Az eltűnőfélben lévő szavakról

Bőröndnapló 71.

101

Olvasni, utazni, de bármit csinálni azért jó, mert így megismerünk egy (újabb) pici szeletkét a világból, és – ha igényünk van rá – ezzel valamennyire elhelyezhetjük magunkat is ebben az alig-alig átlátható univerzumban. Persze mindkettőt és minden egyebet tehetünk egészen más okból is: szórakozásból, időtöltésből, a semmittevés látszólagos elkerülésének igényéből, unalomból és… csak. Azt hiszem, legtöbbünk előbb-utóbb eldönti, miért cselekszi, vagy épp nem cselekszi ezeket. Érdekes módon, nekem a legelső tudatos emlékeim közé tartozik, mindjárt amint megtanultam a betűket, hogy szeretném a világ minden könyvét elolvasni és mindent megismerni, amit csak lehet. Különös – vagy nem is olyan különös – módon egészen zsengécske koromtól tudni, és sosem hinni akartam. Az persze egy másik kérdés, hogy ez a különbségtétel az idők folyamán sokat finomodott, de most nem erről van szó. Hogy ez valamiféle plusz vagy mínusz az emberi lélekben, meg az én lelkemben, nem tudom. Tény, hogy életemnek, gyakran mások életének is a legnagyobb és legsúlyosabb problémáit tudással oldottam meg, vagy azzal igyekeztem segíteni a megoldásban, illetve a megoldhatatlanság elfogadásában.


