Az erőszak banalitása

88

Az erőszak, a megfélemlítés különböző formái olyannyira jelen vannak a hétköznapjainkban, hogy szinte már fel sem tűnnek. Lassan már annyira banálisnak számítanak, hogy csak megvonjuk a vállunkat és továbbállunk. Ezért nem szeretem a horrorfilmeket, a túlzottan a brutalitásra építő küzdősportokat sem, egyáltalán semmilyen olyan mozgóképes vagy színházi alkotást, amelyben az ízlésemnek túlságosan nyers formájában jelenik meg az erőszak. Ha feltétlenül erőszakhoz, lelki terrorhoz, egyéni és kollektív tragédiákhoz támad gusztusom, arra pont megfelel a valóság.
Egyszerűen elég elolvasni a nagyvilág híreit vagy csak odafigyelni a saját környezetünkben élő emberek néha hideglelős, hátborzongató vagy egyszerűen csak végtelenül szomorú és elkeserítő élettörténeteire. Ezek az emberek ugyanis itt élnek és szenvednek közöttünk, legfeljebb becsukjuk a szemünket, süketnek tettetjük magunkat és befogjuk a szánkat.
Azóta nem hagy nyugodni a kérdés, amióta a Sapientia csíkszeredai karán meghallgattam a társadalomtudósok előadásait a napjainkban élő és romboló agresszivitás és erőszak megjelenési formáiról. Már az kellőképpen elborzasztott, hogy a hétköznapi életben tapasztalható erőszak és deviancia különböző formáinak, amelynek tanúi vagyunk: világjelenség.
Maga a fogyasztói társadalom, amelyben élünk, súlyos értékválsággal küzd. A fősodrú média a pénzt és hatalmat népszerűsíti mint elérendő célt, miközben a társas együttélést megkönnyítő, sőt egyáltalán lehetővé tevő értékek olyannyira nem számítanak többé, hogy sokan egyenesen az ostobaság tüneteiként azonosítják. Szemesnek áll a világ – mondják azok, akik szerint a világ kizárólag ügyeskedő ravaszdikra és közönséges balekokra oszlik. Az új világ rendje természetesen az, hogy a ravaszdik átverik a balekokat. Nincs itt kérem semmi látnivaló!
Ugye, hogy milyen dühítő ez az okfejtés? Azért dühítő, mert bármerre nézünk úgy, hogy nemcsak nézünk, hanem látunk is, akkor erőszakba ütközünk. Teljesen mindegy, hogy a családról, munkahelyről vagy a világháló virtuális világáról van szó. Ott van mindenütt.
A legtöbb erőszakos cselekmény családban történik. Rengeteg nő él bántalmazó kapcsolatban, aki erről a szégyen miatt nem mer beszélni. Volt olyan ismerősöm, akinek évtizedek múltán is könnybe lábadt a szeme, amikor elmesélte. Akad olyan is, akit fizikailag nem bántalmaztak ugyan, de állandó lelki terrornak volt kitéve. Az az iszonyatosan dühítő ebben, hogy mi, akik a deviancia ilyen fajta megnyilvánulásait tűrhetetlennek és tarthatatlannak tartjuk, teljességgel tehetetlenek vagyunk a jelenséggel szemben.
Sőt! Amíg nem halljuk már századszor is ugyanazokat a történeteket más-más szereposztásban, el sem hisszük. Nincs türelmünk, erőnk, energiánk odafigyelni felebarátainkra, a közvetlen környezetünkre, mert megvan a magunk baja. Másfél évtizedembe került, amíg az n-dik történet után megértettem végre, hogy tényleg nagy a baj. Pedig ott volt végig a szemem előtt…
Nem is szóltam még a munkahelyi lelki terrorról, vagy az angol szóval bullyingnak nevezett iskolai megfélemlítésről, lelki és fizikai terrorizálásról.
Az erőszak különbözői formái lassan szétverik a társadalmunkat, de ez minket nem érdekel. Nézz már oda, a Hargita Népe is erről cikkezik. Milyen unalmas már, nem igaz?

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.