Az irodalom kalandja – Kántor Lajos és Láng Gusztáv értelmezésében

31

Az esztendő bizonyára egyik legkiemelkedőbb hazai könyves eseménye a Kántor–Lángként emlegetett, a maga idején mérföldkőnek, referenciamunkának számító erdélyi magyar irodalom­történeti kötet megjelenése. A kötetet Cseke Gábor recenzálja.

Végre, megjelent a Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról című kompendium (Bookart, 2018), ez a Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerzői kettősének laboratóriumában fogant tekintélyes – 800 oldalas! – munka, amely bár bevallottan esszégyűjtemény, jellegben és formában mindjárt odakívánkozik Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című háromkötetes irodalomtörténete mellé. Szomszédságában pedig értelemszerűen elhalványul az 1970-es (és 1973-as, javított kiadású) Kántor–Láng, a Romániai magyar irodalom 1944–1970, benne Réthy Andor tekintélyes, témába vágó könyvészeti adalékával.
Mondhatnánk: ami volt, az elmúlt, s ami benne érték, az megmaradt…
Hiszen a sokat vitatott első Kántor–Láng amolyan muszájherkulesi teljesítmény: egy átfogó irodalomtörténethez írt erdélyi fejezet könyvvé bővítése és nyilvánosságra hozatala, ahogyan erről Láng Gusztáv a Kántor–Láng című, a mostani esszégyűjtemény élén található előadása (pontosabban: annak írott szövege) lerántja a leplet.
A mostani, a kései Kántor–Láng ettől gyökeresen különbözik: a két szerző nagyjából már befutott életútjának azokat az irodalomtörténeti bizonylatait gyűjti egybe, a kellő rendszerezéssel, amelyeket Kántor Lajos hirtelen halála miatt a szerkesztő Dávid Gyula segítette végleges, összehangolt struktúrához. Valóságosan is virtuóz irodalomtörténészi „kamarazenélés” tanúi lehetünk, miközben e súlyos könyvet forgatjuk, és miután feltérképeztük a szerzők felállította koordináta-rendszert, kitapogattuk az elmélyülésre és részletezésre ítélt csomópontokat, nyugodtan átadhatjuk magunkat a szeszélyes lapozgatásnak – oda nyitva ki a kötetet, ahol az nekünk tetszik –, Erdély magyar irodalmáról hol Kántor Lajos értelmezésében, hol Láng Gusztáv megközelítésében alkothatunk részletekre vonatkozó, hiteles képet. A két szerző mindenekelőtt a teljesítménnyel foglalkozik, lehetőleg hátat fordítva mindenfajta illedelmes protokollnak, s mivel könyvüket nem folyamatosan, jelen időben írják, fejezeteit jórészt a kritikusi-irodalomtörténészi életmű legkülönbözőbb szakaszaiból és polcairól válogatják s illesztik össze, olvasóikként mi csak ámulni és örvendezni tudunk afölött, hogy a múlt század hetvenes éveiben történt közös fellépés hálátlan ódiumát vállaló Kántor Lajos és Láng Gusztáv szemmel láthatóan ugyanazt az utat járták, még ha a gyakorlatilag leírt útvonalak sokban olykor el is kanyarodtak egymástól –, amin az 1970-es közös kaland hatására elindultak. Olyan ez az idő fölötti „összehangzás”, mint amikor egy versben összecsendülnek a sorok és egymásra találnak az alliteráló szavak; amikor úgy érezzük, hogy csakis így és nem másként állhatott össze az Erdély sorsába épülő százévnyi irodalmi vergődés értéktára, művekkel és alkotókkal, erényekkel és tévedésekkel, partnerségekkel és kínzó magánnyal, utánérzésekkel és mellőzésekkel, ideológiai útvesztőkkel. Az összbenyomás mindenképpen biztató: van mit számba venni, van mire hivatkozni és van amit folytatni, illetve meghaladni.
Az új Kántor–Láng immár merészen, minden eszmei óvatoskodás nélkül kimondhatja: Erdély magyar irodalmának nemcsak értékei vannak – már régen túljutott a „címek és évek”-en –, hanem irodalmi emlékei, hangulata, miliője, legendáriuma, nyereség- és veszteséglistája, vannak kudarcai s vannak vérbeli szerkesztői, akiknek íróasztalán, most láthatjuk: rend van. De ez a jól végzett munka rendje: a nyilván- és számontartás felelőssége. Kántor–Láng ezekhez nagyon értettek. Ezért lehet ma munkájuk valódi kézikönyv.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.