Az érzelmek tanulásáról még egyszer

Korképek és kórképek 60.

97

Az előző részben leírtam, hogy az érzelmeket tanuljuk – többek között ezért fejleszthető az érzelmi intelligencia, eltérően az általános (gyakran értelminek nevezett) intelligenciától. Azt azonban tudomásul kell vennünk, hogy esetében is – akár a beszéd vagy az írás-olvasás elsajátításakor – létezik egy sajátosan érzékeny időszak, amikor az egyed erre, azaz az érzelmek megismerésére, differenciálására, elsajátítására a legérzékenyebb. Az állatvilágban ez az imprinting jelensége, ami nálunk is hasonlóan működik. Embernél ez az időszak már az anyaméhben elkezdődik, majd az első életévekben a legfogékonyabb a gyerek. Ha ebben a periódusban a gyerek nem kapja meg a megfelelő visszajelzéseket, ha kétértelmű, negatív, elutasító, bizonytalan és hasonló reakciókat kap, akkor az egyén érzéketlenné, szorongóvá, depresszióssá, súlyosan bizonytalanná, kétkedővé válik. Ugyanígy, ha a környezet nem hagyja a gyerek érzelmeit megnyilvánulni, elfojtja, lényegtelennek vagy rossznak, helytelennek nyilvánítja az emocionális reakciókat (mert katonadolog, mert egy férfi nem sír, mert nem illik stb.), ezzel azt sugallja, hogy nem kell, nem szabad, nem érdemes érezni és ezzel érzelmi nyomorékká neveli a jövendő felnőttet.
A korai élmények szinte kitörülhetetlenül beivódnak az emberpalánta lelkébe. Szinte – írom –, hisz érett fejjel, tudatosan és nem kevés belső munkával képesek lehetünk (részben) megváltoztatni ezt a nagyon sok apró történésből összeálló alapot. Ami ráadásul attól is alap, hogy jellegzetes idegrendszeri adottságokra – a temperamentumra – épül, ami egyszer és mindenkorra adott. Vagyis az érzelmi kiegyensúlyozottság, az izgulékonyság, a túlérzékenység és társaik, vagy ellentéteik velünk született hajlamok. Ám rajtuk sokat ronthat vagy javíthat a közvetlen környezet.
Érzelmeink elsajátításában, majd alakításában, a közhittel ellentétben, igen fontos a tudás, az értelem, az ismeret! Mert az érzelmeink tulajdonképpen akkor válnak igazából a miénkké, amikor felismerjük őket. Addig csak mindenféle belső gomolygó érzés kavarog bennünk: megnevezésükkel azonosítjuk be és raktározzuk el őket, hogy majd újra felismerhessük. Ezért olyan fontos az idejekorán kapott pontos, egyértelmű visszajelzés.
A korai érzelmi (vagy más) élményeket nem tehetjük meg nem történtté – bár van rá hajlama a léleknek –, de hatásukat vagy hiányosságaikat részben korrigálhatjuk. Felnőtt lelkünket mi tartjuk kézben.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.