Talán ugyanezért tartottam mindig az egyik leghasználhatóbb módszernek a kognitív terápiát, a mindennapokban pedig a racionális gondolkodást és hozzáállást. Mert ne feledjük, saját dolgainkat a lehetőségeinkhez és képességeinkhez mérten magunknak kell megoldanunk, mert ha kiengedjük kezünkből a kormányt, átadjuk a cselekvést másnak, akkor életünknek nem megélői, hanem csak elszenvedői leszünk. Márpedig mind az érzelmi gondolkodás, mind a különböző hitek valójában ezt jelentik, bármennyire is hihetetlennek tűnik első látásra, hallásra. Érdemes elgondolkozni ezen a kijelentésen, bár ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy ne higgyünk a megérzéseinknek. Azok léteznek és használhatók is. Sőt a legjobb tanácsadók, ha tudunk élni velük. És ha nem tévesztjük őket össze az érzelmeinkkel, ami gyakran megtörténik, pedig két nagyon eltérő adottságunkról van szó. Az utóbbiak a dolgokhoz való viszonyulásunkat jelzik, az intuíció ezzel szemben valami, néha meglepő és ésszerűtlen(nek tűnő) belső sugallat, valamiféle szimat vagy hatodik érzék gyűjtötte és nyújtotta információ, melynek látszólag (!) nincs semmi magyarázata, bár ha jól körüljárjuk, és az éleslátás, fantázia, következtetés, kombinációs készség, jól működő tudatalatti fogalmaival írjuk le, akkor már sokkal értelmezhetőbbé válik.
De bármiről, a megismerésnek bármilyen formájáról is van szó az említettek közül, az utazástól a pszichoterápiákig, mindegyiknek van egy elengedhetetlen és közös emberi nevezője: a képességünk, hogy megfogalmazzuk a tapasztalatainkat, ezzel rögzíthetővé és továbbadhatóvá téve azokat. Valójában a szavainknak ez a hihetetlen hatalma jutott eszembe és írattatta velem ezeket a sorokat, mikor Margaret Atwood disztópia-trilógiájának első kötetét, a Guvat és Gazellát olvastam. Most már a másodiknál tartok, de a szavak sorsa megállásra késztet ebben a sorozatban is.
„Ne felejtsd el a szavakat – mondja magának (Hóember, a főszereplő). A különleges, régi, ritka szavakat. Selyemdamaszt. Odin. Intuíció. Skót duda. Buja. Ha kimennek a fejéből ezek a szavak, akkor örökre eltűnnek majd, mindenhonnét. Mintha sohasem léteztek volna.” A regényben többször visszatér az emberként egyedül életben maradt hősnek ez a foglalatossága, mintegy ezzel próbálva megőrizni emberi lényegét is.
A szavak és velük együtt az írás szinte megfoghatatlan és csodálatos hatalma köszönt vissza ránk Alessandro Bariccónál is, különleges összefüggésekben végig a Harag-várak bonyolult és mesés történeteiben. Találkozunk itt többek között Pehnttel, aki szerint „Túl sok ez a világ”, és erre furfangos megoldást talál: „lajstromot kell készíteni. Ha az ember szép sorjában leírja, ahogyan tanulja, a dolgokat, a végén lesz egy teljes, naprakész lajstroma a tudnivalókról, bármikor előveheti, ha netán kihagy az emlékezete. Megérezte, hogy az írás valamiféle birtoklás – erre az illúzióra az emberiség nem elhanyagolható része hajlamos.” És ugyanebben a könyvében figyelmeztet arra is, hogy mindannyian „mintha egy öreg mesélőt hordoznánk magunkban, aki állandóan véget nem érő dolgokról regél, ezernyi részlettel. Mesél, mesél, soha abba nem hagyja, és ez az élet” (…) Sokan angyalnak mondják őt.” Az írásban mesélés pedig valószínűleg maga a megnyilvánuló angyal. Talán épp ezért van remény, hogy bármennyire is eltűnőfélben vannak a szavak, legtöbbjüket valahol, valamilyen formában megőrizzük. És mindig újabbak is jelennek meg, mert így él a nyelv. Persze tudjuk, hogy helyre és korra jellemző, milyen fogalmak esnek ki, melyek ellen hadakozik a korszellem, egy ideológia vagy akármi-akárki. Sokan már nem is tudják, hogy léteztek harisnyaszem-felszedők, fuvarosok, kocsisok, kefekötők. De lassan kikopnak az erkölccsel, udvariassággal kapcsolatos fogalmak, átalakul a köszönés és még sok egyéb. Nemrég valaki az áruló kifejezést nevezte egyszerűen idejétmúltnak.
Emlékszem, milyen jólesett sajátos demokráciánk első kézzelfogható, máig leglátványosabb eredménye, hogy végre mindent kimondhattunk. Igaz, azóta már kitalálták a political corectness beszédet, meg a minősítés tilalmát. Nem ildomos kimondani a valót, helyette lehet általánosságokat, elveket, előregyártott maszlagokat hangoztatni, meg hosszan és körülírva beszélni meg vitatkozni eredménytelenül, a végtelenségig. Egyeseknek így jó. Kettesként úgy döntöttem, egyszemélyes ellenállásba kezdek: mindent és mindenkit (továbbra is) a nevén nevezek, mert a világ és az ember lehet szép és ronda, okos és buta, gonosz és jó, tisztességes, aljas, zseni, idióta, fehér, fekete, magyar, hottentotta, cigány, liberális, hazafi és rengeteg egyéb – folytathatja mindenki saját belátása szerint. Attól, hogy átnevezem, elhallgatom, általánossá és gyakran érthetetlenné oldom a dolgokat és fogalmakat, a valóság még valóság, csak nehezebben kifejezhető valóság marad. A viszonyulásunk a fontos. Hogy minek látjuk az okost vagy butát, hogy mit kezdünk az írástudásunkkal, hogy építkezésre vagy rombolásra, biztatásra vagy leszólásra használjuk a szavakat. Mert a nyelv és a beszéd tisztáz, pontosít, azonosít, szétválaszt, rendszerez s ezzel oszlatja a káoszt és a homályt, érthetővé teszi a bonyolultat, felfoghatóvá világot, elsajátíthatóvá a tudást, ráadásul gyönyörködtet, felemel, továbbvisz – ez a különleges képességünk szépsége, ez a szó ereje. Nem engedem elvenni.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek