpulzus fut tova. Onnan meg vissza. A végén az illető még hozzátette azt is, hogy öt-tíz éven belül ez az elképzelés akár meg is valósulhat. Akár. Ahogy mondja a fellengzős nagyvárosi. Akár. Szóval kiborgok leszünk a következő ötéves tervben, vagy mondjam trendibben: uniós fejlesztési ciklusban?!… Ejsze nem.
Itt jött be aztán Eliade. Nyilván csak egy kiragadott gondolat, de ebben a kontextusban működőképes, amit újólag leszűrtem: „Az archaikus ember a természetet és annak ritmusát részesíti előnyben, ahol a rítusok és mítoszok újra és újra jelenvalóvá teszik a kezdetet.” Két alapgondolata is előbukkant a tudós-írónak, ami nagyon passzolt: „1. Minden egyes alkotás megismétli az elsőrendű kozmogóniai cselekedetet, a világ teremtését; 2. Következésképpen mindannak, amit megalapítanak, alapja a világ közepén van.” Saját magam vigasztalására is alkalmas volt. Belealudtam, nyilván, de amikor felébredtem, mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, behajtottam a 168. oldal sarkán a lapot. Majd folytatom.
Aztán a következő napon beszélgettem egy szülőtárssal. Fiatalabb. Neki még nevelhető gyermekei vannak. Az enyémek túlléptek a matúrán, önálló entitások. Pár tanácsot megfogadtak. Párat, vagy inkább többet nem. Az ő bajuk. Azt mondta a kedves ismerős, hogy a múlt szükségállapotos hétvégén kimentek az egyik földjükre, ahová évek óta alig járnak. „Bé van téve kaszálónak.” Ismerjük ezt a szakkifejezést. Elhatározták, hogy kiirtják a bokrokat. A cihert. Az aljerdőt. Mert másképp elveszíthetik a területet mint olyant, s ha erdővé minősítik odafent (Brüsszelben), akkor annak annyi. – Szóval jöttek a gyermekek – mondta –, s képzeld el, a kicsi szeretett volna dolgozni, a nagy aztán egyáltalán nem akart. Feszt arra panaszkodott, hogy nincsen jel… – Csak beleszoknak – vigasztaltam Eliade-kivonat birtokában –, a miénk a legfontosabb, az, ami van, amit művelni kell, nem megvásárolni. S ami terem. Ne hagyd magad! De a legénykéket se!

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek