Az eset megtörtént…

3 813

A tanár is ember. Nincs fából. Neki is vannak idegei. Bezzeg a mi időnkben! Én is kaptam pofont, mégis ember lett belőlem. Neveletlenek a mai gyerekek, és szégyelljék magukat a mai szülők. Problémás a gyerek, el kell tanácsolni. Nehogy már a gyerekek diktálnának! Ez az egyik oldal, és onnan is a néhány „szalonképesebb” vélemény abban a vitában, ami egy tanár elbocsátása körül alakult ki a városi közbeszédben. Jó nevű iskola jó nevű tanáráról van szó, és testi bántalmazásról, amit a pedagógus követett el egy általános iskolás gyerek ellen.
A valós és virtuális közvitában a másik oldal mintha nem is létezne. Vagy alig van hangja. A szülő ugyan lépett, az iskola is lépett, de utána elkezdődött a maszatolás, a szőnyeg alá söprés, amiből valami olyasmi jön le, hogy (majdnem) mindenkinek jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha nem történt volna semmi.
Pedig történt. Egy felnőtt, egy pedagógus bántalmazott egy kiskorú gyereket. Kivezette az óráról, mert fegyelmezetlen volt. A fülénél fogva. Annak idején, kezdő pedagógus koromban azt hallottam idősebb, nagy tapasztalatú kollégáktól, hogy ha kiteszed a gyereket az óráról, azzal a saját gyengeségedet ismered be. Azt, hogy nem vagy képes kezelni a helyzetet. Bár úgy tűnik, győztes vagy, mégis vesztettél. Ez egy. A kettő pedig az, hogy a törvény sem engedi meg a tanuló óráról való kiküldését. A három – ami inkább első kéne legyen – végül az: tilos a gyermek bántalmazása. Még verbális bántalmazása, megalázása, megszégyenítése is, nemhogy a fizikai tett!
Az eset megtörtént. A felnőttnél, a gyerekek oktatásával-nevelésével megbízott szakembernél, az okleveles pedagógusnál elszakadt a cérna (elszakad másoknál is persze, még mindig túl gyakran és túl sok helyen). Elszállt a kontroll, süllyedt minden pedagógia. Mert a pedagógust véleményem szerint épp az különbözteti meg a kapus bácsitól, a boltos nénitől, a titkárnőtől és sebésztől, hogy őt a gyerekekkel való bánásmódra képezték ki. „Fülfogós” módszerrel a felsorolt szakmák bármelyik szereplője fel tud lépni egy konfliktusos helyzetben, de a pedagógus épp azért pedagógus, hogy találjon már más, gyermekbarátabb, szakmaibb megoldást. Eszembe jut erről egy idősebb pedagógus története, aki kitelepedett az anyaországba, s a főváros egyik hírhedten kemény kerületének egyik iskolájában kapott munkát. Az ott töltött pár év alatt valószínűleg ő többet tanult, mint a rábízott fiatalok. Mert neki meg kellett tanulnia, hogy hatalmi módszerek, agresszió és erőfitogtatás nélkül hasson a gyerekekre. Mert ott, közöttük az itthon jól megszokott kiabálás, tenyeres, körmös, kiküldés igazolatlan órával, feleltetés nem működött. Lepergett a gyerekekről. S agresszióból úgyis jobbak voltak.
A helyi sajtó szerint a tanár is elismeri, hogy az eset megtörtént. A cikk megosztásai alatt, a közösségi oldalon mégis hatalmas támogatói köre alakult ki. Az érvelők nagy százaléka saját történettel hitelesíti a fizikai agressziót mint nevelési eszközt. Mondván, hogy annak idején mi is kaptunk eleget, s a szüleink mégsem jelentették fel a tanárt, többnyire meg sem tudták, még jó hogy nem, mert akkor otthon is kaptunk volna. S mert egykor így volt, ez egyben azt jelenti, hogy jó is? A makarenkói pofon elve ennyire továbbél a székely kultúrában? Neveljünk továbbra is üvöltve, büntetve, verve, a félelemre alapozva? És nem látjuk, hogy az agresszió csak agressziót szül?
Az eset megtörtént. Mert mások a mai gyerekek (neveletlenek, problémásak ugyebár, milyen könnyedén dobálózunk ezekkel a címkékkel), és mások a szülők is, mint bezzeg, a mi időnkben. Pedig mi is mások voltunk, mint a szüleink gyerekkorunkban. Ezzel nem akarom kicsinyíteni azt, hogy a változás most gyorsabb, a generációk közti szakadék könnyebben hasad és hirtelen mélyül. A pedagógusok nehézségeit sem akarom elbagatellizálni, a mai, itthoni oktatási rendszer, képzés problémáit és hiányosságait végképp nem. De mindez nem indok arra, hogy elhallgassuk, ha bántanak, ne kérjünk kivizsgálást, ha erőszak éri gyermekeinket, és ne próbáljunk tenni valamit a változásért.
Az eset megtörtént, de a tanfelügyelet formai hibákat emlegetve elfogadta a tanár fellebbezését. Akkor, amikor minden részt vevő fél tudja, hogy a történet „tartalmilag” igaz. Maga a pedagógus nyilatkozza, hogy koncepciós pereket folytat az iskola ellene, és a viszonya a vezetőséggel már rég megromlott, mégis tovább zajlik a hercehurca. Mintha nem ismernénk olyan szavakat, mint megbocsátás, a felelősség vállalása, békekötés, javulás, változás, mert mindennél fontosabb a harc és a felnőtt „jó híre”.
Az eset megtörtént, miközben az oktatás egy szolgáltatás. Ahol mindig az aktuális „gyerekanyagot” kell kiszolgálni, azaz tanítani, és az aktuális szülői közösséggel kell szót érteni, mert tulajdonképpen ők, a valós és potenciális szülők a fenntartók. Hogy ez mostanság nagyon nehéz? Az. És várhatóan egyre nehezebb lesz. Többek között azért is, mert egyre több szülő, gyermekvédő szakember, netán pedagógus lesz, aki nem a hallgatást választja, ha gyermekbántalmazásról (verbális, fizikai, szexuális) szerez tudomást, hanem elmegy a végsőkig is az áldozat(ok) védelmében. Mert neki éppen ez a dolga.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.