Az idő és a félelem szorításában

Bőröndnapló

159

Az ezután, több részben is megjelenő gondolatoknak egy részét füzetbe kezdtem el írni Japánban, kihasználva a pillanatokat, amikor volt egy pici szabadidőm a szállodában úgy, hogy nem voltam hullafáradt. A jetlag ugyanis mindig nagyon meggyötör. Nekem még az az egy óra különbség is számít, ami a nyári és téli időszámításunk között van, és mindig bosszankodom, amikor átállítjuk az órát. Most épp Japánban tudtam meg, és külön fölháborított, hogy még mindig konzultálni meg egyeztetni kell az eltörlése ügyében, és ez tolódik továbbra ki.
No, de most másról van szó: Japán hét órával előbbre van időben, mint mi. Két éjszaka kellett ahhoz, sok megébredéssel és felületes álommal, mikor úgy érzed, hogy nem aludtál semmit, csak az óra mutatja, hogy mégis eltelt közben az idő, amiről nem tudsz. Tehát két ilyen éj kellett ahhoz, hogy utána nagyjából öt, öt és fél órát sikerüljön aludnom, egy megébredéssel. No, de nem panaszkodásról szól az írás, csak kellett ezt tisztáznom, hisz ettől válnak az első napok kissé homályossá, nehezen felidézhetővé. Illetve ezért olyan jó, hogy sokat fotózok és jegyzetelgetek, mert otthon majd azokból szépen rekonstruálom a ködös történetemet.
Most már hazafelé készülődve, az oszakai Kanszai reptéren használom ki a mindig rettegő, és ezért minket is állandóan feszültségben tartó idegenvezetőnk „jóvoltából” ránk rótt holt időt. Ugyanis 5 (írd és mondd: öt!) órával a repülő indulása előtt már kiterelt minket a reptérre, ahol becsekkolás után nagy márkákat bámulsz, vagy eszel-iszol, vagy találsz magadtól valami értelmes elfoglaltságot. Ezt teszem most én.
Már maga ez a repülőtér olyan izgalmas, hogy nem mehetek tovább anélkül, hogy szólnék róla. Mert ez a légikikötő egy kis mesterséges szigetre épült. Miután ugyanis kiderült, hogy a régi, kisebb nem elég a nemzetközi forgalom lebonyolítására, de bővíteni azt nincs lehetőség, mivel a lakosok már a működő repülőtér ellen is panaszt nyújtottak be zajszennyezés miatt – Oszaka külvárosához közel állt –, és köztudomású, hogy Japánban nagyon kevés a sík terület: domborzata 70 százalékát hegyek borítják. A japánok egyszerűen megkísérelték és megoldották a lehetetlent. Mert amióta elindultak a technikai fejlődés, pontosabban fejlesztés útján – a kettő nem teljesen azonos, erre később majd még kitérek –, azóta többször bizonyították, hogy nem ismernek lehetetlent.
Kitalálták ugyanis, hogy a tengerbe helyezik a repülőteret. Ezután már csak a halászok tiltakoztak, de őket végül megnyerte a tetemes kártérítés. Ily módon végül munkához láthattak. A repülőtér számára egy 4 km hosszú és 1 km széles mesterséges szigetet terveztek az öbölben. A mérnököknek szembe kellett nézniük a súlyos földrengések állandó fenyegetésével és a tájfunokkal, amelyek akár 3 méteres hullámokat szabadíthatnak rá. Ezért egy medencét alakítottak ki, amely körül hatalmas, a szigetet a tengertől elválasztó falat építettek két év alatt (1987–89 között). A benne található harminc méter mély medencét újabb egy év alatt földdel töltötték föl. 90-ben elkészült a szárazfölddel őt összekötő, a világ leghosszabb emeletes hídja. Ugye, milyen érdekes, hogy adott időben a világ különböző helyein mennyire más dolgokkal vannak elfoglalva a népek?!
Aztán kiderült, hogy a vártnál sokkal gyorsabban – évi nyolc métert! – süllyed a sziget. Ezt úgy oldották meg, hogy az építményt tartó fémoszlopokat állíthatóvá alakították, vagyis nagyon pontos számítógépes érzékelők jelzik a süllyedéseket, és ott azonnal pótlemezeket csúsztatnak alája, amely kiegyenlíti a magasságot.

Az épületet Carlo Renzi és Noriake Okabe tervezte. Az előbbi neve számunkra talán leginkább a párizsi Pompidou központhoz kötődik. Kanszait 1994-ben nyitották meg. A következő évben túlélt egy földrengést, amelynek epicentruma csupán 20 km-re volt a repülőtértől és 6433 embert ölt meg a szárazföldön. A repülőtér ennek ellenére szinte érintetlen maradt különleges tervezésének köszönhetően (még az üvegablakok sem törtek ki). Később, 1998-ban a sziget legyőzte egy 200 km/h-s tájfun pusztítását is.
És mielőtt taglalni kezdeném további élményeimet is, már most szólnom kell arról, hogyan jutottam el végül ebbe a távoli országba. Mert nem volt egyszerű a döntés. Féltem. Az uveitisz, ez a titokzatos, okát nehezen eláruló, a szem belső gyulladását jelentő szembaj nagyon megijesztett. Persze ma már pontosan tudom, hogy a tüneteim tankönyvbe valók voltak, és én nagyon pontosan elő is adtam őket, amikor nem gyógyult akkor is, de hát tudjuk, hogy a differenciáldiagnózis, azaz a nagyon hasonló tüneteket produkáló betegségeket csak a nagyon jó dignoszta, vagyis kitűnő és figyelmes orvos képes megtenni.
Hát elém nem ilyet hozott a sors. És tudni kell azt is, hogy ilyenkor mennyire fontos az időfaktor: amennyivel többet tart a fel nem ismerés – azaz egyre hosszabb ideig áll fenn a gyulladás –, annál több rosszat tesz. Ezt saját bőrömön, illetve a szememen megtapasztaltam, illetve érzem most is. Bár szerencsémre – és valószínűleg jól működő szervezetemnek köszönhetően – nem okozott maradandó károsodást, visszafordíthatatlan elváltozást a látásomban. A szemem sokkal fáradékonyabb lett, többet szúr, és bizony fájnak az őt tartó izmok, ha gyorsan mozdítom valamerre, vagy ha emelek, hajolok, cipelek. Az okát nem tudjuk, mint ahogyan az esetek kb. egyharmadában ez sosem derül ki. Nagyon sokat vizsgáltak sok szempontból hozzáértő és lelkiisemretes szakemberek. Dossziémban ötoldalnyi analízis rejtőzik, amelyek mind kifogástalanok, és bizonyítják szerintem, hogy makkegészséges vagyok. Persze orvosok szerint ez nem jelent semmit.
De most hadd ne foglalkozzam ezzel az állásponttal, bár arra mindenképp jó, hogy félelemben tartson. És féltem is nagyon, mert fejem fölött ott lógott és lóg mai napig a gyulladás megjelenésének és a megvakulás lehetőségének Damoklész-kardja. Közben vágytam újra úgy élni, mint régen. A munkámon kívül utazni, írni és olvasni. Az utóbbiakat műveltem újra, kissé több pihenéssel és odafigyeléssel, de működött. Elindulni féltem, mert mi lesz, ha egy reggel ugyanúgy ébredek, mint akkor, október végén?! Nem vihetem magammal a gyógyszert, mint ahogyan a fájdalomcsillapítót, a hasmenés elleni szert vagy az antibiotikumot mindig felpakolom szükség esetére: mert nincs ilyen. És féltem.
Míg végül leültem magammal. Kliens és terapeuta egyszerre. Ugye tudjuk: nem lehet és nem szabad félelemben élni. Jómagam nem szeretek, nem tudok és nem akarok félelemben élni. Nem tudom, mit hoz a holnap. Amit hoz, azt majd akkor megoldom. És nem félek.
Így indultam el Japánba.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.