Az érdek ugyanaz, de nem közös…

65

Évek óta országszerte okkal és joggal panaszkodnak a zöldség- és gyümölcstermesztők (de nem csak), hogy problematikus az általuk megtermelt termények értékesítése, mert a felvásárlók, mindenekelőtt a nagy üzletláncok túlontúl alacsony árakat ígérnek, pontosabban diktálnak, már-már teljesíthetetlen feltételeket szabnak meg, s mindezt tetőzik az importáruk, amelyek rendszerint, de részben érthetetlen módon jóval olcsóbbak, mint a hazaiak. A felvásárlók, a viszonteladók viszont azt állítják, hogy nekik sem könnyű, és szem előtt kell tartsák a vásárlói igényeket mind az ár, mind a csomagolás, mind pedig a minőség tekintetében. Sőt sokszor az aspektust sem lehet figyelmen kívül hagyni.

A helyi termelők terménykínálata is gazdag lehet...
A helyi termelők terménykínálata is gazdag lehet…

Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy az érdek ugyanaz: mindkét fél – a termelő és a felvásárló – egyaránt jó üzletet, azaz számára minél előnyösebb üzletet szeretne kötni, ebből fakadóan az érdek nem minősíthető közösnek. Nem, mert az egyensúly nehezen teremthető meg, bár létezhet kompromisszum, illetve egy tisztességes áralku, de ez még nem biztos, hogy utólag mindkét fél számára teljes megelégedettséget jelentene. Másképpen fogalmazva, a maga módján mindkét félnek igaza van, vagy legalábbis részben igaza van, ugyanakkor azonban kölcsönösen számolni kell egymás lehetőségeivel, képességeivel és feltételrendszerével. Az érdekeket is meg kell tanulni, megfelelő módon képviselni és érvényesíteni, e tekintetben viszont egy kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a termelők nagy többsége, akarva nem akarva, hátrányos helyzetbe kerül, kerülhet, azaz gyengébb az alkupozíciója. Ezen is lehetne segíteni például megfelelő érdekképviseletek intézményesítése révén, illetve élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket biztosítanak ilyen értelemben a hatályos jogszabályok. Mindenekelőtt a termelői csoportok és szervezetek működésének a törvényes kereteire gondolunk, illetve az azzal kapcsolatos jogszabályra.

Mennyi is az annyi?…
Arra pontos választ senki nem tud adni, hogy tulajdonképpen mi is a tétje ennek a piacnak, nevezetesen a hazánkban létező tizenkét nagy áruházlánc és a zöldség- és gyümölcstermesztők közt lebonyolított ügyleteknek. Egyes hozzávetőleges számítások szerint a szóban forgó üzletláncok által eladott hazai termesztésű gyümölcsök és zöldségek éves értéke 650 millió és egymilliárd lej között mozoghat, s ezek az üzletláncok mintegy 700 helyi termelővel vannak közvetlen, de szorosnak nem éppen nevezhető kapcsolatban. Hogy melyik üzletlánc hány helyi termelővel, arra nemigen tud senki választ adni, sőt esetenként annak a cégnek a menedzsmentje üzleti titokként kezeli a beszállítóira vonatkozó szám- és tényadatokat.
Maradjunk még a számadatoknál. Olyanoknál, amelyekre vonatkozóan többé-kevésbé megbízható adatok is rendelkezésre állnak. Romániát az Európai Unió első tíz zöldségtermesztői közé sorolják Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Lengyelország stb. után. Amúgy a zöldségtermesztésre szánt területeket 500 000 hektárra becsülik. Ami a főbb terményeket illeti, mármint a piacképes terményeket, azok között említik a szakelemzők a dinnyét, a paradicsomot, a hagymát, a burgonyát, a murkot és az uborkát, káposztát, karfiolt, salátát stb. Nézzük meg, már csak a tisztánlátás kedvéért is, az uniós szintű statisztikát. 2014-ben a zöldségtermesztés éllovasa Hollandia volt, amely esetében 8,9 milliárd eurós „üzleti forgalomról” lehet beszélni. A második helyet Olaszország foglalta el 8,4 milliárd euróval, a harmadikat pedig Spanyolország 7,1 milliárd euróval. Országunk a 8. helyen szerepelt, közel 2 milliárd euróval (érdemes megjegyezni, hogy ez az érték 2000-ben még csak 950 millió euró körül volt). A burgonya esetében is a listavezető a tavaly Hollandia volt 1,4 milliárd euróval, a második helyet Németország foglalta el 1,3 milliárd euróval, a harmadikat pedig Franciaország 1,2 milliárd euróval. Az igen tisztesnek nevezhető 4. helyre került országunk 1,1 milliárd eurós üzleti értékkel, s ugyanakkor egy kedvező tendenciáról is beszélhetünk, hisz a szóban forgó érték 2000-ben még 700 millió euró volt. Vessünk egy pillantást a gyümölcstermesztésre is: ezen ágazat esetében uniós viszonylatban Spanyolország volt az éllovas 6,9 milliárd eurós termelési értékkel, azt követte Olaszország 4,7 millió euróval, a harmadik helyre pedig Franciaország került 2,8 milliárd eurós értékkel. Országunk a tízes ranglistán a 6. helyet foglalta el egymilliárd euróval, míg 2000-ben a szóban forgó érték 600 millió euró körül volt. Nos, ezekből a számadatokból az derül ki, hogy a szóban forgó két nagy terménykategória esetében országunk kedvező potenciállal rendelkezik, s ez bizonyos értelemben vonatkoztatható a megtermelt értékre is. Ugyanakkor azonban a versenyképesség tekintetében problémát jelenthet, jelent a többi országhoz képest a viszonylag alacsonyabb átlagos terményszint, azaz a hozam. Sajnos, az átlagos terményhozam tekintetében megmutatkozó esetenkénti jelentős különbségek nem kis szerepet játszanak abban, hogy az üzletláncok polcain rendszerint ott van az olcsóbb lengyel alma vagy burgonya vagy az olcsóbb olasz és magyar alma.

Egy a lehetőség, más a képesség
Nem elég azt az árut megtermelni, hanem értékesíteni is kell, s az értékesítés útjai nem mindig vannak kikövezve, sőt azok rendszerint igen göröngyösek. Vessünk egy pillantást az egyik legjelentősebb hazai üzletlánc, a Carrefour „helyzetjelentésére”, amelynek egyébként országos viszonylatban 150 különböző típusú üzlete van. A cégtől származó félhivatalos információk szerint az éves viszonylatban eladott paradicsom mennyiségének 15 százaléka hazai termesztésű, a murok esetében ez az arány 20 százalék, a burgonya esetében meghaladja az 50 százalékot, s a gyümölcsszedés idényében az alma, a cseresznye és az eper részaránya megközelíti a 60 százalékot is. Amúgy a francia érdekeltségű Carrefour romániai leányvállalatának országos szinten mintegy 250 helyi termesztővel van szerződéses kapcsolata. A cég illetékesei szerint számukra sem egyszerű és könnyű ügyleteket lebonyolítani a helyi beszállítókkal, s e tekintetben problémaként emlegetik, hogy azok nem tömörülnek érdekképviseletekbe, nincsenek olyan jogi személyiségű entitások, amelyekkel megfelelő partnereknek bizonyulhatnának minden szempontból, s amellyel talán könnyebb lenne megtalálni a közös hangot. A kistermelőktől történő felvásárlás körülményes, időigényes, és mindez olyan költségekkel is jár, amelyeken tetszik, nem tetszik, osztoznia kell, kellene a két félnek, a termelőnek és a felvásárlónak. Ilyen összefüggésben érdemes megemlíteni azt is, hogy a cég egyik vezetője szerint volt olyan felvásárlással megbízott szakemberük, aki az év eleje óta csak azért, hogy beazonosítsa a potenciális beszállítókat, több mint 68 000 km-t furikázott. Lehet, hogy túlzott a cég illetékese, de másabb értesülések szerint is nagy problémát jelent a megfelelő beszállítók beazonosítása. Ezt nyugtázzák sajnálattal egy másik üzletlánc, a Metro illetékesei is. Többek között azt állítják, hogy a potenciális beszállítók rendszerint idegenkednek a termelői csoportokba vagy szervezetekbe való tömörülés gondolatától. Márpedig sok évtizedes külföldi tapasztalatok bizonyítják az ilyen érdekképviseletek létjogosultságát, előnyös voltát a termelők szempontjából is.
Amit általában kifogásolnak a nagy áruházláncok, de nem csupán azok, hanem egyes feldolgozó vállalkozások is, az az, hogy a termények, a termékek nincsenek megfelelőképpen kalibrálva, ez vonatkoztatható a csomagolás módjára is, az előszerződések és a szerződések megkötése tekintetében problematikusnak bizonyulhat, hogy megbízhatatlanok a termelési kapacitásra vonatkozó becslések stb. stb.

Ami igaz, az igaz…
A felvásárlók kifogásai kapcsán sokszor azt állítják a helyi termelők, hogy azok túlzottak, és a felnagyításoknak nincs egyéb céljuk, mint minél alacsonyabb árak „kicsikarása”. Lehet, hogy vannak túlzott igények, vagy akár túlkapások is, de az tény, hogy azt a terményt nem lehet akárhogy kitenni az üzletek polcaira. Tehát a közbeeső láncszemnek, a felvásárlónak sem mindegy, hogy mit mennyiért tud beszerezni és a későbbiek során viszonteladói minőségében értékesíteni. Ilyen összefüggésben talán érdemes megemlíteni azt is, hogy a zöldségek vagy a gyümölcsök piaci (azaz őstermelői) és nagyáruházi árai közt nemigen van különbség. Amit pedig állít a felvásárlók túlnyomó többsége, azt osztja az egyik megyénkbeli vendéglátóipari szakember is. Nos, klasszikus példaként hozva fel a „csíki pityókát”, a megyeszékhelyi szakember szerint „a termelő nem ismeri saját portékájának főbb jellemzőit: vízvisszatartási képesség, lisztesség, keményítőtartalom… Angliában naponta legalább négy krumpliköretet készítettünk, két vagy három különböző krumplifajtából”. Azt viszont ő is elismeri, hogy vannak kivételek: „Csíkban találtam olyan termelőt, aki négyféle étkezési burgonyát termeszt, és pontosan tudja mit árul.” Ha ez így igaz, márpedig igaz, akkor jogos igény, hogy az a beszállító próbáljon meg a felvásárló – s úgy általában – a vásárló igényeihez igazodni.

Hecser Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek